Egy nap csúszással jelentkezek, mert a tetves wifi elment és hiába szóltunk a recepción, a majmok csak váltig állították, hogy mindenhol van wifi, mindenhol bivalyerős és próbáljuk újra. Eddig mindez igaz is volt, de tegnap délután egyszer csak eltűnt egy időre teljesen, s miután visszajött ilyen magyar népmesés lett: hol volt, hol nem volt.

A hetedik nap egyébként félig lógós volt. Délig a miénk volt a három kerékpár, ezért reggeli után nekivágtunk és megcsináltuk a partnak most az ellenkező oldalát. A probléma csak az volt, hogy előző este nem aludtunk jól mert a szemközti hotelből felhallatszott a zene még éjfélkor is. Nem az a baj, hogy rossz zenéket húztak, hanem az, hogy a jól ismert slágerek lejátszása helyett felkértek valami helyi megasztárt, hogy élő zene keretében énekelje a számokat. Na most, hogy körülbelül visszaadjam az előadás színvonalát, valahogy ilyennek képzeli az ember az ököritófülpösi kultúrházban megrendezett Kadlott Karcsi tehetségkutató verseny harmadik helyezettjét fél liter rizlingszilváni után.
Mindegy, aludtunk amennyit aludtunk, s reggeli után nekivágtunk a sétánynak.

Az a jó, hogy reggel a csürhenép még alszik, itt tényleg hajnalig tart a buli minden nap, reggel kilenckor olyan néptelenek a sétányok, mint egy mezőváros a zombiapokalipszis után - itt-ott látni egy tántorgót, de igazából magunk vagyunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tudok semmi érdekesről beszámolni. Elsőnek megemlítem az alant látható várat/villát a sziklaormon, ez annyira megtetszett a Somogyipetrának, hogy ő itt el tudná képzelni az életét.

Mi tagadás, én is el tudnám fogyasztani a reggeli rántottámat erre a panorámára:

Ami érdekesség történt, hogy valahogy megkopott az a kép, amit saját magamról kialakítani véltem. Ahogy tekertünk ugyanis a sétányon egy idősebb paraszt odaszólt az elöl haladó Petrának és Bendegúznak angolul, hogy a sétányon tilos kerékpározni. Ez eddig rendben is van. Én egy 6-8 méterrel mögöttük tekertem és a lelkesmátyás polgárőr nekem is elismételte!!!
Ez annyira sokkolt, hogy nem is tudtam kapásból válaszolni, eddig az ilyen jellegű jótanácsokat, véleményeket az emberek általában megtartották maguknak, másodpercek teltek el, mire tudatosult bennem, hogy ez hozzám szólt, ráadásul olyat, aminek én nem örülök. Persze közben én haladtam, reakcióra nem volt lehetőségem, de utána percekig gondolkodtam, hogy ez hogy fordulhatott elő, mit csinálok rosszul vagy mi változott rajtam??? Aztán arra jöttem rá, hogy alighanem a hajam most jóval hosszabb, mint szokott lenni, s ebből az öreg gempa azt szűrte le, hogy én egy ilyen hippi vagyok, vagy aggódó családapa, akit esetleg érdekli az ő véleménye.
Következtetés: otthon azonnal elmegyek borbélyhoz.

Egyébként a sétányokat itt ilyen terek tagolják, nincs sok templomuk, de azok elég jóvágásúak:

Dél körül értünk vissza a szállodába, ebéd után aludni terveztünk, de én nem tudom hogy takarították a felettünk lévő szobát, de olyan lármát csaptak, hogy mindannyian felébredtünk rá. Még fel se mehettem balhézni, mert akkor megtudták volna a nyomorultak, hogy mi eljöttünk Tenerifére aludni, azt meg nagyon nem akartam.

Délután természetesen óceánpart és hullámvadászat volt a program. Eleinte nagy hullámok voltak, Petra ki is élte magát a matracon, siklott a hullámokon egészen a homokig, de olyan igazán nagyon nem voltak, úgyhogy Petra kifeküdt napozni én meg felmentem a szobába a Kopasszal.

Vacsora után megnéztük a Csúcsformában második részét aztán lefeküdtünk aludni, mert mára nagyon komoly buszos kirándulás lett betervezve. Hát az is óriási lett, holnap reggel megírom, hogy behozzam magam.

Jaj, ma szuper napunk volt! Nagyon jókat tudunk itt aludni, főleg a Kopasz és Petra. Ők már fél tíz körül alszanak és simán tolják fél nyolcig - otthon Petra öt után kel, Bendegúz is fent van hat körül, de itt alszanak, mint a bunda.
Ébredés után lementünk reggelizni, én meg elintéztem a recepción a kerékpárbérlést. Itt az a rendszer, hogy 12-kor adják oda a bringákat és másnap 12-ig a tiéd - legalábbis ennél a kölcsönzőnél így működött, de nyilván lehet egyedi igényeket kiharcolni. Mindegy, nekünk ez jó volt így, megfelelt teljesen. Na most, itt szögezném le, hogy egy bicikli itt 24 órára 12 euró volt. A Tisza Tavi Kerékpárcentrumba, ami EUs pénzből épült 3 órára adnak egy bringát 6 ezerért. Hát fulladjanak bele egy vödör takonyba!

Na de, reggeli után kitaláltuk, hogy megyünk hullámokra vadászni! Megint elég erős volt a szél, jöttek a nagy hullámok, Kispetrám újra gyerek lett, Bendegúz is addig volt a vízben, amíg szottyos nem lett a keze... Ráadásul reggel még alig voltak a parton, talán öten voltunk a vízben, miénk volt az egész öböl! Mindenesetre most én is kipróbáltam a hullámlovaglást gumimatracon, ráadásul én - a már korábban megismert idióta mentalitásnak hála - kivártam egy igazán nagy hullámot, mondom, nekem ez lesz a kihívás. Hát, majdnem kettétört a hullám, ugyanis csak félig feküdtem fel a matracra, a víz jött mögöttem és a lábamat elkezdte emelni, de a felsőtestem meg nem tudott lemenni, mert a matrac tartotta, úgyhogy ívbe hajlott a gerincem, de annyira, hogy konkrétan már fájt - kvázi a tenger rávett, hogy függőlegesen lemenjek hídba. Ráadásul a hullám átcsapott a fejemen, orrom-szám tele lett sós vízzel, nagyon kellett koncentrálnom, hogy benntartsam a levegőt, mert ki tudja mikor jutok fel a felszínre... Úgyhogy megtanultam, hogy ezt is ésszel kell csinálni, mert iszonyat ereje van a természetnek!

Fürdés után felmentünk a szobába zuhanyozni, illetve mivel 11 óra volt és a víz kiszívta Bendegúz minden erejét muszáj volt elugrani a snackbárba egy burgerért...

Ezután visszamentünk a szobába, zuhany, kis lógás aztán lementünk és átvettük a bringákat. Némi fennforgás volt, mert elsőre csak kettőt hoztak, de a fickó azonnal visszament és hozott kocsival még egyet. Mivel nem akartunk a déli hőségben bringázni elmentünk ebédelni aztán jött a csendespihenő.

Végül három után indultunk neki, de az se volt sima, mert Petra kerékpárja elvesztette az egyik pedált. Megnéztem gyorsan a neten hol van a kölcsönző, elmentünk oda s az asszony kapott egy új gépet. Na, innen már tényleg kerékpártúra volt a javából! A parton tekertünk, kerülgetve a csürhenépet, de a szép látvány mindenért kárpótolt.

Egyre az ilyen hullámos helyeket lestük, hol tudnánk a legnagyobb hullámmal szembeszállni - persze amint fent leírtam ez nem mindig olyan vicces... Aztán délután tudtam erre egy lapáttal rátenni, de erről majd később. Mindenesetre a sétány nagyon szép volt, hangulatos, sok helyen megálltunk egy fotóért.

Addig mentünk amíg az út tartott, sőt, tovább is, mert Petra látta, hogy velünk szembe jött egy biciklis egy földúton, akkor az már járható, nekünk is arra kell menni! Később kiderült igaza lett, a település határán volt még egy öböl, egy kvázi titkos strand ahol szinte senki se volt, de víz itt kristálytiszta volt, mert nem homokos, hanem sziklás-kavicsos a meder.

Mivel kapott enni bőven Kopasz is hajlandó volt mindenre, sőt, az alábbi kép a kifejezett kérésére készült:

Itt volt egy kisebb öböl, ahol sokan búvárkodtak is, nálunk sajnos nem volt se fürdőruha se búvármaszk, úgyhogy nem tudok beszámolni mi mindent láthattak a víz alatt, de fentről kb ilyen volt:

Az alábbi kép pedig a művésznő kifejezett kérésére kerül a blogba, a csendélet címe: Kerékpárok és sziklák.

Itt volt egy kisebb szirt, arra felmásztunk, hogy az óceánnal a háttérben is készüljenek szép fotók.

Csináltunk egy szelfit is, de a Bendegúz utána nem volt hajlandó a képen szerepelni, mivel a szél fújta a frissen mosott hajamat és ez szerinte nevetséges volt, amihez pedig ő nem kívánt asszisztálni.

