Ezt a napot a végén kezdem. Tegnap ugye a vacsorával fejeztük be, hogy milyen jó volt, mennyit ettünk és hogy ezt már nem tudják felülmúlni, stb.
Mikor bementünk az étterembe az első dolog amit a köretpultnál megláttam a szépen felszeletelt lila hagyma volt, mondom is Petrának, öregem, te azt eszel, amit akarsz, de én ma hagymát eszek. Persze ő is egyből lecsapott az ötletre, bár még azt se tudtuk mihez kínálják a hagymát. A BBQ pultnál kiderült: hamburger pogácsákat sütöttek, ma az egyik fogás hamburger volt. Én a magam részéről ott meg is álltam és szert tettem egy marhahús pogácsára. A kenyereknél ott volt a felszeletelt puffancs, egyből raktam is össze a burgeremet, sajt, uborka, lilahagyma, paradicsom, szószok, mellé szedtem a hagymakarikát köretnek, kirendeltem egy diétás kólát és kikiáltottam az amerikai estet. Közben Petra is megjött a maga burgerével, Kopasz viszont természetesen alaposan körbejárt és megtalálta a Kentucky Fried Chicken darabokat egy hatalmas tálcán. Ő abból mart fel vagy ötöt - majd később leírom miért nem kellett neki a burger -, mellé sült krumpli, Nestea, így vacsoráztunk.
Miután a burgert megettem persze én is elmentem a KFC-ért, sőt, megláttam egy másik pultnál a barbecue bordát, abból is hoztam kettőt. Mivel éreztem, hogy ez sok lesz a köretet visszafogtam egy marék hagymakarikára. Miután ezt is megettem már nem nagyon kaptam levegőt, de hát ez így egyoldalú táplálkozás, nem nagyon volt ugye zöldség, gyümölcs. Ezért elsunnyogtam a desszert pulthoz, hoztam kétféle dinnyéből 3-4 szeletet, mondom ez így pont rendben is lesz. Igen ám, csakhogy ma először volt csokitorta, hát mondom, csak megnézem már hogy készítik a kanárik a csokitortát, szóval egy szeletet a dinnyék mellé raktam. Lényeg ami lényeg, hogy poszt ne csak a zabálásról szóljon, feljöttem a szobába és 30 percig a hátamon feküdtem és a számon vettem a levegőt, mert hasra feküdni nem nagyon tudtam volna...
De mi is történt a vacsora előtt? A tegnapi lógós nap után mára program volt tervezve, méghozzá a sziget északkeleti csücskében található esőerdő megtekintése. Tömegközlekedéssel utaztunk, megváltottuk a három jegyet a fővárosba 28 euróért, mert bár van ilyen napijegy 10 euróért a buszon nem lehet megvenni, csak nagyobb buszpályaudvarokon. Ott meg is vettük, utána már a mai nap minden busszal utazhattunk ahogy kedvünk tartotta.
Santa Cruzban átszálltunk egy buszra La Lagunába, s onnan indultunk Las Mercedes falucska felé, ahol az esőerdő túrák egy része kezdődött. Itt még annyit jegyeznék meg, hogy ugyan nem beszéltem spanyolul évek óta, de az étteremben, buszpályaudvarokon meg a lakosokkal elég jól elboldogulok, kb mindent megértenek, amit mondok és a nagyját én is felfogom. Annyi van, hogy itt a vidéki spanyolt nyomják, pár betűt-hangot lehagynak a szavak végéről, például az Hasta luego - viszontlátásra - kb úgy fest, hogy Haluego. Na, ezt gyorsan elsajátítottam magam is, nagyon megörültek, hogy parasztul beszéltem hozzájuk.