Innen már visszafelé mentünk, de indulás előtt még egy hatalmas katamaránt lekaptam, hogy emlékezzünk ilyenek is futnak itt:

Ami még érdekes volt, hogy a sétányon elég sok sportkomplexum volt, leggyakrabban strandröplabda és strandfoci pályákat láttunk, de őszinte meglepetésemre a petanque pálya is zsúfolásig volt, a nyugdíjasok itt töltötték az idejüket, amint látható elég jó hangulatban:

Visszaúton még a szörfösök partszakaszán megpróbáltam elcsípni, amint egy közepes hullám épp tarajosra vált, de igazából a kép nem adja vissza a látványt, de azért iderakom, hogy lássátok, legalább megpróbáltam:

Miután visszaértünk a szállodába pár azonnal ittunk egy gin-tonikot, aztán mentünk a partra hullámra vadászni. Itt már elég erős volt a szél és a fél-egyméteres hullámok közé már néhány igazán nagy is becsusszant. Ezek olyannyira nagyok voltak, hogy már a mi öblünkbe is megjelentek a szörfösök, illetve Kispetra újra négyéves lett, hiszen ezek a nagy hullámok megint kivitték egészen a homokig, közben meg vigyorgott, mint hörcsög a kölesre.

Én is bementem, de én nem a matraccal, hanem fogtam és beúsztam az öböl bejáratáig. Itt dacoltam a természet erejével, de hamar rájöttem, hogy ez elég veszélyes, mert az igazán nagy hullámok már ott tarajat vetnek és ha egy ilyen elkap lenyom a víz alá és egy ideig lent is tart. Persze nem veszélyes, de azért az egyik nagyobb hullám után kikiabáltam a Kopasznak, hogy ő nem jöhet be, csak addig, míg a lába leér - és még így is egyfolytában lestem, hogy egy-egy óriáshullám után felbukkan-e a feje.

Az étteremben ázsiai est volt, Petra jól belakott, sushi, saláták, minden volt, amit csak képzelni mert. Most kivételesen a 24 előtt írom a blogot, de abba is hagyom, hogy végre nézhessük, mert a család már csak rám vár.

Holnap a kerékpártúra másik fele jön, délután meg lógás, azaz hullámvadászat!

Ma megint lógós nap volt, nagyon élveztük. Nem mintha nem lenne jó barangolni a szigeten, érdekes helyekre eljutni, de azért annak is megvan a maga varázsa, hogy csak döglünk egész nap. Persze, nem csak henyéltünk, de erről később. Most ugyanis azzal kezdem, amit itt az elmúlt 4 nap alatt úgy általában tapasztaltam.

Kezdjük a Coviddal. Itt még kötelező a maszk. A hotelben csak maszkban szabad közlekedni, étterembe, bárban, mindenhol hordani kell. Hármunk közül Bendegúz természetesen az, aki betű szerint betartja a szabályt, amint átlépi a szoba küszöbét már rakja is fel. Petra van középen, nekem meg már vagy háromszor szóltak az étteremben, mikor maszk nélkül mentem egy fogásért. A buszon, északon még az utcán is hordani kell - délen a turisták miatt picit megengedőbbek, de a hotel területén nincs kegyelem...
Viszont a Route 66 maszkommal nagy sikert arattam, már a repülőn faggatott egy öreg rája, aki mögöttünk ült, hogy jártam-e a 66-os úton, mert ő már régóta tervezi, de még itt, Tenerifén is, mikor Las Carbonarasból jöttünk le felszállt egy hippi és karattyolt valamit a maszkomról. Pontosan nem tudtam, hogy mit, de egyre a hímzést mutogatta...

Ha már busz, itt majdnem bajba sodortam magam, mert mások az utazási szokások, mint nálunk. Történt ugyanis, hogy Santa Cruzba ülünk a buszon, beérünk egy üres megállóba, állunk ott, erre egy nő szépen kényelmesen feltápászkodik s megindul a nyitott ajtó felé. Már azon voltam, hogy szólok neki, csak nyugodtan, mamacita, ne kapkodj, nem rád vár mindenki, de addigra levergődött. Gondoltam ezzel vége is a dolognak, ebből nem lesz sztori, de aztán a következő megállóban egy másik utassal ugyanez zajlott. Hát kiderült, hogy itt az a szokás, hogy jeleznek az utasok, de csak akkor állnak fel, mikor a busz megállt s az ajtó kinyílt, mert így biztonságos. Mondjuk, ahogy a sofőrök vezetnek ez a racionális viselkedés.

Na, de a lógós nap! Elég későn keltünk, s mentünk reggelizni, majd kis pihenő után Petra és a Kopasz lementek, hogy vegyenek egy matracot, mert majd ők azzal fognak játszani, hogy beborogatják egymást a vízbe. Persze Petra vett még egy fürdőtörülközőt is, mert neki ciki volt, hogy a fehér szállodai törülközővel megyünk le a partra...
Miután visszatértek felkerekedtünk s lementünk az óceánhoz. Elég szeles volt az idő, nagy hullámok ostromolták a partot. Két szakasz van a parton, van egy, ahol kevesen vannak és kisebbek a hullámok, illetve van egy másik, ahol nagyobbak a hullámok és a helyiek ott fürdenek inkább, majd később elmondom miért. Javasoltam, hogy menjünk a nagy hullámokhoz, de Bendegúz hallani se akart róla, ő már megszokta a mi helyünket - másodszor voltunk ott -, meg odaát sokan vannak, ő oda nem megy. Jól van, maradtunk ott, ahol az első nap. Berongyoltunk a vízbe, nagyon kellemes volt, aztán felavattuk a matracot. Én elmentem úszni, elsőnek Petra mászott fel rá és élvezte, ahogy ringatja a víz. Igen ám, de a nagy, lapos hullámok egyre kijjebb vitték, s van egy szakasz, ahol a hullámok tarajos hullámmá alakulnak és mindent elsöpörnek, ami az útjukba kerül. Kispetrám ezt első kézből megtapasztalta, az első nagyobb hullám felborította és olyan lett, mint az ázott veréb. Ez persze nagyon tetszett a Kopasznak, ő is ki akarta próbálni, úgyhogy innentől kezdve egy fél óra azzal telt, hogy bedőltek a vízbe a hullámok által.

Mikor kimentünk ők kifeküdtek a homokra napozni, én meg átmentem a másik szakaszra a nagyobb hullámokhoz. Itt megfigyeltem a helyiek és a turisták nemzeti sportját, a hullámvadászatot. Ez úgy zajlik, hogy megfigyelik, hogy az átlagos hullámok hol kezdenek tarajossá válni, azon a részen megállnak és dacolnak a feléjük tartó víztömeggel. Ez szép és jó, egészen addig, míg a megszokott fél-egyméteres hullámok jönnek. Azonban kb percenként jön egy igazán nagy, hát az pusztít! Mikor közeledik már mindenki visít aztán nagyon nevetnek, mikor betakarja őket. Mondanom se kell, ezt magam is kipróbáltam és tényleg vicces. Én is megpróbáltam állva maradni, a kis macskahullámok nem is zavartak, de a legnagyobbak engem is elsodortak.

Ekkor már jött Petra és Bendegúz is megnézni, hova tűntem. Mikor látták mi a móka jöttek ők is, mondanom se kell, mostantól a korábbi partszakasz ment a levesbe, mi már csak és kizárólag itt fürödhettünk mostantól...

Jaj, még egyet elmesélek! Tegnapelőtt láttuk, hogy a parton fel van húzva egy zászló, egy zöld lobogó. Kérdezi a Kopasz, hogy miért van zöld zászló. Mondom neki, mert most béke van, lehet fürdeni. Hogyhogy? Hát ugye ez egy szigetország, ami a spanyoloké, de a portugálok is akarják, ezért itt gyakori a háború, de most zöld a zászló, úgyhogy béke van, lehet fürdeni, nem jönnek az óceán felől a megszálló csapatok. Ettől megnyugodott.
Ma meg sárga zászló volt, mikor észrevette, azonnal megkérdezte, hogy ma sárga a zászló, szabad-e fürdeni, nincs-e veszély. Mondom, fiam, a zászló a part minőségét illetve a szélerőt jelzi, csendes volt tegnapelőtt, ma erősebb a szél, látod, hogy nagyobbak a hullámok, de még nincs veszély, csak figyelmeztetés. Ezen úgy elgondolkodott, aztán mondja: Apu, én elhittem a békezászlót is.
Ez két okból is nagyon érdekes. Egyrészről 12 éve a fiam és még mindig vakon elhisz mindent, ez tetszik. A másik, hogy nagyon jó vagyok, még mindig tudok szemrebbenés nélkül beszélni bármiről a téma igazságtartalmától függetlenül.

Na, de legyen kép is, miközben száradtunk csináltunk ilyen Petra-féle romantikus képet, ami majd kellemes emlék lesz néhány év múlva:

Mikor erősödni kezdett a nap visszamentünk a szobába. Itt vigyázni kell a nappal, hiába van csak 23 fok, mivel ennyire délen vagyunk erős az UV, picit megpirultunk az első napon is. Ebédeltünk aztán csendespihenő következett.

Délután se volt sok változás. Petra és Bendegúz lementek a partra én meg elmentem futni. Ez szükségszerű volt, bár utólag nem volt jó ötlet. Eleve mikor indultam még 29 fok volt, ráadásul mondom, itt erős a nap. De gondoltam, csak kocogok. Igen ám, de a konditeremben tapasztalt idiotizmus itt is úrrá lett rajtam. Kerülgetni kellett a sétányon a csürhenépet meg a lassabb kocogókat ezen úgy felmérgesedtem, hogy mondom akkor odalépek, hogy legalább aki szembe jön lássa, hogy itt komoly sportteljesítmény zajlik és takarodjon az útból. Illetve az is közrejátszott, hogy az elején volt előttem egy kocogó, akire messziről rámondtam, hogy micsoda lúzer, hogy csak így tötymörög, aztán jó fél percbe telt, míg utolértem, mert én is lassan futottam a fenti megfontolások alapján.
Lényeg ami lényeg, elkezdtem rendesen futni, le is toltam 6 kilométert. Érdekes volt egyébként, volt egy partszakasz, ahol a szörfösök uralkodtak, itt tényleg jóval nagyobb hullámok voltak. Ezek a fickók ilyen hippik, lakókocsikban élnek, de elég lepusztultakban, mindenük a hullám meg a deszka. Egyébként, alighanem jobb életük van, nem kell havi zárással foglalkozzanak, meg értékelő meetingekkel, szóval egy pillanatra megirigyeltem őket.
Ráadásul itt is kiöntötték a sört - aki olvasta az amerikai utunkról szóló blogot, egész pontosan a Las Vegas részt az tudja mire gondolok.
Voltak akkor még a csecsebecse árusok, ezek zömmel afrikaiak és elég nyomorultak, napszemüveggel meg fürdőlepedővel kereskednek a parton és a sétányon. Na, őket nem irigyeltem egy percre se. A nők közül néhány afrofonást vállal, de nem nagyon volt kuncsaftjuk. Egyébként jó volt itt futni, élveztem - csak a végére a tempó és a nagy meleg sokat kivett.

Visszamentem a szállodába, átvettem az úszógatyát és mentem a családhoz hullámmal dacolni. Hát Kispetrám újra négyéves lett, felfedezte, hogyha a matracon fekszik a nagy hullámos részen akkor a hullám egész messzire kimossa a partra, siklik a vízen a fövenyig. Úgy nevetett, mint egy kisgyerek, még Bendegúz is megjegyezte ezt. Igaza is volt, mert itt mindenki nevetett, felfigyeltem négy német nőre, hatvan körül lehettek de állítom lánykoruk óta nem nevettek annyit, mint itt, mikor betakarták őket a hullámok.

Hat előtt mentünk fel a szállodába, pontosabban a medencéhez a snack-bárhoz, ugyanis a fiatalúr nem bírta volna ki az 50 perc várakozást a vacsoráig, muszáj volt megennie egy hamburgert. Ezután tengtünk-lengtünk a szobába, majd lementünk vacsorázni. Ma csak szerényebben, az elmúlt két este után nem óhajtottam megint bezabálni. Ami érdekesség volt, hogy mikor kikértem a fél liter fehérbort a pincérnő hozta a borospoharat, de elmagyaráztam neki, hogy mi magyarok ezt fröccsnek isszuk, szódával. Megértette és elhitte, hogy jó lehet, még mondta is, hogy biztos nagyon frissítő.

Vacsora után filmet néztünk, de ezúttal nem a 24-et, hanem annak idején én megvásároltam egy csomó - de vagy 10-12 - Jackie Chan filmet dvd-n. Sajnos a lemezek már nincsenek meg, de szerencsére készítettem mindről egy másolatot, ezek fent vannak egy pendrive-on. A Csúcsformában első része volt a mai menü, bár Kispetrám a vége előtt 5 perccel már csukott szemmel nézte - pontosabban rádiót hallgatott. El is ment aludni, mi a Kopasszal azért befejeztük filmet, még a végén a bakiparádét is megnéztük. Most már mindenki alszik, lassan megyek én is.

Holnapra biciklibérlést terveztünk, meglátjuk mi sül ki belőle...

Ezt a napot a végén kezdem. Tegnap ugye a vacsorával fejeztük be, hogy milyen jó volt, mennyit ettünk és hogy ezt már nem tudják felülmúlni, stb.

Mikor bementünk az étterembe az első dolog amit a köretpultnál megláttam a szépen felszeletelt lila hagyma volt, mondom is Petrának, öregem, te azt eszel, amit akarsz, de én ma hagymát eszek. Persze ő is egyből lecsapott az ötletre, bár még azt se tudtuk mihez kínálják a hagymát. A BBQ pultnál kiderült: hamburger pogácsákat sütöttek, ma az egyik fogás hamburger volt. Én a magam részéről ott meg is álltam és szert tettem egy marhahús pogácsára. A kenyereknél ott volt a felszeletelt puffancs, egyből raktam is össze a burgeremet, sajt, uborka, lilahagyma, paradicsom, szószok, mellé szedtem a hagymakarikát köretnek, kirendeltem egy diétás kólát és kikiáltottam az amerikai estet. Közben Petra is megjött a maga burgerével, Kopasz viszont természetesen alaposan körbejárt és megtalálta a Kentucky Fried Chicken darabokat egy hatalmas tálcán. Ő abból mart fel vagy ötöt - majd később leírom miért nem kellett neki a burger -, mellé sült krumpli, Nestea, így vacsoráztunk.
Miután a burgert megettem persze én is elmentem a KFC-ért, sőt, megláttam egy másik pultnál a barbecue bordát, abból is hoztam kettőt. Mivel éreztem, hogy ez sok lesz a köretet visszafogtam egy marék hagymakarikára. Miután ezt is megettem már nem nagyon kaptam levegőt, de hát ez így egyoldalú táplálkozás, nem nagyon volt ugye zöldség, gyümölcs. Ezért elsunnyogtam a desszert pulthoz, hoztam kétféle dinnyéből 3-4 szeletet, mondom ez így pont rendben is lesz. Igen ám, csakhogy ma először volt csokitorta, hát mondom, csak megnézem már hogy készítik a kanárik a csokitortát, szóval egy szeletet a dinnyék mellé raktam. Lényeg ami lényeg, hogy poszt ne csak a zabálásról szóljon, feljöttem a szobába és 30 percig a hátamon feküdtem és a számon vettem a levegőt, mert hasra feküdni nem nagyon tudtam volna...

De mi is történt a vacsora előtt? A tegnapi lógós nap után mára program volt tervezve, méghozzá a sziget északkeleti csücskében található esőerdő megtekintése. Tömegközlekedéssel utaztunk, megváltottuk a három jegyet a fővárosba 28 euróért, mert bár van ilyen napijegy 10 euróért a buszon nem lehet megvenni, csak nagyobb buszpályaudvarokon. Ott meg is vettük, utána már a mai nap minden busszal utazhattunk ahogy kedvünk tartotta.
Santa Cruzban átszálltunk egy buszra La Lagunába, s onnan indultunk Las Mercedes falucska felé, ahol az esőerdő túrák egy része kezdődött. Itt még annyit jegyeznék meg, hogy ugyan nem beszéltem spanyolul évek óta, de az étteremben, buszpályaudvarokon meg a lakosokkal elég jól elboldogulok, kb mindent megértenek, amit mondok és a nagyját én is felfogom. Annyi van, hogy itt a vidéki spanyolt nyomják, pár betűt-hangot lehagynak a szavak végéről, például az Hasta luego - viszontlátásra - kb úgy fest, hogy Haluego. Na, ezt gyorsan elsajátítottam magam is, nagyon megörültek, hogy parasztul beszéltem hozzájuk.

Hogy a sok rizsát megszakítsam, íme egy kép, amit Petra a buszból lőtt, mint Exxon alkalmazott azonnal megörökített egy tengeri olajtornyot:

Las Mercedesben volt még egy kalandunk. Megyünk ugye a busszal, öreg rája vezeti. El is érünk rendben Las Mercedesig, ott viszont a busz elkezd megfordulni egy kis elágazásban. Odamegyek a sofőrhöz, mondom neki, hogy mi az erdőbe mennénk, merre van. A paraszt el is mondta, hogy visszafelé kell menni az úton aztán jobbra, kinyissa-e az ajtót. Én azt hittem, megy vissza La Lagunába, mondom nyissad, apám, hát tuti nem akarok egy üres körrel hazamenni, ráadásul láttuk is a táblát egy kilométerrel korábban, mondom majd visszasétálunk s megyünk magunk. Az öreg szárcsa nyitotta is az ajtót, leszálltunk, busz elmegy, mi is megindulunk. El is értük az elágazást, ott a tábla, megyünk arra, bumlizunk ott a nagy melegben. Mondom Petrának, még jó is, hogy így megyünk, legalább látjuk azt is, amit a csürhenép turista nem, az igazi vidéki Tenerifét.

Az jól kivehető a képen, hogy itt nincs járda - mondjuk járműforgalom se nagyon - itt konkrétan még a madár se járt. Álmos kis falucska, na mindegy. Mondom, örültünk az idillnek, egészen addig, míg meg nem láttam a buszmegállót. Hát kiderült, hogy az öreg szárcsa is erre jött a buszával, ezt persze nem mondta a majom, hogy ő itt megfordul aztán megy a falu másik ágába is, vagy ha nem is ő, de egy másik buszra átszállhatunk... Na mindegy, legalább sétáltunk egy jót, megismertük Las Mercedest, ahol, mi már tudjuk, hogy nincs a világon semmi. S most már ti is tudjátok...

A falu főterén a templom előtt megebédeltük a sonkás toastot amit fejenként 2,5 euróért vettünk La Lagunában a buszvégállomáson, aztán nekivágtunk a túrának.
Hamar felismertük, hogy itt a fehér-sárga jelzést kell követni, kisvártatva el is értük az erdő szélét.

Az első állomásunk a Llano de Los Viejos volt, ami egy tisztás kőasztalokkal, mosdókkal és kiépített barbecue helyekkel.

Ez a hely egyébként arról híres, hogy az ötvenes években a taxis szakszervezet kihozta ide a közeli elmegyógyintézetből az ápoltakat és megetette őket - felteszem húst sütöttek nekik a Los Viejos ünnep alkalmából. Ez annyira megtetszett mindenkinek, hogy a tisztáson, ahol e jeles esemény zajlott piknikezőhelyet hoztak létre.

Szóval bandukoltunk felfelé egy marha meredek ösvényen Cruz del Carmen felé, amiről őszintén szólva fogalmunk se volt mi lehet, csak azt, hogy 2,6 km-re van felfelé. Az erdőben bár hűvös volt, a páratartalom - esőerdő lévén - magas volt, szóval izzadtam, mint a ló. Le is vettem a pólót egy idő után, mert már nekem volt kellemetlen, hogy patakokban folyik rólam a víz. Egyébként szép volt minden, megérte ide kibumlizni, bár mondom, marha fárasztó volt felfelé haladni még nekünk is.

A növények szépek voltak, zömmel nagy, talán keménylombú fák, meg egy-két páfrány, de Petra persze itt is talált neki tetsző növényt a fotógyűjteményébe:

Szóval taposunk felfelé, egyre vadabb a környék, a szép lépcsőket felváltja a sziklából kivájt vagy éppen ki sem vájt "természetes" lépcsőzet.

Itt fontos megjegyezni, hogy tízméterenként elmondtuk, hogy milyen jó, hogy eljöttünk, meg ez szép, meg kimozdultunk aztán mindhárman alig vártuk, hogy végre fent legyünk és lefelé jöhessünk. Mindegy is, végül csak felküzdöttük magunka a tetejére, ott meg ilyen látvány volt:

Ez a kép nem nagyon adja vissza, mindenesetre tetszett, megérte bár tényleg elég fárasztó volt. Hogy képben legyetek, 14 km-t mentünk és 71 emeletet tettünk meg.

Menet közben ment persze a beszélgetés, Kopasznak nagyon megtetszett, hogy én szót értek a helyiekkel és nagyon bátortalanul ugyan - félt, hogy kinevetem, ami lássuk be, nem volt alaptalan -, elkezdett tőlem spanyolul tanulni. Na de, mi volt az első mondat, amire meg kellett tanítsam?
Hát aki arra tippelt, hogy Buenos días - jó napot -, vagy Me llamo Bendegúz - Bendegúznak hívnak -, esetleg Puedes ayudarme - tudsz nekem segíteni -, vagy ehhez hasonló hasznos mondatokra pazarolta volna drága agykapacitását az nem töltött elég időt fiammal vagy nem olvasta elég figyelmesen ezt - és a korábbi - blogot.

Kis Kalapácsom ugyanis azt tanulta meg elsőnek, hogy Dos hamburgesas, por favor - azaz két hamburgert kérek. A ravasz róka egyből kettőt rendelne a medence melletti snack bárból, hogy vissza se kelljen mennie, ha az elsőt bezabálta. Habár ahogy a tegnapi blogot befejeztem és a mait elkezdtem joggal merül fel a kérdés: min csodálkozok?

A Cruz del Carmen, mint kiderült, a csúcs volt, ahol megrökönyödve vettük észre, hogy hatalmas parkoló van, azaz autóval is fel lehet jönni ide mindenféle megizzadás nélkül. Mindegy, az a puháknak való, a Molnárok lábon tették meg azt az utat, amit minden normális ember negyedóra szerpentinnel letudott. Egyébként ez várt fent ránk:

Na most, itt volt fent étterem, Petra be is ment a Kopasszal, hogy kapjon valami jégkrémet, mert mindannyiunk meglepetésére kb puffogás nélkül végigtalpalta az utat, mondom megérdemli. Aztán a gyerek kijött, hogy nem vettek végül semmit, Petra meg az étterem másik oldalán jött fel és integetett, hogy menjünk arra. Hát a leleményes asszony talált egy buszmegállót! Na, ennek megörvendeztünk, s pont ki akartuk deríteni melyik járat mozog arra, mikor jött is a 275-ös busz. Én erre gondolkodás nélkül felszálltam, Petra meg elkezdett aggodalmaskodni, hogy nem tudjuk hova megy, jó-e ez nekünk. Bendegúz persze egyből csatlakozott hozzá, ő is nagy aggódóbajnok. Én meg mondtam egyből, jó magyarként, idefigyeljetek, megvettük fejenként 10 euróért a napijegyet, nem is érdekel hova megy ez a busz, benne van a jegy árában, ha akarok oda-vissza utazok vele egész nap.
Ez az érv hatott, aztán persze kiderült, hogy milyen jól tettük, mert ez a járat keresztül-kasul haladt a hegységben. A sofőr nem volt szívbajos, mentünk vagy hatvannal a hajtűkanyarokkal tarkított szerpentinen, mondom valaki jön szembe mind itt döglünk meg, de az út többnyire kihalt volt.

Eljutottunk a busz által Las Carbonarasba, egy kis hegyi faluba, de le se szálltunk a buszról, egyrészről mert légkondiban ülhettünk, másrészt ez egy kb Balatoncsicsó méretű falucska volt egy hegy tetején, nem volt ott semmi, talán még áram se. Innen továbbmentünk Taborno nevű helységbe, ami egy másik hegyi falucska, viszont számtalan túra kiindulási pontja. Közös megegyezéssel itt se szálltunk ki, hanem visszabuszoztunk La Lagunába, s onnan az első járattal Santa Cruzba.

Itt se tököltünk sokat, felpattantunk a 110-esre, amivel ide is jöttünk - itt necces volt, mert hatalmas sor várt a buszra, de felfértünk. Öt körül érkeztünk a szállodába, ahol én feljöttem dögleni, Petra meg egyből ment a gyermekkel a snack bárba, mert a fiatalúr már nem bírta volna ki a vacsoráig hátralévő másfél órát és muszáj volt hamburgert ennie...

Petra még elment futni evés előtt, hogy az évre betervezett 1000 km-t teljesíthesse én meg megírtam az előző napot, hogy az első nap kihagyása után végre utolérjem magam. Szóval kaja után lement egy 24, most írom a blogot, a család már alszik lent meg rock and roll party van és szépen felhallatszik a váppenbugi. James Brown, Elvis, Ray Charles, van minden az ötvenes-hatvanas évekből.

A mai napot egy naplementés képpel zárom, Kopasz műve - ezt látni minden este a teraszról:

Ma lógós napunk volt, ami persze nem jelenti azt, hogy nem történt semmi. Ami azt illeti, elég sok minden történt még a pihenőnap alatt is, de előtte pár fotó még az előző napról:

A következő képen szeretném felhívni a figyelmet a súlypont emelkedési különbségre :)

Már annak is örültünk, hogy Petra talpa egyáltalán elhagyta a talajt...

Na de, ugye a harmadik nap. Keltünk megint korán, alapos reggeli, aztán körbenéztünk hol is vagyunk, mi minden is van ebben a hotelben. Megtaláltuk a wellness részleget és a konditermet. Ez utóbbi pozitív csalódás volt, hiszen a megszokott termekkel ellentétben itt nem csupán két futópad és egy bordásfal volt a felszerelés, de komoly fekpad, hátgép, kézisúlyzók. El is határoztam, hogy bár egy meglévő kisebb vállsérülésem miatt két hét pihenést terveztem, ha már ilyen komoly felszerelésük van, ezt égi jelnek veszem és edzek itt is.

Reggeli után pihentem is egy órát, hogy ne egyből evés után mozogjak aztán lementem edzeni. Belépés után két dologra lettem figyelmes: egyrészről rajtam kívül senki nem volt a teremben, másrészt fel volt szerelve egy kamera. Na, ebből kitaláltam, hogy az unatkozó recepciósok vagy biztonságiak most tuti engem figyelnek a kamerán keresztül és röhögnek, hogy a hülye turista majd mit szenved itt össze. Anyátok úristenit, gondoltam, adok én nektek! Fekvenyomással kezdtem, melegítés után ami tárcsa volt azt felraktam a rúdra és elkezdtem az edzést. Az már a melegítés alatt egyértelmű volt, hogy a bal vállam fáj. De hát olyan nincs, hogy a csírák lesnek és a Molnár Gábor nem mutatja meg, szóval akárhogy is fájt, nyomtam tovább. Ugyanígy a hátgépen, maximális terhelés, vállat is, bicepszet is jól megpakoltam és a kamerával szembe álltam, hogy ezt nektek, majmok!

Egy óra mozgás után mentem vissza a szobába és ahogy a vállam kezdett kihűlni egyre erősebb volt bennem az érzés, hogy talán egyrészt hiba volt egyáltalán edzeni, másrészt ekkora súlyokkal, mivel a vállam elkezdett fájni, konkrétan annyira, hogy a pólót alig tudtam levenni magamról. Petra adott valami gyógyszert, hogy pont izomfájdalom ellen jó, de nem sokat segíteni, a bal karom alig tudtam mozgatni - mindezt azért, mert bemeséltem magamnak, hogy a hotel fél személyzete rajtam fog röhögni, aztán lehet nem is volt senki a monitornál, vagy talán a kamera se működött... Egy szó, mint száz, arra jutottam a végén, hogy nem égi jel volt a jól felszerelt konditerem, hanem a Sátán csapdája, amibe én belesétáltam.

Mindegy is, ettől még nem lett világvége, Petra megkérdezte, hogy ebédig mit fogunk csinálni. Miután közöltem, hogy én most edzettem, úgyhogy én kb semmit, akkor ők kitalálták, hogy Kopasszal elmennek sétálni a környéken, megnézni mi merre hány lépés van.

Nagy meglepetésemre - sic! - egy csomó kaktuszos fotóval tértek vissza, de szerencsére volt köztük pár egzotikus növény is. Íme egy kis ízelítő:

Miután hazaértek megebédeltünk, utána volt egy jó két és fél órás csendespihenő. Mikor magunkhoz tértünk az alvásból elérkezettnek láttuk az időt, hogy megfürödjünk az Atlanti-óceánban!

Itt ugye a vulkanikus szigeten fekete a homok a tengerparton. Ez nagyon szokatlan volt elsőre, láttam suhancokat, akik homokvárat építettek aztán a homoktól mind fekete lett, mint az ördög! Mindenesetre ez minket nem zavart, begázoltunk a vízbe. Petra volt legbátrabb, ő nem macskázott, berongyolt, mi a Kopasszal sokkal megfontoltabban haladtunk a mélység felé, de félelmünk alaptalan volt, nagyon jó volt a víz.

Petra még megpróbálkozott azzal, hogy Bendegúznak 12 évébe tellett, hogy fürödjön az óceánban, neki 38 és én persze negyven felett már utolsó helyre estem vissza. Miután felelevenítettem kis memóriáját, hogy én 1998-ban 21 évesen már úsztam az Atlanti-óceánban St. Augustine Beachen Floridában ejtettük is ezt a versenyzős témát.

Ami jó hír volt, hogy a víz jót tett a vállamnak, lassan tudtam mozgatni, egyre kevésbé fájt, ráadásul Kopasznak is elhintettük, hogy a sós víz jó az arcbőrnek, onnantól kezdve lelkesen sikálta magát a csodatévő víz elsöprő hatását remélve.

Miután kimentünk a partra én is felfedező útra indultam, bejártam a strandot, hogy megszáradjak s közben megnézzem hogyan mulatnak a helyiek. Petra és Bendegúz pedig a fekete homokkal játszottak, nagyon megtetszett nekik, hogy az megtapad a vizes bőrön, de a körmökön nem. Ennek örömére készültek az alábbihoz hasonló képek:

Ezután felmentünk a szobába, alapos zuhany, hajmosás aztán mentünk a bárba egy aperitifre. Természetesen gin-tonikot ittunk, jó erőset kevert a pultos, úgyhogy elég jó hangulatban mentünk át az étterembe. A vacsora az eddigi legjobb volt, egy helyen sertésszüzet grilleztek, hát az valami felséges volt. Olyannyira, hogy én lemondtam a desszertről is, azt ettem előételnek, főételnek és desszertnek - háromszor álltam érte sorba, de a Kopasz és Petra is megevett két adagot. Mellé lement egy fél-fél liter fröccs, Kopasznak meg fél liter Nestea, pukkadásig jóllakva mentünk fel a szobába 24-et nézni.

Ez is egy nagyon jó nap volt!

Fél hét körül keltünk, nálunk ez a normális úgy látszik még a nyaralás alatt is. Ma nagy nap virradt ránk, ugyanis már a második napon lefoglaltunk egy elég nagy autós túrát a sziget leghíresebb nevezetességeinek megtekintése érdekében. Fél tízre beszélte meg Petra a találkozót egy helyi magyarral, Attilával, aki az utakat szervezi, de mivel már volt mára időpontja a leánya barátja fog kalauzolni minket Tenerifén.

Kilenc előtt reggeliztünk, méghozzá alaposan, mivel a túra előreláthatólag 7 órás lesz, azaz legkorábban fél öt körül érünk csak vissza a hotelbe. A reggeli kategóriákkal jobban tetszett, mint az előző esti vacsora, bár a Kalapács puffogott, hogy a rántotta nem jó - tényleg sótlan volt és az állaga is más volt, mint amit megszoktunk, de távolról sem volt ehetetlen. Mindegy, nagy kínszenvedések árán megette, mert pontosan tudta, ha egy morzsát is hagy a tányérján másnap reggelig nem kap enni, az biztos. Egyébként Petra is, én is megkóstoltuk a rántottáját, Petra még át is vállalt tőle valamennyit, de a fiatalúr csak húzta a pofáját - el van kényeztetve, úgy látszik.

Fél tízkor találkoztunk is Gyulával, egy szimpatikus 30 körüli magyarral, aki 3 éve él a szigeten. Ő is turistának jött, aztán úgy megtetszett neki a légkör, hogy hazautazása után mindent felszámolt Magyarországon és kitelepedett ide. Egy Wolksvagen Tuareggel várt minket, nagy, kényelmes autó, szóval jól indult a túra.

Első állomásunk egy Masca nevű kalózfalu volt, ahová egy elég látványos, hosszú szerpentinen keresztül jutottunk. Volt néhány érdekes találkozásunk a szűkebb hegyi kanyarokban, de Gyula ügyesen és türelmesen kezelte a helyi szerencsétleneket és az arrogáns turistákat, akik a bérelt autójuk volánja mögött meg voltak győződve, hogy az egész út az övék és mindenki másnak takarodni kell a bokrok közé, ha ők megjelennek.

Időnként megálltunk egyébként egy-egy fotóra, a táj nagyon hasonlított Utah és Nevada nemzeti parkjaira: zord sziklák, csenevész növényzet, zömmel kaktuszok és gyönyörű kilátás.

Masca faluban első utunk a főtérre vitt, ahol máris egy helyi különlegesség várt minket, egy 200 éves fikusz, ami eltérő módon az otthoni szobanövényektől itt az évszázadok alatt elég szépen megnőtt.

Ezután sétáltunk a faluban, megismerkedtünk néhány helybelivel - él itt hippi, mogorva öregasszony, kőkemény földműves, Németországban mosogatásból meggazdagodott étteremtulajdonos -, illetve vettünk pár helyi különlegességet, például kaktuszfügéből készített lekvárt, valamint egy mézet, amit egy közeli szigeten élő pálmák virágporából készítenek a méhek.

Masca után megindultunk vissza a szerpentinen Los Gigantes felé, ami tulajdonképpen négy hatalmas, tengerbe nyúló sziklát takar. Útközben megálltunk párszor fényképezni, ilyenkor az alább látható képhez hasonló gyöngyszemek készültek:

Ez az amerikai út óta a Bendegúz Classic beállás, ennek később még lesz szerepe...

Los Gigantes - ez egy szép kikötővároska, itt is lőttünk pár fotót, illetve vettünk a Kopasznak szendvicset, mert észleltük, hogy fogy a türelme, kezd okoskodni - szóval éhes volt.

A következő kép jobb oldalán látható a négy hatalmas sziklából három - a negyedik a calimának nevezett sivatagi por és az óceán párája miatt nem látható. A Teide Tenerife vulkánja, közel 4 ezer méteres magasságával a világ harmadik legnagyobb aktív vulkánja. A következő képen egy másik, kisebb vulkán legutóbbi kitörésének nyomai láthatók:

 Úton a Teidére azért megálltunk helyenként, ahol szép látvány volt vagy lehetett érdekes fotókat lőni, íme az egyik gyöngyszem:

Ami érdekes volt még, hogy a nemzeti park területén kutyákkal vadásznak a helyiek üregi nyúlra és fácánra, mivel a lőfegyver itt nem megengedett. Mivel nincs természetes ellensége millió nyúl és fácán él a vulkán környékén, a helyiek pedig pick-up truckokkal viszik a helyszínre a kutyákat és azokkal kapják el a tapsifüleseket - állítólag nagyon finom a húsuk.

Egy lehajtónál félre volt állítva a sorompó, emiatt kocsival be tudtunk menni olyan területre, ahová mások nem nagyon mertek, ott lőttük az alábbi képet is - csodás panoráma nyílt onnan a sziget déli tengerpartjára:

Itt pedig a helyi csillagvizsgáló látható, a világ harmadik legnagyobb obszervatóriuma, a NASA kutatói is rendszeresen átjárnak ide, illetve itt tesztelték a Marsra felküldött robotot is - nem csodálkoztunk, elég űrbéli a táj a vulkán környékén.

Ezután visszaindultunk, de megálltunk még egy kilátónál, ahol a szél az évezredek alatt különös sziklákat teremtett.

Ezen a sziklán pedig hegymászók szenvedték felfelé és lefelé magukat, a Kalapács távcsövével jól megfigyelhettük, ahogy lógnak ott a köteleken és matekoznak, hogy most akkor felfelé vagy lefelé induljanak...

A kilátóból lehetett jól megfigyelni, hogy a kihűlt, megkövült láva milyen formát is mutat a sziklákon, itt a fekete réteget kell látni, amint egy darabig eljutott, aztán utánpótlás hiányában lassan lehűlt és megszilárdult:

Ezt pedig Petra kedvéért illesztem be - sok ilyen lesz még -, akin kitört a kaktuszmániája és minden létező szögből lefényképezte kb az összes kaktuszt, amivel találkozott.

Ezután hazaindultunk, csak a sziget második legöregebb fájánál álltunk meg, egy hatalmas fenyőnél, ami 1200 éve tengeti nyomorult életét ezen a kopár vidéken. Elég impozáns látvány, de azért a két éve látott General Sherman Tree-től messze elmarad.

A hotelbe öt körül értünk vissza, jó hosszú nap volt, az ebédet vastagon lekéstük, de ettünk egy hamburgert a medence melletti bárban, mellé jólesett a hideg mojito :)

Utána pihengettünk a szobába, majd egy szerény vacsora után folytattuk a 24-et, aztán egy jó alvással fejeztük be a második napot.

Ez a nap is eljött, a tetves COVID miatt a 2020-as USA keleti parti nemzeti parkok túránk elmaradt, reménykedtünk, hogy idén októberben megcsinálhatjuk. Ehelyett az USA nem nyitotta meg időben a kapuit, úgyhogy alternatívát kellett találnunk.

Ezen elég sokat szenvedtünk, Mexikó, Zanzibár, a Maldív-szigetek, Kuba - mind a listán volt, sőt, Egyiptom is, de végül Tenerife nyert, amivel csak az utolsó pillanatban kezdtünk foglalkozni. Mindenesetre október 16-án reggel kilencre jött a taxi és vitt minket a reptérre, hogy a Wizzair a szigetre röpíthessen minket.

A repülőút nagyon hosszúnak tűnt, talán mert a gép már eleve késve érkezett, ennél fogva késve is indult. Az alapból 5 óra 10 perces utat viszont rövidebb idő alatt tettük meg, így a pilótáknak hála viszonylag időben megérkeztük a Kanári-szigetekre. Az út ezt leszámítva nyugodt volt, bár eleinte tartottam a Wizzair fapados járatának proletár utasaitól - én Lufthansával akartam jönni, de nem indult ide járatuk -, de kellemesen csalódnom kellett utastársaimban.

Ami lényeges, hogy szombaton helyi idő szerint hat előtt megérkeztünk a napsütésbe.

A transfer busszal volt egy kis affér, ugyanis a helyi sofőr egy idő után úgy döntött, hogy elindul, csakhogy negyed óra múlva hívták telefonon, hogy az idegenvezetőt és 5 másik utast a reptéren hagyott, ezért legyen kedves visszafordulni...

Na, lényeg ami lényeg, hat után értünk a szállásra. A Troya hotelben foglaltunk egy lakosztályt, ami mondjuk meg is felelt az elvárásainknak. A berendezés talán picit retro, de a technikai felszereltség - a tévék :) - rendben voltak, a wifi erős - mi kell még? Ráadásul nagy teraszunk van, ami az Atlanti-óceánra néz, s ezt a látványt nyújtotta:

Ez eddig rendben is volt. Ezután lementünk vacsorázni, ami mondjuk nem volt világbajnok, de egy hetest adtunk rá a tízből. Borjúszeletet ettünk rizzsel a Kopasszal, Petra meg valami halpörköltet, amiben volt rák is. Mellé helyi fehérbort ittunk, de aztán felütöttük szódával - úgy jobban lement, de igazán nem volt rossz, csak mi fröccs-rajongók vagyunk, ennyi.

Vacsora után kimentünk a tengerpartra sétálni. Itt láttuk, hogy valaki ilyen fémdetektorral próbálja kiszedni a nap folyamán az óceánban hagyott arany nyakláncokat.

Utána még sétáltunk a parton, illetve egy boltban vettünk vizet az éjszakára, mert az idegenvezető említette, hogy a helyi csapvíz úgynevezett Kanári-betegséget okoz, ami fejfájással, hasmenéssel és émelygéssel jár, ezt pedig mindhárman szerettük volna elkerülni. A bevásárlás után visszaindultunk a szállásra, közben kismillió klubot, kaszinót, éttermet láttunk, s mivel az éjszaka kellemesen meleg volt - 23 fok - elég sokan mozogtak még az utcákon. Mindenesetre mi visszamentünk a hotelbe, a Kopasz felment a szobába, mi pedig Petrával célba vettük a bárt és ittunk egy gin-tonikot az érkezés örömére. Itt az volt a vicc, hogy az all-inclusive listán a gin-tonik nem szerepelt a koktélok között, a tonik és gin viszont igen. Úgyhogy kértem két gint és két tonikot - de a pincér egyből levette mi a kotta, úgyhogy egy pohárba nyomta az alapanyagokat. Nem is volt panaszunk a végeredményre. A bár egyébként szabadtéren volt, a medencék mellett, ráadásul szólt a zene, ami nagyon tetszett, ilyen retró slágerek futottak, egy kis suttyó gyerek meg egymaga táncolt a színpad előtt, szóval jól elszórakoztunk azon, hogy Bendegúz soha a büdös életben nem csinált és nem is csinálna ilyet...

Kilenc után mentünk fel a szobába, ott megnéztük a 24 kilencedik évadának második részét aztán nyugovóra tértünk. Egy picit tartottam tőle, hogy a bár, illetve a szomszédos hotel zenéje felhallatszik és nem alszunk, de korrektek voltak és tízkor abbahagyták a muzsikát és nyugodtan aludtunk reggelig a kényelmes matracokon.

Hazaérkeztünk.

Az utolsó nap is tartogatott meglepetéseket és szolgált tanulságokkal, illetve ebben a bejegyzésben összegzem a tapasztaltakat, mi volt jó, mit tanultunk és mire kell figyelni - illetve a végén elmondom mi a következő nagy utazás, legalábbis a jelenlegi tervek szerint. Ezúttal olyan képeket illesztek be, melyek az utazás emblematikus, legemlékezetesebb helyszíneire visznek vissza minket.

Most először felhúztuk az ébresztőórát, mert egyetlen dolgot akartam elkerülni egész út alatt: lekésni a hazainduló gépet, márpedig a legendás los angelesi dugó miatt erre azért volt esély. Pont emiatt Petra 6:15-re, én 6:20-ra húztam fel az órát és ez bizony jó döntés volt, mert a Somogyipetra és a Molnár Bendegúz úgy szuszmákolt tovább az első telefon rezgésére, mintha semmi se történne. Én szerencsére felébredtem rá, s mikor az enyém is elkezdett jelezni felkeltettem a többieket is.

A biztonság kedvéért előző este módosítottam az eredeti útiterven, azaz nem a kerülőúton, az 1-esen mentünk Los Angeles felé, hanem a lehető legrövidebb úton, a 101-esen majd a 405-ösön. Forgalom nélkül másfél órás út, de bozóttűz, reggeli csúcs miatt már 7:15-kor elindultunk, hogy 10:30-ra odaérjünk - ezt kérte az autókölcsönző, hogy a gép indulása előtt 3 órával érjünk oda a leadáshoz. Mikor elindultunk a GPS azt írta, hogy 8:47-re érkezünk meg, úgyhogy az indulás pillanatában még jók voltunk.

Az út első szakasza álomszerű volt, ilyen korán szinte magunk voltunk a 3 sávon, a megengedett 65 helyett sima 80-at mentem, remélve, hogy tudok kis időt nyerni, amit majd a dugóban úgyis elvesztünk. Egyébként ez a terv jó darabig működött is, Petra mellettem mindig mondogatta, hogy a tervek szerint mikorra futunk be és nem volt semmi gond.

Az első, másfél mérföldes dugóba félúton futottunk bele és nem indokolta a világon semmi. Nem volt baleset, útkarbantartás, kijárat, semmi. Egyszerűen csak le kellett lassítsak, másfél mérföldet haladtunk 10-zel, aztán egyszerre újból lehetett menni akár 70-nel is.

A második dugó sem volt komoly, de ennek legalább volt oka, a környékbeli bozóttüzek füstjét hozta a szél az autópályára, itt jogosan lassított mindenki, minket is beleértve. Olyan 2 mérföldön át tartott, aztán mehettünk tovább rendesen. A baj olyan 5 mérfölddel a 405-ös leágazás előtt kezdődött. Az 5 sávból a két szélső kettőben már állt a sor, persze nekünk az kellett volna. Ezért - mert még volt 5 mérföld -, beálltam a harmadikba, mondván, megyek amíg tudok, aztán majd besorolok. De kisvártatva a harmadik is megállt, itt szó szerint lépésben haladtunk. Hamarosan bekéredzkedtem a másodikba s egy teljes órát tett ki, hogy elérjük az elágazást. Gond nincs, még időben voltunk - legalábbis a legvégső, 10:30-as tervhez képest.

Igen ám, de a remény, hogy majd a 405-ösön javul a helyzet hiú ábrándnak bizonyult. Itt már 6 sáv volt, tömve a Los Angeles felé igyekvő autókkal. Egy húsz percig lavíroztam, csordogáltam a csürhével magam is, aztán kitaláltam, hogy átvágok 3 sávon és a car pool only sávban megyünk tovább, ami láthatóan gyorsabban ment - de oda csak azok mehettek, ahol legalább ketten ültek az autóban. Mivel mi hárman voltunk, ezt nekünk találták ki!

Ebben a sávban szépen haladtunk, sorra hagytuk magunk mögött a többi autót és elszörnyülködtünk azon, hogy eszerint szinte minden autóban egy ember ül - villámgyorsan zuhanunk a pusztulásba ennyi kibocsátást nem fogunk megúszni büntetlenül!

Még tankolni kellett elmenni, és szó szerint 10:30-ra értünk a kölcsönzőbe. Itt viszont kellemes meglepetés várt ránk, az autó leadása ugyanis nem volt több két percnél - ez is csak azért, mert ennyi idő volt kipakolni. Várt ránk egy alkalmazott, aki a járó motornál megnézte, hogy tele van-e a tank, mennyi a kilométeróra állása, illetve megkérdezte, hogy akarok-e nyomtatott számlát. Mivel mondtam, hogy nem, már mehettünk is az ingyenes buszhoz, ami a reptérre vitt.

Le a kalappal a los angelesi repülőtér előtt. A bejelentkezés gyors volt és gördülékeny, csakúgy, mint a biztonsági ellenőrzés. Amíg Ferihegyen 2 órát álltunk sorban itt nem volt 10 perc se! Annyi izgalom volt csupán, hogy a biztonsági ellenőrzésnél hagytunk egy kézipoggyászt, már a másik termináltól mentem vissza érte, de megvolt, félretették, minden rendben volt.

A Deltával mentünk Párizsba, nagy szomorúságunkra ezúttal nem a Comfort+ osztályon, de őszintén, nem tudtuk megmondani, hogy mi volt a különbség - talán csak az ára. Az étel itt is kifogástalan volt, adtak enni-inni mindig, mikor kértél, filmek, játékok, minden ugyanaz volt.

Hogy keretbe foglaljam az utat a kvízjátékkal kezdtem, én akartam lenni a listavezető, s ez első játékra sikerült is, amíg egy másik unatkozó utas nem dönti meg a rekordom, az Amigo név áll a lista élén azon a Boeing 777-esen, amin repültünk :) Jó gyenge a kép, de azért kivehető:

Szegény Petra próbálkozott, hogy letaszítson a trónról, fel is került a toplistára olyan nevekkel, hogy "utolerlekamigo" meg "kozelvagyokamigo", de persze minden, ez is relatív volt: én 160 ezer pontot gyűjtöttem, ő a negyedik helyig jutott valami 40 ezerrel, mikor végleg feladta.

Aludni sajnos nem tudtam, ehelyett sakkoztam és filmeket néztem. Megnéztem ezt az új Godzilla marhaságot, majd valami gyenge horrort, végül ezt a Stubert - talán még ez volt legszórakoztatóbb az összes közül.

Párizsig simán eljutottunk, ott volt majdnem öt óra várakozás, majd sikeresen landoltunk Budapesten fél négykor. Amit itt ki kell emeljek, hogy míg ez utóbbi repülőutat Petra és Bendegúz gyakorlatilag végigaludta, én nem alhattam egy percet se, mert kicsi volt a hely, a folyosón mászkáltak, kaját osztottak, stb.

Petra szülei jöttek elénk a reptérre és kellemes meglepetésként egy jókora ételcsomaggal vártak: húsleves, pörkölt, babgulyás,, krumplifőzelék fasírozottal, kenyér és tojás érkezett, hogy az első napot átvészelhessük itthon.

Budapest is kitett magáért dugóügyben, csak öt után értünk haza, s én azonnal mentem is lefeküdni, mert már 25 órája ébren voltam és ez eléggé megviselt.

Összességében ez egy nagyon jó vakáció volt, alapos szervezéssel még meglepetés se nagyon ért minket. Ami jó volt, az a nemzeti parkok, a vidéki Amerika. A táj, a tisztaság, a vezetés élménye a csodálatos környezetben. Amerikában különben is jó vezetni, magas a közlekedési kultúra - nem hiába, 16 éves koruktól autóval közlekednek. Amit javaslok, ha valaki hasonló utat akar, mindenképp automata váltós kocsit béreljen - egyébként 99% ilyet fog kapni amúgy is -, illetve SUV-ot. Sokszor kell az útpadkára vagy azon túl parkolni, mert a hivatalos parkolók megteltek és láttam, ahogy egy Kia szedán szenved, hogy visszataláljon az útra.

Motelekben a láncokat javaslom, nekünk a La Quinta tetszett legjobban, második helyen a Quality Inn volt. Túl drágát nem érdemes foglalni, mert úgyse tudod kihasználni, az olcsót meg felesleges, mert az tényleg csak arra jó, hogy aludj és továbbállj, ami picit rombolja az illúziót.

Kajálni lehet olcsón is, de lehet nagyon drágán is. A két hét alatt nem ettem egy steaket, mert a legolcsóbb is 30 dollár volt, ráadásul a kötelező borravaló - 25%!!! - miatt csak egyszer ettünk étteremben. Bár igaz, hogy a kötelező borravalót az utcai árusok is kérték, kérdezték, hogy mennyi legyen. Ha gazdaságosan akartok enni, a 7/11 lesz a jóbarátotok, ott fillérekért jól lehet lakni, persze nem Michelin-csillagos ételekkel.

Ami az útvonalat illeti, Los Angeles ok volt, bár ha arra gondolok, hogy mennyi pénzt elvertünk a Universal Studiosban kicsit lefelé billen a mérleg - bár a látvány, az élmény páratlan, az tény, csak megkérik az árát.
Las Vegas már inkább negatív nekem, a műpompájával, de az szintén tény, hogy költöttek arra is, csodaszép épületek vannak ott is.

A nemzeti parkok, az a csúcs, a felülmúlhatatlan élményt nyújtották - talán a Death Valley lóg ki egy kicsit, a mai eszemmel azt kihagynám és inkább egy nappal többet lennék a Zionban, megcsinálnám a The Narrows túrát a folyómederben helyette. Sequoia, Yosemite, Bryce, Grand Canyon mind a világ csodái, ezekre érdemes több időt is áldozni az általunk tervezett 1-1 napnál.

San Francisco kettős élmény, gyalog és tömegközlekedéssel csodálatos - nincs elég parkolójuk, ha meg van, azt kívánnád bár ne lenne, olyan drága a parkolás -, ráadásul ez egy elég drága város, mindennek megkérik az árát. De a másik oldala az éremnek, hogy kb egy európai kulturális központ amerikai életszínvonallal. Talán erre is jobb lett volna +1 nap, hogy a Golden Gate parkot is bejárhassuk.

Összességében, mint fent is írtam, életreszóló élmény volt, most elköszönök egy időre, de nem túl hosszúra, mert jövő júniusban visszamegyünk, ezúttal nem körutazásra, hanem egy-két szállással egy csillagtúra rendszerben bejárjuk a világ talán leghíresebb nemzeti parkját, a Yellowstone-t.

Fájó szívvel búcsúzunk San Franciscotól. Se Los Angelesnél, se Vegasnál nem volt ilyen érzésünk, ott alig vártuk, hogy szabaduljunk, de ez a város igazán tetszett.Bebarangoltuk, ettünk-ittunk, nézelődtünk - több napot is itt töltöttünk volna, bár kétségkívül terhelt a kártyáinkat, mert itt pld egy szelet pizza 4 dollár volt, Vegasban kettőt kaptunk 2,5 dollárért...

Reggel gyorsan ettünk valamit aztán megkezdtük hosszú utunkat Santa Barbara felé. Egy megállót terveztünk be, az idős hölgy a Glacier Pointnál tanácsolta ezt a Point Lobos State Parkot, ott tettünk egy kitérőt.
Egyébként itt mondták el a rangerek, hogy Amerikában kétféle park van, a National Park - ide van bérletünk - és a State Park - ez mindig az adott állam gondozásában van. Emiatt 10 dollárt kellett fizessünk Point Lobosnál, de volt ugye esélyünk - ezért álltunk meg - hogy a szikláról meglátjuk a bálnákat.

Egy jó félórás pihenőnk volt itt, aztán indultunk is tovább mert nem az interstaten mentünk délnek, hanem az 1-es számú főúton, ami az óceán mentén kanyarog. Ez sokkal lassabb út, de a látvány kárpótol az időveszteségért.
Viszonylag hamar kiértünk San Franciscoból, olyan 2,5 óra múlva értünk Point Lobosba. Nos, bálnát egyet se láttunk, de azért elég szép kilátásban gyönyörködhettünk - és végre megláttuk a Csendes-óceánt is!

Itt fel lehetett gyalogolni egy szirtre, onnan volt jó kilátás, de akárhogy meresztettem a szemem sirályon és turistákon kívül nem volt itt semmi, csak a nagy víz.

Továbbgurultunk délnek az 1-esen. Na most, ez egy elég érdekes út, vezetéstechnikailag pedig jó kihívás! Balra ott van egy meredek sziklafal, jobbra az óceán - olyan 40 méterrel az út alatt. 20 méterenként kanyar van, emelkedő vagy lejtő, ráadásul szemből is jönnek kocsik, mögötted és előtted is vezetnek - ez nem olyan, mint a Sequoia, ahol másfél óráig csak te vagy az úton, itt nagyon kell figyelni! Ráadásul a látvány gyönyörű, szóval sofőrként én is szerettem volna látni valamit, ezért eléggé kellett koncentrálni. Ami pedig feltette az i-re a pontot, a kerékpárosok - itt ugyanis rengetegen bringáznak, s őket előzni csak minimum 3 láb távolság megtartásával lehet...

Mindenesetre a látvány megérte, olyan fél kilométerenként van kilátópont, ahova csináltak egy kis parkolót 5-6 autó részére, itt meg lehet állni, csinálni 3-4 jó fotót aztán menni tovább. Persze a sorból időnként ki-kiváltak kocsik, másszor visszajöttek, szóval ez nem egy unalmas, bambulós szakasz.

Viszont ezen a szakaszon van egy elefántfóka-part is, ahol elefánt- és oroszlánfókákat lehet látni, fotózni.

Nagy lusta dögök ezek is, fekszenek a homokon vigyori pofával és csak annyit mozognak, amíg homokot szórnak a hátukra az uszonyukkal. De van itt mókus, pelikán, sirály, varjú is.

Amikor csatlakoztunk a 101-esre, ott két dolog történt: egyrészt megszűntek a látványosságok, másrészt felgyorsult a haladás. Délután ötre értünk Santa Barbarába, bejelentkeztünk a motelbe, s én lefeküdtem pihenni, Petra és Bendegúz pedig kimentek  vacsorát venni. Különleges vacsorát akartunk mára, mivel ez itt az utolsó esténk, de nem volt igazán jó hely a közelben, ezért luxusszendvicset hoztak, ami elég finom volt, de 12 dollárt nem adtam volna darabjáért. Evés után én leültem blogot írni, ők ketten pedig kimentek ajándékokat venni az otthoniaknak. Ma korán fekszünk, mert holnap legkésőbb fél nyolckor indulni akarok LA-be, nehogy lekéssük a gépet.

Ha hazaértem még megírom az utolsó napot, illetve összegzem ezt a két hetet, mi érte meg, mi nem, mit csinálnánk másképp és mi az, ami így volt tökéletes.

A második nap San Franciscoban a tömegközlekedés napja volt, s mikor hazaértünk este tudatosult bennünk, hogy innen már csak visszafelé megyünk, körutunk lassan véget ér. Emiatt nagy melankólia lett úrrá rajtunk, egyáltalán nem akarunk visszamenni, jó lenne még folytatni ezt a vakációt! Írni se volt semmi kedvem, ezért van most egy nap csúszás - viszont most megírom mindkét napot, hogy behozzam a lemaradást.

Reggeli után Golden Gate híd volt a terv, s mivel annyira nincs messze a szállástól - és a sok kocsikázás után gyalogolni akartunk - elvetettük a tömegközlekedés ötletét. Helyette lesétáltunk a partra és a víz melletti kocogó- és sétálóösvényeken haladtunk a híd felé. Úton a part felé megint csodát láttunk: egy élő, igazi kolibrit! Én is észrevettem, de arra gondoltam, mekkora egy lóbőr dongó van itt, de Kopasznak több esze volt, és mondta, hogy ez kolibri. Ahogy megnézzük, hát tényleg az volt, hosszú csőrével itta a virágok kelyhéből a nektárt. Ezen úgy meglepődtünk, hogy mire előkaptuk a telefonokat elrepült, úgyhogy folytattuk utunkat a partra.
Egyébként ez a hely fantasztikus, a part homokos, sokan sétálnak itt kutyával vagy anélkül, lehet várat építeni, aki akar még úszhat is. Sokan kint voltak a hétköznap dacára, de láttunk hivatásos kutyasétáltatót is, aki vagy hét kutyával szerencsétlenkedett.

Először egy partra sodort hatalmas farönkre ültünk le pihenni és nézni a vizet.

Később találtunk két jó nagy padot, ahol kijelentettem, hogy Petra és Bendegúz oda megy, ahova akar, én itt letáborozok és itt fogok pihenni. Bendegúz azonnal csatlakozott hozzám, de Petra még menni akart, ment is, isten hírével. Mi ott jól elbeszélgettünk, néztük a kutyákat, később találtam egy lapátot a homokban, azt odaadtam a Kopasznak, hogy építsen homokvárat. Ennek persze nagyon megörült, közelebb is ment a vízhez ahol nedves a homok és nekiállt építkezni. Én meg a fejem alá tettem a hátizsákot, végigheveredtem a padon, betakartam magam a bőrkabátommal s ott volt nekem jó helyem, hallgatva a hullámzást. Kisvártatva viszont eszembe jutott, hogy a hátizsákban van a tízóraira félretett joghurtom, azt most a nagy sulák fejemmel biztos agyonnyomtam, szóval gyorsan felpattantam - s ha már felpattantam, ki is vettem a sértetlen joghurtot a zsákból és be is kanalaztam.
Nagyon jó joghurtok vannak itt, eleve tele van gyümölccsel, de adnak hozzá egy kis tálkát amiben meg müzli van, az ember összeönti, megkeveri és már lehet is enni!

Mikor Petra visszajött már 11 óra fele járt az idő - valami svájci fószerrel találkozott, azzal beszélgettek -, úgyhogy visszaindultunk a motelbe ebédelni, csendespihenőre. A visszaúton láttunk valami nagy gázlómadarat, ami mozdulatlanul állt egy piknikterület kellős közepén, olyan jól csinálta, hogy először azt hittük díszlet, de aztán meg-megmozdult, le is fényképeztük.Délutánra két nagy célt lőttünk be magunknak. Egyrészt volt még a 39-es móló, ahol a fókák döglenek a sziklán, lehet őket közelről látni s fényképezni, illetve van ez az emblematikus cable car - olyan, mint a Sikló a budai Várban, azt ki akartuk próbálni. Fel is pattantunk egy buszra, a sofőr kedves volt, mikor mentünk, hogy jegyet szeretnénk venni csak intett, hogy menjünk hátra s utazzunk. Ezen spóroltunk 4,5 dollárt :)

Mikor visszaértünk a parti sétányra bementünk az ajándékboltba s megvettük nekem a kalapot, nagyon vagány. Itt volt kis dilemma, mert két kalap tetszett nekem. Egy vászon vagy posztó, meg egy bőrből való. Petrának a vászon tetszett, Bendegúznak a bőr, mert az vagányabb - nekem meg mindkettő. Arról szó sem lehetett, hogy mindkettőt megvegyük, dönteni kellett! Fel-le pakolgattam mindkettőt, de csak nem jutottam dűlőre. Végül az egyszeri ember módszerét alkalmaztam: a bőrkalap 3 dollárral olcsóbb volt, azt vettem meg :)

Na, innen megindultunk a fókák felé, de útközben megálltunk a nagy kedvenc 7/11-ben hotdogot venni uzsonnára. Miközben leültünk egy padra két dologra lettem figyelmes. Egyrészt valaki mellettünk a padon otthagyott egy fél pizzát és egy nagy pohár kólát. Már éppen elkezdtem volna szidni a felmenőit, mikor rájöttem, hogy miért hagyta ott - s elméletem hamar be is igazolódott, mikor jött egy hajléktalan, leült s megevett-megivott mindent. Ezért nem dobta a kukába - a hajléktalanok onnan is kieszik, láttam, de azért így mégis humánusabb. El is határoztam, ha nekünk ezentúl maradék étel marad, odaadom egy hajléktalannak.

A másik, hogy volt mellettünk egy művész, aki egyszemélyes zenekart alakított. Magára vett dobot, szájharmónikás gitárt, cintányért, felült egy csomó hangfal tetejére és ott adott elő dalokat a turistáknak, akik utána persze adtak neki pénzt. Egy műsorban 2 dalt játszott el, számunkra ismeretlen Johnny Cash meg ilyesmi számokat. Elég gagyi volt.

Ok, fókák! A 39-es móló nagy csalódás volt. Rendben van, tényleg ott döglenek a fókák, de nem egy sziklán, hanem egy mesterséges szigeten, csak ott fekszenek, torzsalkodnak meg röfögnek. Nem vártam egy fókashowt, de ezt én hamar eluntam. Azért itt vagy egy kép, hogy lássátok miről is beszélek.

Innen mentünk a cable carhoz. A jegy 7 dollár volt fejenként és egy jó órát álltunk sorba, mert mindenki ezzel akart utazni. Amíg várakoztunk láthattuk hogyan fordítják irányba a dolgozók ezeket a siklókat.

A harmadik kocsira fértünk csak fel, de azon legalább jó helyünk volt - lehetett volna lógni az oldalán is, mint a helyiek, de ha lefújta volna a menetszél az új kalapom biztos nagyon mérges lettem volna, úgyhogy inkább beültünk a nyugdíjasok közé. Aztán persze kiderült, hogy olyan tetű lassan megy ez a cable car, hogy egy koktélospoharat is tehettem volna a fejemre, az se lett volna veszélyben, de akkor már jobb volt ülni.

Mivel a jegy 7 dollár akkor is, ha 1 megállót megyünk, akkor is ha a végállomásig utazunk, természetesen végigmentünk a vonalon, rajtunk ne tollasodjanak meg! Igen ám, de a végállomás a belvárosban volt, az üzleti- és gazdagnegyedben. Ott aztán vakartuk a fejünket, hogy vajon hogyan vergődünk vissza ha nem is a hotelbe, de legalább egy olyan helyre, ahonnan már elbumlizhatunk a szállásig. Szerencsére San Francisco tömegközlekedése jól szervezett, minden megállóban van térkép, az alapján könnyen megtaláltuk mely járatok jók nekünk. Utaztunk már busszal, trolival és cable carral, úgyhogy most az F jelű villamost választottuk.

A villamosokat itt a festék tartja össze, nagyon régiek, de jó állapotban vannak, üzemképesek. Petra vett jegyet hármunknak a sofőrnél és itt döbbentem meg igazán! Megvettük ugye a jegyeket, s rá volt írva, hogy 2 órán keresztül ezzel utazhatunk amennyit akarunk, annyit szállunk át, amennyit akarunk, ráadásul a cable car kivételével minden san franciscoi közlekedési eszközre jó. Na most, Budapesten egy jegy ugye 450 forint. Ha át akarsz szállni, újat kell venni, szóval akár 900-1350 is lehet egy utazás. Ezzel szemben San Franciscot bejárod töviről-hegyire másfél dollárból! És San Francisco az USA egyik legdrágább városa, úgyhogy elmehet a BKV a sunyi... -ba.

Ja, ha már BKV! A villamos műszaki okokból megállt a kikötőben. Ott volt egy fiatal fickó színes mellényben és mindenkinek elmondta, hogy mi a helyzet, hogyan tud továbbmenni. Mi is megkérdeztük hogy jutunk a Cow Hollow-ba, de nem tudta, olyan messze volt, szóval elővette a kis telefonját, megnyitotta a helyi BKK futár appját és elmondta nekünk melyik buszokkal tudunk odajutni. Végtelenül kedves és udvarias volt, meg voltunk vele elégedve - ez a szolgáltatás!

Hazafelé még útbaejtettük a Safeway supermarketet, vettünk vacsorát, reggelit, innivalót, aztán a motelben a szokásos Váratlan utazás epizód után viszonylag korán lefeküdtünk aludni.