Hogy a sok rizsát megszakítsam, íme egy kép, amit Petra a buszból lőtt, mint Exxon alkalmazott azonnal megörökített egy tengeri olajtornyot:
Las Mercedesben volt még egy kalandunk. Megyünk ugye a busszal, öreg rája vezeti. El is érünk rendben Las Mercedesig, ott viszont a busz elkezd megfordulni egy kis elágazásban. Odamegyek a sofőrhöz, mondom neki, hogy mi az erdőbe mennénk, merre van. A paraszt el is mondta, hogy visszafelé kell menni az úton aztán jobbra, kinyissa-e az ajtót. Én azt hittem, megy vissza La Lagunába, mondom nyissad, apám, hát tuti nem akarok egy üres körrel hazamenni, ráadásul láttuk is a táblát egy kilométerrel korábban, mondom majd visszasétálunk s megyünk magunk. Az öreg szárcsa nyitotta is az ajtót, leszálltunk, busz elmegy, mi is megindulunk. El is értük az elágazást, ott a tábla, megyünk arra, bumlizunk ott a nagy melegben. Mondom Petrának, még jó is, hogy így megyünk, legalább látjuk azt is, amit a csürhenép turista nem, az igazi vidéki Tenerifét.
Az jól kivehető a képen, hogy itt nincs járda - mondjuk járműforgalom se nagyon - itt konkrétan még a madár se járt. Álmos kis falucska, na mindegy. Mondom, örültünk az idillnek, egészen addig, míg meg nem láttam a buszmegállót. Hát kiderült, hogy az öreg szárcsa is erre jött a buszával, ezt persze nem mondta a majom, hogy ő itt megfordul aztán megy a falu másik ágába is, vagy ha nem is ő, de egy másik buszra átszállhatunk... Na mindegy, legalább sétáltunk egy jót, megismertük Las Mercedest, ahol, mi már tudjuk, hogy nincs a világon semmi. S most már ti is tudjátok...
A falu főterén a templom előtt megebédeltük a sonkás toastot amit fejenként 2,5 euróért vettünk La Lagunában a buszvégállomáson, aztán nekivágtunk a túrának.
Hamar felismertük, hogy itt a fehér-sárga jelzést kell követni, kisvártatva el is értük az erdő szélét.
Az első állomásunk a Llano de Los Viejos volt, ami egy tisztás kőasztalokkal, mosdókkal és kiépített barbecue helyekkel.
Ez a hely egyébként arról híres, hogy az ötvenes években a taxis szakszervezet kihozta ide a közeli elmegyógyintézetből az ápoltakat és megetette őket - felteszem húst sütöttek nekik a Los Viejos ünnep alkalmából. Ez annyira megtetszett mindenkinek, hogy a tisztáson, ahol e jeles esemény zajlott piknikezőhelyet hoztak létre.
Szóval bandukoltunk felfelé egy marha meredek ösvényen Cruz del Carmen felé, amiről őszintén szólva fogalmunk se volt mi lehet, csak azt, hogy 2,6 km-re van felfelé. Az erdőben bár hűvös volt, a páratartalom - esőerdő lévén - magas volt, szóval izzadtam, mint a ló. Le is vettem a pólót egy idő után, mert már nekem volt kellemetlen, hogy patakokban folyik rólam a víz. Egyébként szép volt minden, megérte ide kibumlizni, bár mondom, marha fárasztó volt felfelé haladni még nekünk is.
A növények szépek voltak, zömmel nagy, talán keménylombú fák, meg egy-két páfrány, de Petra persze itt is talált neki tetsző növényt a fotógyűjteményébe:
Szóval taposunk felfelé, egyre vadabb a környék, a szép lépcsőket felváltja a sziklából kivájt vagy éppen ki sem vájt "természetes" lépcsőzet.
Itt fontos megjegyezni, hogy tízméterenként elmondtuk, hogy milyen jó, hogy eljöttünk, meg ez szép, meg kimozdultunk aztán mindhárman alig vártuk, hogy végre fent legyünk és lefelé jöhessünk. Mindegy is, végül csak felküzdöttük magunka a tetejére, ott meg ilyen látvány volt:
Ez a kép nem nagyon adja vissza, mindenesetre tetszett, megérte bár tényleg elég fárasztó volt. Hogy képben legyetek, 14 km-t mentünk és 71 emeletet tettünk meg.
Menet közben ment persze a beszélgetés, Kopasznak nagyon megtetszett, hogy én szót értek a helyiekkel és nagyon bátortalanul ugyan - félt, hogy kinevetem, ami lássuk be, nem volt alaptalan -, elkezdett tőlem spanyolul tanulni. Na de, mi volt az első mondat, amire meg kellett tanítsam?
Hát aki arra tippelt, hogy Buenos días - jó napot -, vagy Me llamo Bendegúz - Bendegúznak hívnak -, esetleg Puedes ayudarme - tudsz nekem segíteni -, vagy ehhez hasonló hasznos mondatokra pazarolta volna drága agykapacitását az nem töltött elég időt fiammal vagy nem olvasta elég figyelmesen ezt - és a korábbi - blogot.
Kis Kalapácsom ugyanis azt tanulta meg elsőnek, hogy Dos hamburgesas, por favor - azaz két hamburgert kérek. A ravasz róka egyből kettőt rendelne a medence melletti snack bárból, hogy vissza se kelljen mennie, ha az elsőt bezabálta. Habár ahogy a tegnapi blogot befejeztem és a mait elkezdtem joggal merül fel a kérdés: min csodálkozok?
A Cruz del Carmen, mint kiderült, a csúcs volt, ahol megrökönyödve vettük észre, hogy hatalmas parkoló van, azaz autóval is fel lehet jönni ide mindenféle megizzadás nélkül. Mindegy, az a puháknak való, a Molnárok lábon tették meg azt az utat, amit minden normális ember negyedóra szerpentinnel letudott. Egyébként ez várt fent ránk:
Na most, itt volt fent étterem, Petra be is ment a Kopasszal, hogy kapjon valami jégkrémet, mert mindannyiunk meglepetésére kb puffogás nélkül végigtalpalta az utat, mondom megérdemli. Aztán a gyerek kijött, hogy nem vettek végül semmit, Petra meg az étterem másik oldalán jött fel és integetett, hogy menjünk arra. Hát a leleményes asszony talált egy buszmegállót! Na, ennek megörvendeztünk, s pont ki akartuk deríteni melyik járat mozog arra, mikor jött is a 275-ös busz. Én erre gondolkodás nélkül felszálltam, Petra meg elkezdett aggodalmaskodni, hogy nem tudjuk hova megy, jó-e ez nekünk. Bendegúz persze egyből csatlakozott hozzá, ő is nagy aggódóbajnok. Én meg mondtam egyből, jó magyarként, idefigyeljetek, megvettük fejenként 10 euróért a napijegyet, nem is érdekel hova megy ez a busz, benne van a jegy árában, ha akarok oda-vissza utazok vele egész nap.
Ez az érv hatott, aztán persze kiderült, hogy milyen jól tettük, mert ez a járat keresztül-kasul haladt a hegységben. A sofőr nem volt szívbajos, mentünk vagy hatvannal a hajtűkanyarokkal tarkított szerpentinen, mondom valaki jön szembe mind itt döglünk meg, de az út többnyire kihalt volt.
Eljutottunk a busz által Las Carbonarasba, egy kis hegyi faluba, de le se szálltunk a buszról, egyrészről mert légkondiban ülhettünk, másrészt ez egy kb Balatoncsicsó méretű falucska volt egy hegy tetején, nem volt ott semmi, talán még áram se. Innen továbbmentünk Taborno nevű helységbe, ami egy másik hegyi falucska, viszont számtalan túra kiindulási pontja. Közös megegyezéssel itt se szálltunk ki, hanem visszabuszoztunk La Lagunába, s onnan az első járattal Santa Cruzba.
Itt se tököltünk sokat, felpattantunk a 110-esre, amivel ide is jöttünk - itt necces volt, mert hatalmas sor várt a buszra, de felfértünk. Öt körül érkeztünk a szállodába, ahol én feljöttem dögleni, Petra meg egyből ment a gyermekkel a snack bárba, mert a fiatalúr már nem bírta volna ki a vacsoráig hátralévő másfél órát és muszáj volt hamburgert ennie...
Petra még elment futni evés előtt, hogy az évre betervezett 1000 km-t teljesíthesse én meg megírtam az előző napot, hogy az első nap kihagyása után végre utolérjem magam. Szóval kaja után lement egy 24, most írom a blogot, a család már alszik lent meg rock and roll party van és szépen felhallatszik a váppenbugi. James Brown, Elvis, Ray Charles, van minden az ötvenes-hatvanas évekből.
A mai napot egy naplementés képpel zárom, Kopasz műve - ezt látni minden este a teraszról:
