Erőt, egészséget!

Ez a pillanat is eljött, az utolsó blogbejegyzés Thaiföldről. Ez egyfajta összegzés is lesz - bár van miről beszámoljak és jó pár fotót is készítettünk.

Reggeli a szokásos volt, most nem volt idióta, pazarló család, egy kínai turistacsoporttal reggeliztünk, nyugdíjasok voltak és az volt a szembetűnő, hogy amint valaki belépett az étterembe odament minden asztalhoz és összetett kézzel meghajolt, így köszöntötték egymást. Nagy tisztelet és alázat volt - egyébként ez egész Thaiföldre jellemző, nem csak a kínai turistákra.

Reggeli után én gyorsan megírtam a blogot, aztán kocsit hívtunk, hogy kimenjünk ajándékokat nézni illetve ebédelni. 
Itt már jó vicces volt, ugyanis egy múzeumot adtunk meg végcélnak a Kwai-folyó hídjához közel, de kiderült, hogy két teljesen egyforma nevű múzeum van és mi persze a másikhoz mentünk. Jó óra gyaloglás várt ránk, mert új autót nem akartunk hívni, illetve legalább sétálhattunk egy olyan városrészben, ahol eddig nem jártunk.

Egyrészt puruttya környéken sétáltunk, ahol turisták nem járnak, de hangsúlyozom, Thaiföld nagyon biztonságos, mindenki mosolygott, nagyon kedvesek voltak, vadidegenek köszöntek szembe jőve az utcán.
Másrészről így legalább láthattuk a hétköznapi embereket, ahogy dolgoztak, főztek vagy éppen a függőágyban henyéltek az árnyékban.

Ami meglepett, hogy találtunk egy korrekt fegyverboltot, puskák, pisztolyok, kések, tőrök, minden, ami a vadászathoz szükséges volt itt. Bent nem fényképeztem, a kirakat meg türköződött, de egy képet azért megosztok.

Betévedtünk egy kolostorba is, buddhista szerzetesek éltek itt. Át lehetett kelni, erre vitt az út, nem is nagyon foglalkoztak velünk, de azért szép dolgokat láttunk itt is.

Itt annyi érdekesség volt még, hogy látunk egy iszonyat kövér szerzetest, de mondom, Bud Spencer befért volna mögé! Nem fényképeztem le, de azon tanakodtunk, hogy ugye a buddhisták nem esznek húst, mennyi rizst meg gyümölcsöt kell megzabálni ahhoz, hogy valaki így nézzen ki? Vagy, eddig hentes volt és nemrég lépett be a rendbe, még nem tudott lesoványodni.

Út közben elhaladtunk masszázs-szalonok mellett, ez a legnagyobb bánatunk itt. 250-300 baht volt itt egy órás thai masszázs és egyik elsődleges célunk volt itt masszíroztatni kb minden nap. Igen ám, de a hotelben nem volt ilyen szolgáltatás - ezt nem is értettük -, átmenni a legközelebbi szalonba meg azt jelentette, hogy alaposan leizzadsz, mire odaérsz, azt meg nem akartam, mert akkor váltás ruha, stb, szóval macera. Úgyhogy ha más miatt nem is, de emiatt visszajövünk ide, mert ezt nagy veszteségnek értékelte még Bendegúz is.

A piac ott volt, ahol eddig, körbejártuk most alaposan, vásároltunk is, bár több mindent akartunk hozni, de egyszerűen nem volt ennyi szállítási kapacitásunk. 
Ami érdekes itt történt - ez is csak Thaiföldön lehetséges -, hogy miután kijöttünk egy boltból ahol vettünk pár apróságot és már a harmadik boltnál jártunk, mikor futott utánunk a boltos kiabálva. Megálltunk, hogy mi van, hát kiderült, hogy rosszul adott vissza, 50 bahttal több járt volna, ezért otthagyta a boltját és keresett minket, hogy nehogy megkárosítson...

Találtam új késes boltot, szívem szakadt meg, itt volt kukri, machete, taktikai és vadásztőrök iszonyat jó áron, de hát mit kezdek vele itthon? Nem tudom kihasználni, úgyhogy nem vettem semmit.
Visszamentem a másik késeshez is, ahol vásároltam, meg is lódult a fantáziám, hogy kinek mit tudnék innen vinni, de a pengehosszúság itt 80 mm-től kezdődött, szóval legálisan amúgy se lehet nálunk Magyarországon, szóval letettem erről is, pedig a rúgós kések között is, a manuális egykezes nyitásúak között is volt olyan, ami nagyon tetszett.

Átsétáltunk a hídon, hogy lássuk mi van a másik oldalon, de ott egy-két magányos ékszeráruson kívül nem volt semmi érdekes, de legalább készült pár fotó a hídon.

Ezután egy étteremben megebédeltünk, a nagy kifinomult ízlésünkkel már semmi extrát nem találtunk, de a Fiatalúr azért dokumentálta az ételeket.

Visszamentünk a szállásra és következett a csendespihenő, majd az edzés. Érdekes, hogy a Fiatalúr milyen keményen edzett, most már ő is póló nélkül - megint nem volt légkondi -, ráadásul igyekezett megemberelni magát és nem hagyta, hogy nevettessem, a gyakorlatra és a légzésre koncentrált, nagyon helyesen.
Petra is edzett, a tableten keresztül követte a fitneszedzőjét, mindhárman jól megizzadtunk.

Vacsorázni ott akartunk, ahol előző nap, de nagy meglepetésünkre a hely zárva volt. Továbbmentünk hát és egy út menti kifőzdében ettünk, ahol egyrészt a Kopasz a telefonjával lefordította a választékot, másrészt a szakács felhívta a fiát, aki tudott angolul és segített leadni a rendelést.

Itt elég változatos és finom ételeket kaptunk, de már az elején látszott, hogy Bendgúz nem lesz itt rajongó, a rizs meg a hal - nincs még a képen - ízlett neki, azt meg is ette, de a rizskását meg se kóstolta. Mindegy, megettünk mindent aztán abban maradtunk hazafelé sétálva még veszünk ilyen húsgolyót, amit egy mozgóárus sütött, azt is végig meg akartuk kóstolni, hát az utolsó este sort kerítünk arra is.

250 baht volt a vacsora három főre, nagyon hálásak voltak a thaiok, hogy ott ettünk. Miután eljöttünk és már jókora távolságot elsétáltunk, mikor elénk vág egy motoros a járdán - hát a szakács/felszolgáló volt az a kifőzdéből, hozta utánunk a Fiatalúr szobakártyáját, amit náluk hagyott. 
Ilyen a thai mentalitás, én nem is értem, hogy mi, magyarok miért nem tudunk ilyenek lenni - kedzve magammal... Hát tudod mikor pattantam volna motorra! Majd ebből tanulsz, csíra, erre gondoltam volna, kicsit szégyelltem is magam.

10 húsgolyót vettünk az angol nyelven semmilyen szinten nem beszélő árustól, kiderült, hogy 2 baht volt egy golyó. Elsősorban Bendegúznak vettük, mert ugyan nem panaszkodott, de látszott rajta, hogy még éhes, mivel a vacsorából csak limitáltan fogyasztott. Kiderült azonban, hogy a húsgolyó sem ízlik neki, úgyhogy példát statuáltam - Petrával ketten megettük a húsgolyót, a Fiatalúr pedig tömegnövelés ide vagy oda, éhesen feküdt le. Útba esett ugyan egy 7 Eleven, de kijelentettem, hogy nem térünk be, két helyen is ehetett volna, egyik se felelt meg, szóval három nappal a kényszermunka-tábor látogatása után nem felel meg neki az étel, akkor a másik opció a koplalás.
Ezt azért reggel úgy-ahogy tisztáztuk vele.

Ezután hazasétáltunk majd megnéztünk egy dokumentumfilmet és lefeküdtünk.

Thaiföld - legalábbis a vidéki része, nem Bangkok - jobb, mint Bali. Olcsóbb, tisztább, bár az emberek ugyanolyan kedvesek és udvariasak mindkét helyen. Fantasztikus ételeket ettünk, végig biztonságban éreztük magunkat, még éjjel is - bár a híres thai éjszakai életbe hacsak nézőként is, de azért belecsöppentünk.
A kínai negyed és a Diwali ünnep után ugyanis hazafelé bandukolva - még Bangkokban - Petra odasúgta nekem, hogy azért igazak a pletykák, sok itt a ladybird. Persze én tudtam mire gondol, de eljátszottam a meglepettet és kértem fejtse már ki, milyen ladybirdről beszél.
Mondja, tudom én, a fiúk, akiket lányokként neveltek, sok van itt, körülöttünk.
Kérdezem, a ladyboyra gondolsz?
Ladyboy? Az nem a katicabogár?
Nem, az a ladybug, de szerintem hagyjuk mára az angol nyelvleckét...
Szóval Thaiföld egyrészről pont olyan, amilyenre számítottunk, másrészről alaposan felülmúlta a várakozásainkat, hála a végtelenül tisztelettudó, korrekt lakóinak akik tényleg bearanyoztak minden napot, amit itt töltöttünk.

Elhatároztuk, hogy a jövőben visszatérünk ide, alighanem Chiang Mai tartományba, Bangkokot teljesen kihagyva - jobban tetszett a vidéki milliő.

Már készülődünk elhagyni a hotelt, jó nyaralás volt, minden forintot megért - ráadásul nem is volt sok az a forint. Mindnekinek jó szívvel ajánlom Thaiföldet, egyszerűen nem lehet mellényúlni vele. Aki a party részét szereti, annak ott van Phuket, Pattaya, Bangkok, aki meg nyugalmat, természetet, annak meg bő választékot kínálnak a belső-thaiföldi tartományok. 
Egyetlen hátrány a hosszú repülőút, de összeségében szerintünk nagyon megéri.

Találkozunk otthon!

Erőt, egészséget!

Lógós napunk volt, rövidebb lesz a mai bejegyzés - eddig úgyis mindig kisregényt írtam, ma előbb szabadultok. Esemény azért volt, illetve arra gondoltam idehozok olyan történeteket, amik helyhiány miatt a korábbi bejegyzésekből kimaradtak.

De kezdjük a reggelivel, ugyanis már ott jól indult a nap. Kiderült ugyanis, hogy miért volt á la carte reggeli - összesen két szoba volt a hotelben, mi és egy 4 tagú család, szülők két kamaszlánnyal. Ugye előző nap kellett rendelni, azt és annyit kértél, amennyit akartál. Mi becsületesek voltunk, azt kértük, amit szoktunk, meg is ettünk mindent. De ezek a majmok mellettünk kikértek annyit, hogy egy kisebb lakodalom jóllakott volna belőle és mondanom se kell, hogy több, mint a felét otthagyták. Már nagyon felmérgesített, de a reggeli végén az asszony még odament a felszolgálóhoz és elkezdte magyarázni, hogy melyik étel volt finom, melyik volt rossz, illetve legközelebb hogyan fűszerezzék, hogy jó legyen, és neki nem kell bele ennyi bors, hanem legyen több a só, meg a curry.
Hát ez hülye, majd a séf egyéni módon készíti az ételeket az összes vendégnek???
Viszont, meg se mukkantam, pofákat se vágtam, szóval ahogy az emberek, akiken segítek, magam is jellemfejlődésen megyek át.

Reggeli után különváltunk, én maradtam a szobában blogot írni, Petra és a Kopasz meg kimentek Grabbel a piacra ajándékokat nézni meg ebédelni. Nagyon jó piacok vannak itt és óriási előny más országokkal szemben, hogy itt nem erőszakosak az eladók. Ha akarsz, vásárolsz, oda is mennek, segítenek, de áltlalában nem foglalkoznak vele, bámészkodj csak. Ez nagyon tetszik. Egyébként ez általában igaz, itt tényleg mindenki nagyon kedves, idegen emberek mosolyogtak és köszöntek ránk az utcán, nagyon illedelmesek és udvariasak.

Ja, erről jut eszembe, a "ka" - ez a szakasz a Molnárlindának fog nagyo tetszeni. Ugyanis itt Thaiföldön sokat használják a "ka" szócskát, odabiggyesztik minden mögé, thank you ka, Gabor ka, szóval érdekelt, hogy mit is jelent. Igazi jelentése nincs, hanem ha udvariasak akarnak lenni, akkor használják ezt. Ez megtetszett nekem is, én is elkezdtem odarakni, ha megköszöntük a reggelit vagy a segítséget, hogy thank you ka.
Viszont használják válaszolásra is, kb hogy szívesen, ilyenkor csak azt mondják, hogy "ka", és minél jobban elnyújtják, annál udvariasabbak.
Szóval egyik reggel megköszöntem az ételt az első szálláson, a hotel tulajdonosnője meg összetette a kezeit, mint ha imádkozna, mosolyogva hajlongott és mondta, hogy kaaaaaaaaa.
A Molnárlinda és a Mutter tudja, hogy miért kellett összeharapni a nyelvem, hogy ne kezdjek el hangosan nevetni.

De vissza a piacra, nagy forgatag volt, mindent árultak, kedvesek, be is vásároltak amit kellett, utána meg ugye ebédet vadásztak maguknak. Én a hotelben ettem ilyen poharas tésztát - csak forró vizet kell ráönteni aztán eheted.
Ja, ebből is jó volt, vadásztuk, hogy találjuk meg a legolcsóbbat, végül én 13 bahtosat ettem, de Bendegúz talált még ennél is olcsóbbat. Egyébként ezek kimondottan finomak, nem rossz minőségűek, de van 20 meg 30 bahtért is, abban már hús van vagy rák és még mindig csak 220-330 forint.

Ilyen kajákat ettek a piacon illetve a 7 Elevenben. Az első ilyen pizzatésztába rakott virsli, ez nagyon jó volt, a második olyan, mint a KFC wrap, a harmadik volt a sláger, az alsó képen látható hogyan készül, ilyen tésztába csavart hús meg zöldség. Ebből csak azért hoztak nekem a hotelbe, mert nagyon szeretnek, szívük szerint mindet befalták volna .- tizet adtak 55 bahtért, nekem három jutott.

Egyébként ami nagyon olcsó még itt, az a gyümölcs. Már Bangkokban is jó áron volt az ananász, ott 30-ért adtak egyet, megpucolva. Itt Petra talált olyat, hogy 50-ért adnak kettőt, de este én találtam egy fickót, aki a kocsi platójáról árulta és 20 bahtot kért egyért - 220 forint egy megpucolt ananászért, az nagyon jó ár. És gyorsan, ügyesen megpucolják, adnak mellé egy hegyes pálcikát, azzal eszed. 
Elég sokat megettünk.

Bendegúz lefényképezte a választékot az egyik árusnál, lett volna kedvük mindet végigkóstolni.

Egyébként még azt hangsúlyoznám, hogy a tisztaság mellett az utcai kajáknak semmilyen káros mellékhatása itt nem volt. A világon semmi, a végén már pálinkát se ittunk, mert nem volt miért, nagyon higiénikusak, figyelnek erre, nagyon igényes népség él itt.

Ebéd után hazajöttek és csenespihenőt tartottunk, aztán lementünk mindhárman edzeni. Petra kardiózott, mi meg súlyzóztunk. Bendegúz már komoly edzőpartner, sőt, lehet vele viccelődni is, nem sértődik meg, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Erre is én képeztem ki: ha jó a vicc, nevess rajta te is, hiába te vagy az alanya, a jó humort értékelni kell, el kell ismerni, nem megsértődni, mint a majmok. Ha meg gyenge a poén vagy éppen sértő, engedd el a füled mellett, de jegyezd meg ki lőtte el, hogy később bosszút állhass. Nagyon jól megtanulta, büszkeségem, sőt, egy-két poént már ő maga is ellőtt!
Olyan játékom lett, hogy megpróbáltam edzés közben nevettetni, mivel ezt megtiltottam neki, hogy ilyenkor ne nevessen, hanem a súlyra illetve a gyakorlatra koncentráljon. Ez elég jól ment neki az utóbbi időben, de tegnap megint nem volt jó a légkondi, ezért póló nélkül, egy szál gatyában edzettünk, mert szakadt rólunk a víz. Aztán mikor ő volt soron, beálltam mögé és mondtam, hogy nagyon jó hadifogoly lennél - mivel két napja pont ilyen lesoványodott foglyokról láttunk fotókat. Ezen elkezdett nevetni, elismerte, hogy ez jó volt, de megkért, hogy ha súly van nála ne nevettessem, mert fél, hogy megsérül.
Ez is milyen bölcs, mondtam is neki, hogy rendben van, többet ilyenkor nem nevettetem. 
Ilyen jó gyerek.

Edzés után úszkáltunk kicsit, majd kimentünk vacsorázni. Ez is jó volt, most nem szembe mentünk levest enni, hanem besétáltunk a városba. A hídon megint egy csomóan pecáztak, talán azt bánom, hogy egy napot nem szántam rá, hogy lógassam a cájgot itt, hátha fogtam volna valamit - de majd legközelebb!
Ugyanis arra jutottunk, hogy Thaiföld az első ország, ahova visszajönnénk, ráadásul mivel Bangkok már megvolt, egyből mehetnénk egy másik tartományba - mondjuk Chiang Mai érdekelne mindannyiunkat.

De a vacsora, bementünk egy kis étterembe, ott egyből nagy vigyorgás támadt, mert nem tudtak egy szót se angolul. Szerencsére volt fényképes étlapjuk, arról rendeltünk 3 fogást és két adag rizst a fényképek alapján, de szó szerint azt se tudtuk mit eszünk - jó, a rákot felismertük, de az elsőt én például tésztának gondoltam, aztán valami csípős zöldség volt szálára vágva.

A második képen látható étel volt a legjobb, az ilyen kukoricás húsgolyó volt, a harmadikat meg úgy ettük, hogy mind a mai napig nem tudjuk mi az, még azt se tudtuk megmondani, hogy hús-e vagy növény... Mindenesetre, ez volt a második legjobb fogás, a kukoricás húsgolyó messze elvitte a bajnoki címet - talán a szósz miatt, az ilyen édes-csípős, de nem vészes szósz volt.

Ja, és az ár, mindezért fizettünk 330 bahtot, ami olyan 3500 forint - ide jövünk holnap is, a kukoricás hús marad, a másik kettő helyett viszont kipróbálunk mást, hogy szélesedjen a látókörünk.

Innen még hazafelé beugrottunk a 7 Elevenbe, mert Bendegúz beleszerelmesedett ebbe a boltba. Vettünk újra ilyen pizzás hot dogot és wrapet - csak azért, hogy én is megkóstolhassam, semmi másért - illetve vettünk még desszertnek joghurtot, hogy majd a film alatt megesszük a szokásos forró csoki mellé.

A Rózsa neve egy fantasztikus jó film, tetszett Bendegúznak, Petrának az nem tetszett, hogy hitelesen ábrázolták a tizennegyedik századi embereket - csúnyák és ostobák voltak, de maga a történet neki is tetszett.

Utána jött egy jó alvás, holnap is laza nap lesz, ebédelni kimegyünk, de aztán annyi.

Erőt, egészséget!

Ma érdemes lesz végigolvasni, elég színes, változatos napunk volt, ráadásul nagy dolog is történt, összefutottam egy igazi thai celebbel, aki persze megkapta Gabibától a reality checket - de haladjunk sorjában.

A reggeli már vidám hangulatban telt, hiszen szólt ugye ez az akusztikus zene híres slágerekkel, és a Petra az istennek nem tudta eltalálni egyiket sem. Így let a Besame Mucho-ból "Mucha de Mucho", a Wind of Change-ből "Julia" - Bendegúzzal nagyon jól szórakoztunk.
Ráadásul ugye a' la carte reggeli volt, a Kopasz meg kirendelt magának valami csípős rizst, azon sopánkodott, nem is ette meg, nekem kellett elpucolni azt is - mondjuk ez tényleg csípett.

Kaja után a szokásoknak megfelelően kilenckor találkoztunk állandó sofőrünkkel, Mr. Oat-tal a szálloda előtt. Mára azt beszéltem meg vele, hogy 3 helyet látogatunk meg, de ez egy végtelen korrekt fickó, mivel a közelben voltak látnivalók végül hat helyre vitt el minket. 1200 bahtot kért eredetileg, végül 1500-ban maradtunk a három extra kitérő miatt. Ha valaha bárki is Kanchanaburiban járna, itt a kártyája, őt jó szívvel tudjuk ajánlani:

Elsőnek Wat Tham Mungkorn volt a cél, ez egy Buddha szentély és templom, az érdekessége, hogy fel lehet menni a hegyre lépcsőn - de előtte még elhaladtunk egy kínai temető mellett, az is nagyon érdekes volt összehasonlítva az európai temetőkkel.

Ezt a képet a netről szedtem, mert nem álltunk meg a temetőben, de ilyen halmok voltak végig, hasonló sírokból kell elképzelni vagy háromszázat.

Na, a templom. Hát ez egy fitness templom, mert valami hétszáz lépcsőfokon lehet a tetejére feljutni - mi azért nekivágtunk. Ja, egyébként ez is teljesen ingyen van, mint a legtöbb látványosság. Szóval megindultunk fölfelé, mint kiderült 69 emelet lett a vége Petra okosórája szerint és már itt hálával gondoltam Mr. Oatra, hogy ide hozott minket elsőnek s nem a déli hőségben kellett felfelé lépcsőzni.

A kép előterében látható egy nagy kőgolyó, olyan, mint az Uránusz. Hát mint kiderült, ez ilyen varázsgolyó, ha megérinti az ember az első gondolata valóra válik. Én még érintés előtt elkezdtem mantrázni, hogy lottóötös, lottóötös, aztán megérintettem, gondolataim továbbra is a lottóötös megnyerésére fókuszálva. Szóval ha hazamegyek veszek egy szelvényt és ha tényleg megnyerem, dögöljek meg, buddhista leszek halálom napjáig.

Az érdekesség egyébként annyi volt, hogy a sárkány gyomrában ment fel a lépcső - legalábbis egy darabig. A gyomorfalára meg ilyen képeket festettek ismét, amiket a Smaragd Buddha templomában is láttunk. Bár előzó bejegyzésemben zajos sikert arattam a képekkel és a fordításokkal, most nem akarom magam ismételni, úgyhogy nem rakom be ide a képeket, bár ezek más korban és stílusban készültek - de hasonlóan tanulságos mondanivalót közvetítettek.

A sárkány gyomrában árnyék volt, később meg barlangban lépcsőztünk, meg bambuszerdőben, de én úgy leizzadtam, hogy az út felétől levettem a pólóm, mert patakokban folyt rólam a veríték és nem akartam úgy beülni Mr. Oat szép Isuzu terepjárójába. Majd ha rám szól valaki visszaveszem, de senki se szólt.
Mindenesetre ahogy egyre feljebb jutottunk egyre szebb volt a kilátás.

Közben meg voltak ilyen állomások, ahol lehetett meditálni, imádkozni, harangot kongatni. Ja, én minden harangot megkongattam, óriásdobot megvertem - a családom ilyenkor gyorsan eltávolodott tőlem, ők nem értették meg, hogy ezek azért vannak ott.

Nem húzom tovább, felértünk a tetőre, elég is volt ennyi lábedzés - egyébként mind Bendegúz, mind Petra szó nélkül megcsinálták, pedig azért ez kemény volt. De a tető kárpótolt mindenért, már csak azért is, mert fent fújt a szél és nagyon jól frissített. De a látvány is kielégítő volt, aki jó kondiban van annak javaslom ezt a mászást.

Nem tudom a kép mennyire adja vissza, de az alsó képen a szobor testébe ilyen féldrágaköveket ágyaztak, azok a piros pöttyök mind-mind féldrágakövek. Nem akartam kifeszegetni egyet sem, csak csodálkoztam, hogy itthagyják őrizetlenül - vagy lehet nagyon olcsók ezek a kövek itt.

Lebumliztunk, mentünk tovább, Wat Tham Sua volt a következő - a wat egyébként a templom, ezt hamar megtanultuk. Ez igazából egy templomegyüttes, ide Petrának kendőt kellett bérelnie 20 bahtért, úgy léphetett be.

Itt is volt lépcső, de nem olyan veszélyes, mint az előző. Felmentünk, megnéztük, ez is gyönyörű, persze, minden épületbe fel lehetett menni, nem is volt veszélyesen sok turista, itt is készültek gyönyörű fotók.

Sajnos a nagy Buddhát éppen tatarozták, de azért lekaptam azt is.

A belső helységekbe cipő nélkül lehetett bemenni, bár voltak tuskó olaszok meg németek, akik bementek cipőstől, de mi követtük a hagyományokat.

Ez egy elég ijesztő szobor egyébként, már látom ahogy Halloweenkor felkel és vadászni indul a kis vízfejű...
Ezután hátramentünk, ott is szép épületek voltak, ráadásul Petra talált egy szép házat, amit persze azonnal megvett volna. Illetve volt egy fa, amit meghagytak és körbecsempézték, az is jól nézett ki, bár hogy mi lesz a sorsa pár év múlva, mikor megnő?

Egyébként hagyományosan megnézzük az ingatlanárakat bárhova is megyünk. Egy ehhez hasonló családi ház 4 hálószobával - igaz, medence nélkül - 43 millió forintnak megfelelő baht. Lehet itt leszünk nyugdíjasok...

Innen mentünk a Szent Fához - Monkey Pod Tree -, ami Thaiföld szerte nagyon népszerű, jönnek busszal az iskolások, nyugdíjasok, hogy lássák.

Itt esett meg a nagy kalandom a celebekkel, háháááá. Történt ugyanis, hogy mikor közel mentünk felfigyeltem, hogy egy ázsiai pár sétál körbe a fa körül, veszik őket kamerával, biztonságiak, műszaki szakemberek felügyelete alatt. Mindenki el is takarodott az útjukból, egyébként ekkor még én is. Aztán újravették, meg pózoltak, mutogattak, aztán videó helyett fotók. Még mindig vártam, sőt, el is mentem egy másik oldalra, hogy abból a szögből majd akkor fényképezek, de hőseink is pont arra jöttek. Thaiföld, buddhizmus, türelem, szóval egykedvűen vártam ott a lépcsőnél, hogy befejezzék, észre is vették, hogy várok, de ignoráltak. Ez mondjuk nem tetszett.
Aztán jött egy másik fiatal lány, ő is felment a fickóhoz, aztán az első lány egyedül, majd a másik lány egyedül, minden szögből, különböző pózokban fotózkodtak újra, meg újra. Ekkorra a családom érzékelvén a közelgő vihart egyből magamra hagyott, szépen úgy tettek, mintha másfelé lenne dolguk, pedig itt még csak álltam.
De az arcomon lehetett valami, mert az egyik lány észrevett, ahogy ott állok, aztán két fotóval később megint ránézett és összerakta a puzzlet. Meghajolt, elnézést kért és elment onnan. De a másik lány a fickóval még akart képet, az asszisztensek meg a videósok persze táplálták az ötletet. Ekkorra már a másik lány is észrevett, pedig uralkodtam magamon, meg se szólaltam, Petra meg közelebb jött a fa felől, hogy most mégis mi van. A lány az arcom láttán gyorsan lelépett az állványról, hősünk maradt ott, meg a biztonságiak és a fotósok, videósok. 
Ekkor vett észre a legény és megkérdezte, hogy fényképet akarok-e? Visszacsikorogtam, hogy igen, erre várok egy ideje. Mondta, hogy persze, mehet, én meg intettem a Petrának, hogy jöjjön, lefotózom a fa előtt. A celebhuszár észrevette ekkor Petrát és felvilágosult arccal intett neki, hogy jöjjön mellé, emelte a karját, hogy majd átöleli. Petra bátortalanul meg is indult, a fiatalember meg sugárzó mosollyal várta.
Mikor Petra odaért mellé a srác biccentett, hogy ok, mehet a fotó.
Én meg mondtam neki, hogy jól van, csak mozduljál ki a képből, mert nem téged akarlak fotózni, hanem őt és a fát. 
Persze, majd ölelgeted itt a feleségem, nem is tudom mit gondolt.
Mindenesetre egyből az arcára fagyott a mosoly, el is csendesült ott mindenki, de becsületére legyen mondva, szó nélkül lekullogott a lépcsőről és elkészülhettek az alábbi képek:

Petra itt nagyon mosolygott, hogy elküldtem a fickót és őt választottam egy helyi híresség helyett. Sőt, hogy táncoljak az idegeiken még Bendegúzt is odahívtam pár kép erejéig és most a stáb várakozott ránk.

Annyiban hálás lehetek a stábnak, hogy szépen lepucolták a járdát a fa körül, illetve tényleg egy szót sem szóltak, tiszteletben tartották, hogy most mi következünk.

Mind a mai napig nem tudjuk kik lehettek, de tényleg valami valóságshow sztárok vagy énekesek lehettek, mert ez várta őket a parkolóban:

Persze nem tudom, hogy a hangfalas partybuszoknak volt-e közük a párhoz, de logikusnak tűnt, hogy kamerázták őket a fa körül, meg egymillió fotó, biztonságiak, a parkolóban meg ezek a járművek állnak, talán tévedek.
Annyit tudtunk leovasni, hogy Pink Tour, de a google semmi thai vonatkozású személyt nem adott ki erre, szóval tényleg nem tudjuk kik voltak azok.

Innen átgurultunk a Kwai-folyóhoz, van ugyanis ilyen Skywalk, átlátszó plexin lehet kimenni a folyó fölé jó magasan. Semmi extra, felmentünk, csináltunk pár fotót, elbeszélgettünk ilyen holland nyugdíjasokkal, aztán mentünk tovább.

Ezután jött ugye a Death Railway múzeum, a fogolytáborokról, aminek a képeit már tegnap felhasználtam. Annak a büféjében megebédeltünk, majd az utolsó állomás volt a Kwai-folyó legendás hídja, illetve előtte ki voltak állítva régi mozdonyok meg sínen futó teherautók.

Ami nagy volt még itt, hogy volt körülötte igazi ázsiai bazár. Árultak itt mindent, ruhát, kalapot, ernyőt, késeket, ennivalót, édességet, mindent. Ide persze bementünk, tátva is maradt a szánk. Hamar szét is váltunk, én Bendegúzzal egy késesnél kötöttem ki, vettem is egy Browning zsebkést biztonsági öv vágóval, üvegtörővel az internetes listaár 60%-áért.

Elég masszív, liner lock-os, borotvaéles, csak az a baj, hogy 80mm a pengehosszúság, szóval illegális az EU-ban és az USA-ban - kivéve Texast. 
De ha már illegális, árultak rúgós késeket is, meg egyéb, még ennél is nagyobb pengéket tényleg nagyon jó áron, de még shurikent, vadász és taktikai tőröket, mindent. Egyből Robira és Ricsire gondoltam, el tudnának itt nézelődni ők is!

Petra is vásárolt, ő ilyen szatyrokat meg nézelődött szuvenírnek valót, de abban maradtunk majd visszamegyünk ide külön, mert a sofőr várt és nem akartunk kiszúrni vele, hogy órákat itt töltünk a forgatagban.

Persze, a legendás hídra is felmentünk, fotó is készült.

Visszamentünk a sofőrhöz, aki hazavitt minket a hotelbe. Csendespihenő - nekem blogírás, ugye -, aztán pacsáltunk. Megint a hotellel szemben vacsoráztunk, 40 bahtért fejenként, de most mást keresünk majd, mert ugyanaz volt a menü - nagyon finom, de azért minden nap nem akarjuk azt enni.
Bár nekem megfelelne, de gyanítjuk, hogy a Kalapács lázadna.

Vacsora után megnéztük a Pelikán ügyiratot - annak idején megvettem dvdn, de szerencsére készítettem róla a laptopra biztonsági másolatot, mert a lemez már nincs meg.
Érdekes, hogy a Fiatalúr az utóbbi estéket nem töltötte velünk, hogy ő fáradt, meg nem tudta mit akar nézni, illetve Dr. House-ba kiegyezett, de itt csak thai, vietnami meg kinai felirattal érhető el, úgy meg nem lett volna az igazi.
Mindenesetre ma kijelentettem, hogy mi eldöntjük mit nézünk, aztán ő vagy csatlakozik és nézi velünk, vagy mehet a szobájába. 
Jött hozzánk mozizni - ha leegyszerüsítjük a döntéseig mondjuk igen-nem-re, akkor jelentősen megkönnyítjük a dolgát.

Annál is inkább, mert forró csoki partyt tartottunk. Itt a szobához jár forró csoki, minden nap kapunk kettőt por alakban, forró vízbe kell önteni és már ihatjuk is. Ezt minden map megittuk, Bendegúz is megszerette, szóval azt kortyolgattuk a film alatt felváltva, mert csak egy korsó van a szobában.

Holnap henyélés, onnan folytatom.

.

Erőt, egészséget!

Ma volt a legkeményebb napunk, úgyhogy aki nem annyira szeret olvasni a nyomorúságról, a szenvedésről vagy úgy általában nem érdekli a történelem, az ugorjon a bejegyzés végére, mert ott majd jó hírek jönnek, vidám dolgok következnek, de az eleje, az kemény, mint a kád széle. Ma ugyanis elmentünk a Hellfire Pass-hoz, a második világháborús vasúti szakaszhoz, amit brit és ausztrál hadifoglyokkal építettek a japánok. Kicsit csalok és a másnapi Death Railway múzeumos képeket is iderakom majd - ugye én mindig egy nappal később írom a bejegyzést -, mert a témába vág.

Reggeli lement rendben, jóllaktunk megint, most nem tudok semmi különösről beszámolni. Általában nyolckor reggelizünk és kilenckor indulunk, szóval a reggelek elég nyugisan, kényelmesen telnek.

Az odaúton megint új helyeken mentünk át, egy darabig az Erawan nemzeti park felé tartottunk, aztán elkanyarodtunk balra, s onnan új volt a táj. Érdekes, hogy itt nem voltak kőfaragók, de szépen megmunkát földek igen. Ami miatt egyértelműen előzi Thaiföld Balit, hogy itt nincs szemét. Egy-egy helyen látni azért, de még Magyarországhoz képest is kevesebb, elég igényesek és tiszták itt az emberek. Egy helyen az út mellett nagy halom szemét volt - valami kamionról leesett egy csomó gyümölcs meg a csomagolóanyagok, de a helyiek odagyűltek motorokkal és takarítottak azonnal, mire visszafelé jöttünk pár órával később már nyoma se volt az incidensnek...

Na, de hova is indultunk? A Hellfire pass a Rangoon-Bangkok vasútvonal legkeményebb szakaszát jelöli, egy sziklás dzsungelbe vágott nyomtáv. Egyébként a vasút összesen 90 ezer áldozatot követelt és nagy meglepetésemre kiderült, hogy az ausztrál is brit hadifoglyok kisebbségben voltak, ugyanis a halottak zömét helyi lakosok - tamilok, malájok, thaiok - adták ki, akiket a japánok jó körülményekkel, kedvezményekkel csábítottak a dzsungelbe, hogy azután a keserű valóság arculcsapja a szerencsétlen civileket - legalább a hadifoglyok tudták mire számítsanak.

Nagyon üdítő meglepetés volt, hogy a Hellfire Passnál nem szednek belépőt, ugyanis az ausztrál kormány támogatja őket, így ingyenesen meg lehet tekinteni a központot, majd el lehet indulni magán a vasúti nyomtávon, két szakasz van, az első, könnyű szakasz olyan 500 méter, onnan még további két kilométert lehet haladni, ha valakinek ehhez van kedve - mi persze a hosszúra mentünk, de a beígért 3-4 óra helyett mi másfél óra alatt letoltuk.
A személyzet itt végtelenül kedves és nagyon jól beszél angolul - nagyon sok az ausztrál vagy brit látogató, akinek apja vagy nagyapja szenvedett itt, szóval a helyiek nagy tisztelettel beszélnek mindenkivel.

Ami jó, hogy adnak egy eszközt, amin lehet angol nyelven hallgatni narrációt - van japán, kinai, stb nyelven is, de magyar nincs. Adnak még egy walkie-talkiet is, biztonsági okokból, ezen lehet jelezni, ha baj ért minket - egyébként hívnak is legalább egyszer, hogy ellenőrizzék minden rendben van-e. Kaptunk hozzá fülhallgatót is, higiéniai szempontból azt nem kérték vissza, szóval azt elhozhattuk - én el is hoztam, jó a laptophoz, a tablethez, minek dobtam volna ki?

A kiindulási pontból egyébként elég szép a kilátás.

Az út első szakasza elég könnyű, szépen fel van szórva kaviccsal, madarak énekelnek, bambusz erdőn megyünk keresztül és arról szól a narráció, hogy mi mindent csináltak bambuszból a foglyok - kb mindent, mert ez volt a leggazdagabb és legkönnyebben elérhető erőforrás. Ez színigaz, rengeteg a bambusz errefelé.

Csakhogy elég veszélyes is volt a bambuszvágás, mert egy szilánk megsebezte a foglyot, vagy a levele vágta meg, az bajt jelentett, mert szinte azonnal elfertőződött a trópusokon, kifekélyesedett és akkor már 50%, hogy vágni kellett a végtagot a tábori kórházban, ami egy asztal volt meg egy fűrész...

Emellett, az élelmezés sem érte el a Plakan Resort szintjét - egyébként a tábor őrei is ugyanazt kapták, mint a foglyok, csak nap 6 dekával több rizst. A napi adag kiadott ugyan 2000 kalóriát, de nélkülözte a vitaminokat, ásványi anyagokat, illetve ehhez a nehéz fizikai munkához 4 ezer kalória kellett volna, szóval a foglyok iszonyat soványak voltak - láttunk képeket, hát azokat nem rakom be ide. 
Petra még ünnepelt, hogy milyen jó, hogy megnéztük a Híd a Kwai folyón-t, mert így kontextusba tudja helyezni a mai kirándulást - én meg pont mérgelődtem, mert a filmben ugye izmos, napbarnított foglyok voltak, nem azok a szerncsétlen, csontvázszerű élőhalottak, akik valójában lakták ezeket a táborokat.

Ráadásul, azt is elmondják, hogy a felszerelésük elég egyszerű volt, csákány, kalapács, bambuszkosár. Itt semmiylen gépet nem használtak.

A legsokkolóbb volt a túlélők beszámolója, ezt is rávágták az audiónarrációra, de én meglettem volna nélküle - aki ismer, tudja, hogy én nem vagyok egy makutyi szerencsétlen, de a történetek, amiket meséltek... Ezeket a hatvanas-hetvenes években vették fel, a túlélőkkel készített interjúk idevágó részeit szerkesztették össze és lehetett hallgatni gyaloglás közben.
Például egy ausztrál fogoly mesélte, hogy az őrmestere néhány hónap kényszermunka után kijelentette, hogy ez nem egy jó élet, ő nem ilyet akar élni, nem erre gondolt fiatal korában - három nap múlva meg is halt. Nem lett öngyilkos, egyszerűen reggel nem kelt fel. 
Feladta.
Meg arról is beszéltek, hogy kialakultak ilyen bandák, galerik vagy akár csak párok, akik figyeltek egymásra. Aki egyedül volt, az meghalt, akinek volt egy spanja, aki figyelt rá, az nagyobb eséllyel élte túl - ezek a barátságok aztán a testvériségnél is erősebb köteléket szőttek a foglyok között, életük végig megmaradtak testvérnek a túlélők.

Hogy milyen erős az ember, sok hadifogoly elmondja, hogy bár ez volt a földi pokol - mi 2 órát gyalogoltunk itt és elég kemény fickónak tartom magam, de hogy ezen az éghajlaton én napi 10 órát csákányozzak... Fogalmunk sincs nekünk semmiről, sír-rí mindenki, hogy nincs wifi meg túl fűszeres a rizs vagy nem elég hideg a sör... Visszahoznám ezeket a munkatáborokat Gen Z kamaszoknak, mondjuk 2 hétre, hogy aztán megkérdezzem, hogy megeszed-e ezentúl a spenótot?
De visszatérve az eredeti gondolathoz, sok hadifogoly festett - rovarokat, lepkéket vagy a dzsungel növényeit - mások verseket írtak vagy faragtak, esetleg a tájban gyönyörködtek - ezt is az élő narrációból hallottam, volt fickó, aki még évtizedekkel később is arról beszélt milyen szép volt a hajnal a dzsungelben, vagy a napnyugta a haverokkal...

Rengeteg itt a szúnyog meg a tetű, pióca, nem volt tiszta víz, szóval vérhas, malária is tizedelte a foglyokat.

Iderakok pár fotót, amit a múzeumban készítettem, hogy milyen volt egy beteg lábfekély kezelése, illetve hogy nézett ki a műtő:

Mindegy is, ez egy elég sokkoló túra volt, ráadásul mi ugye cipőben mentünk, de még így is kimondottan fájt a talpam a cipőn keresztül is - a legtöbb hadifogoly mezítláb gyalogolt hajnalban az építkezésre ezeken az éles köveken, aztán 10 óra munka után haza... Én nem tudom milyen pénzösszeget kellene felajánlani ahhoz, hogy én csak ezt a 2500 méteres szakaszt oda-vissza megtegyem mezítláb. Mondjuk ha előtte 3 hónapig mezítláb járnék mindenhova, hogy megkeményedjen a talpam talán maradandó sérülés nélkül megúsznám, de most szereintem 200 méter se menne ezen a talajon.

Több borzalomról nem írok, de rakok ide képeket, mert a táj az tényleg szép.

Ja, még annyit, hogy suttyó koromban, mikor még hülye voltam a legfőbb vágyam volt, hogy a Reményivel meg a Vida Gáborral eljussunk a dzsungelbe és ott nindzsázzunk, kússzunk-másszunk, meg ott aludjunk. Később, már nagyobbként, de még mindig hülyeként ugyanezt akartam kommandósként, éjjel behatolni, meg átkelni a folyón, meg a bambuszerdőben eltűnni az üldözők elől.
Mi most másfél órát sétáltunk egy kialakított, lekövezett ösvényen az esőerdőben, szakadt rólam a víz, szintkülönbség se nagyon volt, de alig kaptam levegőt a párától - és mi még jó kondiban vagyunk, kialudtuk magunkat, jó reggelink volt.
Szóval ha visszamehetnék az időbe, meghúznám a saját fülemet, hogy adok én neked dzsungelt, büdös kölök, matekkönyv meg angol könyv, idióta! Nindzsák meg kommandósok...

Az alábbi képen látható völgyet csákánnyal és kalapáccsal vésték ki a sziklából a hadifoglyok. Szerintem ez ma még gépekkel meg robbanószerrel se könnyű meló, de kézi erővel...

Na jó, nem írok többet erről, elég annyi, hogy már a visszafelé úton vettem észre, hogy mindenki hallgat, ilyen melankólia lett úrrá rajtunk. Haladtunk előre, öntudatlanul is szerettük volna magunk mögött hagyni ezt a helyet.

Hazaúton megálltunk még a Kwai-folyó egyik második világháborús hídjánál, ami arról is híres, hogy egy közeli barlangban Buddha szentély épült - egyébként Bendegúz is a buddhizmussal rokonszenvez, mint menet közben megtudtam. Nem leszünk vallásosak ezután se, de tény, hogy a hely spirituális hangulata nyomot hagyott rajtunk.

Nem is érdekel, Bendegúzról ilyen képek vannak, mintha a fogát húznák. Vagy mosolyog, vagy ilyen képek lesznek róla, ennyi.

Na, egy jót találtam:

Innen már hazaindultunk - de Petra és Bendegúz kiszállt a 7 Elevennél bevásárolni, elsősorban fehérjeturmixot, amit edzés után iszunk a Fiatalúrral. Utána ugye a szokásos csendes pihenő - mármint a két delikvensnek pihenő, mert én ilyenkor írom a blogot. Erre is volt kérdés, hogy mikor van nekem időm az írásra, hát akkor, mikor a két makutyi pihenget. De nem panaszkodok, egyrészt szívesen írom - nem kell majd külön mindenkinek beszámolni, mikor hazaértem -, másrésztől meg ők elmennek vásárolni, Petra mos ránk, Bendegúz meg állandóan szórakoztat a panaszaival meg az észrevételeivel, szóval azért van egy egészséges munkamegosztás.

Pihenés után leedzettünk, sakkoztunk aztán jött a nap igazi bombameglepetése, a pozitív csalódás, mely még a hadifogolytábor sokkját is elűzte egy pillanat alatt!
Ugyanis az a döntés született, hogy nem a hotelben eszünk, hanem kimegyünk ide szembe, láttunk egy helyi bungalót, hogy majd ott eszünk. 
Hát ez hatalmas lett, de óriási! Itt nem az volt a kérdés, hogy mit akarunk enni, hanem hogy mennyit - egy fogás volt ugyanis, húsgombócleves babcsírával és tésztával. Mindenki azt ette, telt ház volt, lepucoltak nekünk egy asztalt az út mellett, oda hozták ki a három adagot.

Ez egy fantasztikus leves - vagy inkább egytál étel lett, gazdagon telerakták, de az asztalokon volt még babcsíra is, menta is meg fűszerek, aki akart, rakott még bele. Én a tengernagy eszemmel megszórtam darált csilivel, mondván annyira nem csíphet - maradjunk annyiban, itt mást jelent a csípős, mint nálunk, de legalább az orrom is kitisztította.
Ráadásul az elején úgy ettem, mint a bunkók, kanállal, de aztán kifigyeltem, hogy a helyiek úgy eszik, hogy jobb kézben az evőpálcikák, bal kézben a kanál. Mondanom sem kell, azonnal a magaménak éreztem ezt a módszert, de még Petra is csatlakozott hozzám - sőt, ő hamarabb elkezdte, de ő csak pálcikát használt. De utána helyesen fogyasztottuk mindketten - Bendegúz ügyetlen a pálcikával és gyakorolni se hajlandó, sebaj.

Annyira magával ragadott az érzés, hogy a helyiekkel eszünk, hogy meg se kérdeztem mennyi volt egy adag, úgyhogy az összes pénzünket vittem, mikor mentem fizetni.
Nos, 40 baht volt egy adag, azaz 440 forint. Összesen fizettem 120-at, mikor tegnap csak a teriyaki csirke volt 220 darabja a hotel éttermében. Mivel ez kategóriákkal volt olcsóbb és nyolcadannyit fizettem hármunkra, mint az étteremben a döntést azonnal meghoztam, hogy mostantól itt vacsorázunk.
Ráadásul az asszony, aki főzött jól tudott angolul, eldumáltam vele, honnan jöttünk, meddig maradunk, tetszik-e Thaiföld. Azt is kiszedtem belőle, hogy minden este mást főz, úgyhogy alig várjuk a másnapi meglepetést, mert az tuti, hogy itt eszünk!

Erőt, egészséget!

Aki az elefántokat szereti, annak ez a mai bejegyzés ünnep lesz! Ma mentünk ugyanis az elefántos programra, hát az kiváló volt, elsőrangú, de haladjunk sorjában.

Ahogy mindig, ma is reggelivel kezdtünk, a dim sum és a müzli állandó, emellé még ettük ugye a gyümölcsöt, rántottát, tükörtojást, én meg ezt a thai zöldséges rizst, elég jó fűszeres, megszerettem nagyon. Mindig narancslevet iszunk mellé, kivéve Kispetrámat, aki ugye megfázott. 
Hogyhogy megfázott, mikor mindig azt írod, hogy milyen meleg van - teszitek fel a kérdést teljes joggal. Nagyon egyszerű, a szobában állandóan hadakozunk, hogy kell légkondi vagy sem. Én kikapcsolom, ő bekapcsolja, úgyhogy ennek az eredménye az lett, hogy reggelre megfázott, bedugult az orra, hangja is rekedt, úgyhogy ő teát ivott. Hoztunk gyógyszert, kapott is, remélem holnapra meggyógyul - de ez legalább a javamra döntötte el a légkondi kérdést...

Elefántos program... Őszintén szólva egyáltalán nem volt kedvem ilyesmiben részt venni, parasztvakítás, turistacsapda, állatok kizsákmányolása, szóval volt tucatnyi érvem, de Petra egyfolytában utánuk sóhajtozott, úgyhogy beadtam a derekam. De még itt is majdnem meghiúsult, mert a sofőrünkkel leboltoltam, hogy kilencre jön értünk s visz minket, de Petra aggódott előző este, mert a hotel katalógusa szerint be kell jelentkezni legalább egy nappal korábban - akár a félnapos, akár a teljes napos programot akarjuk. Azt mondanom se kell, hogy mi nem regisztráltunk sehova, mi Molnárok vagyunk, spontán élünk. Úgyhogy elindultunk, hogy legrosszabb esetben kidumáljuk magunkat - pontosabban bedumáljuk magunkat a programba.

Útnak is indultunk, de nem arra, amerre kellett volna, kb az ellenkező irányba fordult a sofőr az első T elágazásnál. Mondom, jól van, ő van itthon, eddig is tudta mit csinál, menjünk akkor balra. Haladtunk is jó negyven percet, ami annyiban jó volt, hogy most teljesen más tájat láttunk. Végül letértünk a főútról egy ötödrangú útra, majd egy földútra. Már azon kezdtem agyalni, hogy szervkereskedőknek ad el minket, vajon legalább a tetemünket megtalálják-e, mikor a földút baloldalán megláttam az elefántokat. Emberünk továbbhajtott, majd egy parkolóban már futottak is felénk a házigazdák, konkrétan egy család, egyenpólóban. 

Na, az hamar kiderült, hogy itt nem a turistacsapda mutatványos elefántok lesznek, mivel magunk voltunk látogatók. Egy képeskönyvből lehetett kiválasztani mit akarunk csinálni, egy 30 perces programot választottunk, ami elefántetetésből és fürdetésből állt - ez utóbbi csak Petra részére, neki volt ez a vágya, nekem meg férjként az a dolgom, hogy teljesítsem a vágyait a realitás talaján maradva, szóval mehetett fürdeni az elefántokkal.

De elsőnek az etetés volt, illetve elmondtak ilyen biztonsági szabályokat, hogy ne csapjuk be az állatot, ne incselkedjünk vele, stb. Miután az eligazítás megvolt, meg is jöttek az elefántok. Egy hím és egy nőstény jött, a hátukon meg lovagolt egy-egy gondozó. Ezek ugye indiai elefántok, szóval jóval kisebbek az afrikainál, de hát hatalmasak voltak ezek is, főleg a hím. Lebandukoltunk velük a folyóhoz, ott volt az etetés.

Ilyen gumós növénnyel etettük őket, olyan forma volt, mint a cékla.

Etetés után lehetett őket magukban is fotózni, itt már szerettek minket, mert enni adtunk nekik. Ilyen alapon Bendegúz is elefánt lehetett korábbi életében - mindenkit szeret, aki enni ad neki.

Már itt lehetett simogatni őket, meg vakarni, eltűrték. Érdekes, hogy az elefántok fején is van ilyen sörte, elég hosszú, olyan, mintha ritkás haja lenne. Azt is lehetett vakarni, meg a fülét, orrmányát, örült az mindennek.

Ezután jött az igazi attrakció, Petra, a Dzsungel Királynője elefánttal fürdött. Elsőnek Pami, a nőstényelefánt bandukolt a vízbe. Türelmetlen feleségem azonnal indult volna utána, de a vezetőnk visszafogta, mert az elefánt a fürdést azzal kezdi, hogy belekakál a vízbe. Ez valóban így történt, a ravasz állat beállt folyásirányba és kitolt két alkaromnyi kábelt. A Dzsungel Királynője tétovázni látszott, mégsem volt annyira vonzó most az elefántfürdetés, mivel a két guriga ott lebegett a víz felszínén. 
De mondtam neki, hogy ne csüggedjen, mert elviszi a víz hamar - úgy is lett. Ezután Kispetrám is bement a vízbe és elkezdett barátkozni az elefánttal.
Eleinte csak mellette toporgott, aztán felmászhatott a hátára.

Itt aztán nekiállt kefével lesikálni az állatot. Dolgozott szorgalmasan, közben meg nevetett, úgy csillogott a szeme, mint egy kisgyereknek. Itt már én is úgy gondoltam, hogy megérte az elefántos program, olyan boldog volt, hogy az átragadt ránk is.
Az elefánt meg felszívta a vizet aztán hátraspriccelt, betakarta vele Petrát, aki ennek nagyon örült, amíg el nem mondtam neki, hogy a vízzel együtt az elefánt a taknyát is ráfújja, ezután igyekezett elkerülni a vízsugarat. 

Ráadásul Petra, az Elefántok Úrnője még frizurát is próbált szerencsétlen Pami sörtéjéből kialakítani, de egy idő után feladta, mert akármilyen irányba kefélte, azok visszaálltak eredeti pozícióba és meredtek az ég felé.

A fürdetés véget ért, megnézhettük, ahogy az elefánt egy fa törzsén módszeresen végigmasszírozza magát, nekidözsölte magát, de minden oldalról, még a combjait is megvakarta a ravasz állat. Közben meg is száradt, ami jó volt, mert utána megint lehetett velük fényképezkedni.

Ezt az utolsó képet elnézve megértem a család irányomba kifejezett visszajelzését. Én ugyanis direk nem mentem el borbélyhoz, hogy a képeken ne kommandós fejem legyen, de már napok óta mást se hallot Petrától és Bendegúztól, hogy ez nem jó, a felnyírt, rövid hajat szeretik. Én meg gondoltam ne legyen már agresszív fejem, de hát így hozzon az ember áldozatot! Hazamegyek s letolatom a francba, már az út előtt is azt kellett volna...

Ezután hazamentünk, visszatekintve azért volt nagy élmény, mert nem egy parádé, egy cirkusz volt, több tucat vagy akár száz turista előtt, hanem egy bensőséges, személyre szabott élmény - és nem is volt drága. Adtunk borravalót is, mert tényleg jól éreztük magunkat, ráadásul csomó érdekességet is mesélt a kísérőnk az elefántokról, például megélnek akár 70-80 évet is, napi 350 kiló kaját megesznek fejenként, szóval otthon nem lesz elefántunk...

Csendespihenő után a Fiatalemberrel leedzettünk, a Nudnik is csatlakozott, neki nem volt meg a 10 ezer lépés, úgyhogy sétált a gépen emelkedőnek - addig is együtt voltunk. Utána mi csobbantunk a medencében Bendegúzzal, ami nagyon jólesett, majd a parton sakkoztunk fél órát. Közben Petra, aki nem kívánta a vizet megfázása miatt felfedezte a teraszunkon a hintaágyat és ott hesszelt, olvasott, telefonált, szóval jól elvolt ő is, míg én a Bendegúzzal beszélgettem.

Ez jó volt, mert az edzés is közös élmény, utána a sakk, a beszélgetés, így minőségi időt töltünk együtt kettesben. 
Egyébként működik a program - ugye a nevelése három szinten zajlik párhuzamosan. A fizikai szint a sport, az edzés, most már jön velem súlyzózni és kevés dolog tölt el nagyobb büszkeséggel egy apát, mint mikor látja, ahogy a fia erősdik, emberesedik - márpedig a Fiatalúr most már kimondottan erős.
A második szint a szellemi, azaz a sakk, a heti egy könyv elolvasása, a tanulás. Ebben is fejlődik - na nem sakkban, de a heti egy könyvet azért elolvassa és a jegyei is nagyon jók.
Végül, talán a legfontosabb, hogy ember legyen, itt a viselkedését pallérozom, azaz mondjon igazat, álljon ki a véleményéért, ne hagyja magát és realistán lássa a világot.
Talán ez utóbbiban látja Petra a legnagyobb fejlődést, mindig mondja, hogy Bendegúz elgáborosodik, ami ugyancsak mérhetetlen büszkeséggel tölt el - egyébként igaz is, ugyanúgy viccelődik, bosszankodik vagy éppen áll ki édesanyja mellett, mint én.

Megint a hotelben vacsoráztunk, koromsötét volt már, nem volt kedvünk kimenni a helyi kajáldákhoz. Elkényelmesedett a valagunk, na! Nem is volt olyan fenomenális a vacsora, mint tegnap, mindhárman teriyaki csirkét ettünk, nem volt rossz, de Bendegúz már elkezdett sóhajtozni, hogy Emimama vajon milyen levest főz majd, ha hazaérünk, meg hogy reméli Cordon Bleu lesz a második, mert azt most nagyon megenné. 
Ezen csak fogtam a fejem, itt van a világ másik végén, egzotikus ételek, luxusszálloda, de csak a babgulyás meg a cordon bleu...

Vacsora után ki-ki ment a dolgára, nem néztünk nagy filmet. Bendgúz a szobájában sztároskodott, mi meg megnéztünk egy részt a sorozatból aztán aludtunk - annyi változás volt, hogy nem légkondit járattunk, hanem kinyitottuk a teraszt és a hűvös éjszakai levegőt használtuk frissítés gyanánt.

Erőt, egészséget!

Ma volt az eddigi legszebb napunk, csodákat láttunk, ugyanis ma látogattuk az Erawan nemzeti parkot a gyönyörű vízesésekkel. De előtte persze megreggeliztünk, mindhárman szeretjük itt a reggelit, elegáns környezet, jó zene szól alatta, ilyen világslágerek meg filmzenék helyi instrumentális változatban. Itt a nagy kedvenc a dim sum lett, ilyen tésztába csomagolt apró zöldség- és húsfalatok, szóját kell ráönteni s úgy fogyasztjuk. Mindhárman esszük minden reggel, csakúgy, mint a müzlit a végén. Középen meg mindenki amit akar. A Fiatalúr már reggel nekilát, 3-4 fogást is bever, ügyel a rostokra, fehérjére, szénhidrátra, mert ő most tömegel...

Kilenckor találkoztunk a hotel parkolojában a sofőrrel, olyan jó 80 perc volt az autóút. Ami érdekes volt, hogy Thaiföld nagyon tiszta, nemhogy a városokat tartják tisztán, de még a kisebb falvak, sőt, a tanyák is szemétmentesek. Petra már állást is foglalt, hogy Thaiföld jobban tetszik neki, mint Bali. Az emberek itt is ugyanolyan kedvesek, udvariasak és vendégszeretők, a kaja itt is kimagaslóan jó és egészséges, de itt még tisztaság is van. Hajlok rá, hogy magam is egyetértsek vele.

Amit megfigyeltem még, hogy a nagy meleg dacára vannak thaiok, akik ilyen nindzsamaszkban, kapucnis pulóverben felhúzott kapucnival, KESZTYŰBEN és hosszú nadrágban tolják végig a napot. Ezek leggyakrabban tisztasági munkások vagy utcai árusok, de motoron is láttam sok embert így beöltözve. Lenne kedvem megkérdezni, hogy 36 fok van ember 80% feletti párával, hova öltözöl be ennyire, hát egy pólóban meggyulladok, de ki vagyok én, hogy faggassam őket, ők élnek itt, tudják mit csinálnak.

A másik érdekesség a szobrászok voltak, az út egy szakaszán egymást érték a kőfaragó műhelyek. Nagyon izgalmas, nemcsak szobrokat - Buddha meg szentélyek -, hanem ilyen terméssziklákat is lehet venni hátra a kertbe. Ezek hatalmasak, több tonnásak, némelyik szögletes, rideg, ahogy a természet megalkotta, másokat szépen lecsiszolnak, lekerekítenek. Nagyon jól néznek ki, meg is beszéltük Petrával, hogy a házunkba majd ha nem is ilyen ormótlan sziklatömb, de egy Buddha-szobor kerülhet a hátsó kertbe. 

Egyébként nem vagyok vallásos, de ha az lennék most a buddhizmus áll hozám legközelebb - szerencsére ebben is egyetértünk Petrával, nem lesz közöttünk vallásháború. Ezek itt békések, nyugodtak, nem térítenek, a szertartásaik világosak és egyszerűek, de még a tanításaik is értelmesek. A négy nemes igazság és a boldogsághoz vezető nyolcrétű ösvény mind elég logikusak, egyet tudok velük érteni.
Egyébként a kőfaragóknál rengeteg nyolcast formáló szobrot lehet venni, Bendegúz megnézte a neten, azok mind a nyolcrétű ösvényre utalnak.

Ami jó volt még, hogy a nemzeti park közvetlen közelében átkeltünk a Kwai-folyón, ami egyébként elképesztően szép, a dzsungelben folyik és nincs olyan partja, mint a Dunának, hanem szinte egy fal van a mentén fákból - legalábbis ezen a szakaszon. Piaci rést fedeztem fel, kéne olyan vállalkozás, hogy felhoznak kocsival és le lehetne csorogni kenuval a folyón, mondjuk lenne egynapos és félnapos program. Lehet létezik már ilyen, de mi nem találtunk, pedig mennénk, mert itt a Kwai vize nagyon tiszta, zöld - aztán majd erről a holnapi blogban még lesz egy említésem az elefántok kapcsán, de ne rohanjak előre!

Megérkeztünk a nemzeti parkba, megvettük a belépőt - olcsó volt, egyébként -, majd nekiláttunk az ösvénynek fel, a vízesésekhez. Itt ugyanis 7 vízesés van, mindegyik egy szintet képvisel, szóval egy hétállomásos túrán vettünk részt, ami igazából nem hosszú, talán 2 km a vége - lefele persze megint kettő. A nehézséget két dolog adja: egyrészt az emelkedő és az út, ilyen köves, gyökeres, helyenként lépcsós, de ez még megoldható, ilyenen már voltunk. Az igazi gond az éghajlat, ez itt ugyanis dzsungel, esőerdő. 38 fok meleg, 90% feletti páratartalom. 100 méter után szakadt rólunk a víz, utoljára 67-ben éltem át ilyet a Mekong-deltában járőrben, persze ott még a fegyver és a felszerelés is húzta a vállam, persze fiatalabb is voltam. Mindenesetre a látvány kárpótolt mindenért - azaz majdnem mindenért.

Itt ugyanis, mint a harmadik képen is látható egyrészt nem voltunk egyedül, hanem beengedték a csürhenépet is, másrészt lehetett fürdeni a vízesésekben, de csak ilyen mellényben. Mi is hoztunk fürdőruhát, de nem azért töltök heti ötször egy órát és figyelek a kajára, hogy ilyen pufimellényben fotózzanak, másrészt már az első vízesésnél a halálba idegesített a sok proletár, aki beleúszott meg beleállt a képbe. Hát aki a harmadik képen állt a vízesés előtt egy darab kővel terveztem halántékon sújtani, mert vagy három percig állt ott csak azért, hogy én ne tudjak jó képet csinálni.

Egyébként a fotózókkal is meggyűlt a bajom, főleg a fehérekkel, hát azok 23 képet csináltak minden szögből. Egy darabig vártam türelmesen, persze, én is civilizált vagyok, de mikor 3 percig állnak egy ponton és csak fényképez, akkor azért az én végtelennek tűnő türelmem is megkopott. Ilyenkor előregyalogoltam közöttük, csináltam EGY, maximum KETTŐ fényképet és kijöttem. Néha, ha rosszallóan vagy értetlenül néztek rám megálltam, hogy van-e kérdés, de nem volt, pedig szívesen elmondtam volna, hogy minek csinálsz 14 képet, elég egy is aztán majd lemásolod, de mondom, a hegyibeszédem nélkül is éretették mit akarok.

Na, még két pár dolog bosszantott, de megkaptam Petrától, hogy túl sokat szidom a több embert, szóval itt most kitöröltem pár kalandot, hogy a jó dolgokra fókuszáljak - nem is értem, jó dolognak ott vannak a csodaszép képek, de mindegy. Egy dolgot azonban még elmesélek, háhááá!

Ugye 100 méterenként ki voltak írva a nemzeti park szabályai. Ezek között volt értelmetlen - ne gyújtsunk tüzet, például. Barátom, hogy gyújtanék itt tüzet 90%-os páratartalom mellet, még a száraz ágak is csöpögnek a víztől, de mindegy. De volt egy logikus szabály, hogy ne hagyd el a kijelölt ösvényt. Még az ösvény is elég veszélyes volt, csúszott, el lehetett botlani - egy holland nő el is esett előttünk a visszaúton, de nem lett komoly baja -, de emellett még belegyalogoltál más fényképébe. Ebből már mindenki kitalálhatta, hogy én pont így jártam, egy fehér cowboy kalapos idióta a mentőmellényében kitalálta, hogy jó ötlet megmászni egy vízesést, aztán mikor lefele jött pont belegyalogolt jobbról az egyik képembe. Mikor észrevettem, magamra vettem a legmérgesebb arcomat és mutogattam neki, hogy takarodjon a vízesés elől, mert van ugyan közöttünk 15 méter, de a kedvéért áthidalom ezt a távolságot. Erre olyan pofával, hogy ő tesz nekem szivességet visszahátrált a fák közé. Ettől valamiért még mérgesebb lettem, de ugye Thaiföld, meg Buddha, meg nemes igazságok, szóval nyugalmat erőltettem magamra, légzőgyakorlat, fényképezés, elmenés.

Utána jutott eszembe, hogy le kellett volna fotózni a parasztot aztán leadni az első parkőrnek a képet, hogy varrjanak rá 1000 baht büntetést. Mindegy, most buddhista voltam, megbocsátás meg ilyesmi.

Egyébként volt kalandunk bőven, ami jól sült el, például az ösvényen ahogy haladunk, nézem van egy hatalmas pókháló. Bendegúz a jobb oldalon ment, nem volt veszélyben, de Petra pont belegyalogolt volna, ráadásul a közepén volt egy nagy, vörös pók is, de tényleg nagy. Mondom gyorsan: "Petra állj!" 
Az én feleségem azonnal megáll, megmerevedik, húsz centire a pókhálótól. Odamegyek, előrefordítom a fejét s mutatom neki mitől mentettem meg. Na, meg is rogyott a térde, mikor azt a nagy böszme dögöt meglátta. Így kikerültük, nem lett semmi az ügyből. Legyen ez tanulság minden feleség számára, milyen eredménnyel jár vakon engedelmeskedni a férjnek :-)
Egyébként lefotóztam a pókot, hogy mekkora meg milyen, de nem lett jó kép a félhomályban, szóval nem rakom ide. Helyette legyen itt egy fa, az Engedelmes Feleség Fája - legalábbis ez a fordítása a thai nevének:

Ezután már kifelé indultunk a parkból, vissza a kocsihoz, szóval újra megtettük a két kilométert. Olyan másfél óra volt a túra, mehettünk volna még egy mellékösvényen az örökzöldek erdejébe, de mondom, olyan pára volt, hogy itt már csöpögött belőlünk a víz. 

Az erdőből kiérve le is vettem a pólómat, hogy demonstráljam a családnak s megtekertem, olyan egy deciliter vizet tudtam kifacsarni belőle.
Sofőrünk élelmes fickó, egy árnyékos helyre két fa közé kifeszített egy függőágyat s ott hesszelt, amíg mi eláztattuk magunkat a dzsungelben meg a hülye turistákat kerülgettük. Egyébként ez igaz, itt ugye volt rajtunk kívül is fehér ember gazdagon, még egy magyar családdal is találkoztunk - el is hallgattunk azonnal, nem akartunk beszédbe elegyedni velük -, de csak a külföldiek viselkedtek a droid módon, a helyi látogatók visszafogottan, illedelmesen és a szabályokat betartva túráztak.

Na most, mindennel együtt, ez egy csoda volt, egy élmény, egy örök emlék. Sajnos természetemből kifolyólag hajlamos vagyok a kellemetlenségekre emlékezni és ezáltal azt a látszatot kelteni, hogy nem érte meg, nem éreztem jól magam, de ez nem igaz! Ez annyira jó volt, hogy még ez a néhány apróság - milyen érdekes, hogy most, egy nappal később apróság, de ott meg milyen mérges voltam - elrontsa az élményt. Ezt mindenkinek javaslom, kihagyhatatlan, bámulatos, nem is értem miért nem a világörökség része ez a park. Egy türelmes, nyugodt ember talán fel sem figyel ezekre a dolgokra, viszont a blogot én írom, úgyhogy ez sajnos vele jár, de higgyétek el, nagyon boldogok voltunk a túra alatt és valahol büszkék is - én mindenképpen, hiszen a békásmegyeri lumpenproletár eljutott ide és tanúja lehetett a természet egyik csodájának, amiért egyébként hálás is vagyok.

Az út egybként 1500 bahtba került, Petra megnézte, Grabbel 1400 lett volna, de ki tudja mennyit kellett volna várni a visszafuvarra, illetve ide jár busz Kanchanaburiból, de azon nincs légkondi és a Fiatalúr nem óhajtott tömegközlekedni, ha nem muszáj.

VIsszaérve én ugye blogot írtam, Kispetrám napozni ment, a Fiatalúr meg a szobájába. Abban maradtunk, hogy négykor jön velem edzeni - egyébként jött is, olyan 40 percet súlyzóztunk, aztán mentünk a medencébe. Ezt nagyon megszerettük egyébként, langyos a vize, van jacuzzi, pacsáltunk ott hárman, s közben megbeszéltük, hogy mivel átkeltünk a Kwai-on ma nem lehet más az esti program, mint a Híd a Kwai folyón - így is lett.

Elkezdtük nézni, aztán a felénél átmentünk az étterembe és a folyóparton vacsoráztunk. Nagyon finomakat ettünk, hoztak is bőven, de ez azért nem az utcai bungalow kategória volt árban. Féőétel után kikértünk két nagy desszert-tálat is, az egyiket Petrával ettük meg, a másodikat a kalóriavadász Bendegúz tüntette el.

Ja, vacsoránál még egy nagy csalódás ért, mikor odaértünk pont jött velünk szembe két fehér nő, anya meg lánya, gondolom. Ausztrálok lehettek, legalábbis ilyen ausztrál fejük volt, hát egy pillanatra lemerevedtem, mikor megláttam őket. Lett volna kedvem mondani, hogy ebben a szállodában mi vagyunk a kuriózum, mi vagyunk a fehérek, nem igaz, hogy nem találtatok volna egy másik szállást, de ugye, Buddha, béke, nyugalom, úgyhogy túltettem magam a dolgon és elfogadtam, hogy a privilégiumunknak itt vége.

Látjátok? Jellemfejlődés,megnyugvás, feltöldős, spirituális élmények - isten hozott Thaiföldön!

Erőt, egészséget!

Eljött a november, de itt, Thaiföldön ennek nincs különösebb látszatja. Mindesetre elseje otthon ünnep, mi viszont akár ünnep, akár nem, úgy döntöttünk ma nem csinálunk semmit, ingyen élünk. Ennek szellemében beszámolni se tudok sok dologról, de azért ma se maradunk blogbejegyzés nélkül!

Itt is nagyon jó reggeli van, svédasztalos, de teljes thai konyha, a rántottát és a valami apró virslit leszámítva nem nagyon van európai fogás - bocsánat, kétfajta müzli van, azt nem sorolom a hagyományos thai ételek közé. Szóval jól bereggeliztünk aztán lefoglaltuk másnapra az Erawan nemzeti parkba az utat - itt vannak a híres vízesések. Miután megállapodtunk a sofőrrel - ugyanaz a fickó volt, aki a buszpályaudvarról a hotelbe szállított minket a rácsos teherautón - gyorsan körbenéztünk a hotelben.

Ugye ez egy szép, új luxushotel, csak mi vagyunk itt fehérek, zömmel thai vendégek vannak, illetve pár kínai család. Ez nekünk így nagyon megfelel, ez kifejezett pozitívum, csak az zavaró, hogy minden program, minden felirat thai nyelven van, szinte semmi nincs kiírva angolul.
Egyébként tényleg szép, vannak ilyen muzeális területek, szobák, ahol el lehet bámészkodni, különöset tetszett a falióra gyűjtemény meg a vintage bolt.

Petrának meg a falfestmények tetszettek.

Reggeli után kimentünk, mert Petra valami termelői piacot vizionált, még képeket is látott róla a neten, hogy nyüzsgés, meg helyiek, meg forgatag. Oda is mentünk, a piac megvolt, csak emberek nem voltak, pedig a feleségem megnézte a neten, hogy egyig nyitva vannak. Mondjuk, nyitva voltak, csak nem volt ott senki. Alighanem reggel hattól max nyolcig van ott élet, utána leó.
Én ezen úgy elszomorodtam, hogy vissza is fordultam a szállodában, ők meg mentek tovább ebédet nézni.

A medencében kezdtem és itt értettem meg a régi romantikus regényekben olvasott szófordulat, a "balzsamos levegő" jelentését. Ugyanis itt tényleg balzsamos a levegő, pontosabban a közeli dzsungel és a hotel kertjében található egzotikus növények illata tényleg kivehető lélegzetvételkor. Ráadásul a folyó felől járt a könnyű szellő, a nap is sütött, de nem égetett, szóval jólesett elheverni és kicsit barnulni. Később Petra is csatlakozott, a Fiatalember meg a szobájában időzött. Mondom, onnan, hogy csak aludni jár majd oda eljutottunk a "majd kajánál találkozunk"-ig. Olvasgat, alszik, chatel, ilyesmivel kitölti az idejét. Csak az evés, a közös program és a filmnézés az, amikor átjön hozzánk.
Szóval medence, 1.3 méter mély, nem hideg, de még frissít. Egymagam pacsáltam benne, míg a személyzet észre nem vett, ekkor azonnal bekapcsolták a vízeséseket meg a jacuzzit, onnantól a vízsugárnál fetrengtem, átmasszíroztam a hátam, derekam vele.

A bevásárlás után Petra is megérkezett, neki is nagyon megtetszett a víz és a jacuzzi, onnantól kettesben szerepeltünk a vízben. Mikor már hártyás lett a kezünk kimásztunk és napoztunk picit, olvasgattunk, utána csendespihenő volt.
Előtte megebédeltünk, hát az is kalandos volt. Előző este vettünk ugyanis ilyen poharas levest meg tésztát, amihez csak forró vizet kell önteni. Bendegúz rajong az ilyesmiért, akárhova megyünk ezt ki kell próbálni, de otthon is gyakran csinál ilyet magának. Petra meg szerzett ilyen sushi-tekercset, ami nincs felkarikázva, úgy ettük, mint a kiflit. Egyébéként ez utóbbi meglepően jó volt, főleg az algasaláta, amit szintén a Nudnik szerzett köret gyanánt. Elég jól belaktunk ezekkel, utána ugye döglés.

Délután én lementem a terembe edzeni. Kézisúlyzók vannak meg kardiógépek, nekem a súlyzók megfeleltek, neki is álltam. Igen ám, de itt hiába volt légkondi és hiába kapcsoltam be, az nem működött. Szóval már a bemelegítés utána szakadt rólam a víz, az első szett után meg le kellett vennem a pólót mert szó szerint patakokban ömöltt rólam a veríték. Mikor annak idején a kosárszezon nyári szünetében a Római SE Ökölvívószakosztályába jártunk fizikai állapotunket fenntartani a Franyóval, akkor izzadtam ennyire edzéstől. Úgyhogy fél óra után abba is hagytam, mert szaunában edzeni nem egészséges, legalábbis hosszú távon nem. Mindegy, azért elmegyek másnap is, mert azért jólesett, főleg utána csobbani a medencébe. Petra már ott volt és értesített, hogy hamarosan a Fiatalúr is megérkezik, úgy is lett. Hármasban pacsáltunk egy jó darabig, majd megjött egy kínai család két kisgyerekkel. Nagyon illedelmesek voltak, udvariasak, jól neveltek.

Viszont a medencéban a Kalapács elkezdett panaszkodni, hogy neki nem elég ez az ebéd így, mert a derekánál már túlzott fogyást tapasztal, besett az oldala és ő most izmot épít, neki több kalória kell. Jól van, ha több kell, hát többet kap, megállapodtunk, hogy besétálunk a városba, a tegnapi hipermarket túlvégén volt vagy 15 helyi étkező, valamelyiket kiválasztjuk s ott vacsorázunk.

Így is lett, bebumliztunk napnyugtakor, pontosabban fél hat körül indultunk, hatkor ment le a nap - erre azért volt szükség, hogy a banga meleget elkerüljük. Egyébként sokkal kellemesebb is volt a séta, mint előző nap délután.

A hídon ismét találkoztunk a horgászokkal, itt a hídról pecáznak, fejenként 4-5 bottal, nem tudom mi halat lehet fogni, de alighanem van kapás, mert szinte mindig lógatják a zsinórt a hídról.

Mindegy is, beértünk a hipermarketbe, indulunk hátra a kajálós részhez - itt is minden thai nyelven van, mint a hotelben, de ki vannak téve fényképek a kajáról, gondoltuk majd rámutatunk és kiadják, amit kérünk. Igen ám, de ki volt írva, hogy kaja hatig van, mi meg 17:50-re értünk oda és a boltok zöme már bezárt. 3-4 étkező volt még nyitva, ebből kettőnél volt fénykép. Oda is mentem az egyikhez és elkezdtem bámészkodni, mikor a pult mögött álló 150 éves néni rám szólt ékes thai nyelven:
- Ne nézelődjél, te jóképű idegen ördög, mert hamarosan zárunk!
Én ugye esténként már tanulom a thai nyelvet és elég jól elbodogulok - persze az erős kanchanaburi tájszólás megnehezítette a dolgom -, szóval válaszoltam is neki kapásból, hogy
- Öreganyám, hatig nyitva vagytok, hova rámolsz már öt ötvenkor?
Erre jót nevettünk mindketten, de enni nem kaptunk így se.

Jött erre a vészmegoldás - előző este ugye KFC volt, most bementünk az örökké nyitva tartó Pizza Hutba. Nos, ez volt itt a legrosszabb vacsoránk. Nem volt ez rossz, szinte mindent megettünk a családi menüből, de a többi vacsorához képest ez olyan semmilyen volt - ráadásul mocskosul drága, legalábbis thai szinten. 900 bah tot fizettünk, hát ennyiből a kajasoron a rosszullét határáig zabálhattuk volna magunkat. Mindegy, a Kopasz ette, mert kellett a kalória, én meg úgy álltam bosszút, hogy a refillnél négyszer töltöttem újra a poharamat, már alig bírtam nyelni a kólát, de rajtam ne keressenek annyit!

Evés után bementünk a hipermarketbe fehérjeturmixot venni, meg joghurtokat uzsonnára, aztán hazamentünk a koromsötétben. Ja igen, itt a városon kívül TÉNYLEG sötét van, de mint a bányászbéka pincéjében, semmit nem lehet látni. Erre számítva elhoztuk a hotelből a szobához tartozó zseblámpát - nem viccelek, tényleg járt a szobához zseblámpa - és a Fiatalúr azzal királykodott. 

Még lekaptam a hídról a hotel kertjét, mert szépen meg volt világítva, aztán a szobába érve szembesültünk vele, hogy se HBO Max, se SkyShowtime, se Disney+ nem elérhető a régióban, csak a Netflix. Emiatt a családi sorozatnézés elmaradt, a Fiatalúr ment a szobájába a másik szárnyba, mi meg néztük Petrával a sorozatunkat - persze szigorúan csak a pálinka után, mert a Pizza Hut után se kockáztattunk. 
Holnap nagy nap lesz, reggel indulunk a nemzeti parkba, hurrá-hurrá!

Eljött az utolsó napunk Bangkokban - és ezzel az utolsó reggeli is. A szállásunknak - Cana Boutique Hotel - majd a maxot adom a booking.com-on, hiszen a fiatalúr kijelentette, hogy itt kapta eddig a legjobb reggelit a vakációk során, márpedig ha ő dícsér valamit az ritka és figyelembe kell venni!

Őszintén szólva elég is volt Bangkokból ennyi, nem vágytunk további maradásra. Óriási város, elég jó a tömegközlekedés, biztonságos is és van látnivaló bőven, de azért a tömeg, a zaj és az a rengeteg jármű a végére kicsit sok volt nekünk. 
De semmi gond, hiszen ma indultunk a hegyek közé, a dzsungelbe, Kanchanaburi tartományba - busszal!

Itt jelentem ki, hogy most már első kézből tudom megerősíteni, hogy semmi gond nincsen a thai tömegközlekedéssel. Kinéztük a neten mikor akarunk menni, odamentünk taxival, a jegyárus hölgy végtelen kedves volt és a buszig kísért minket, nehogy a hülye turisták eltévedjenek - ami egyébként valós veszély mert több szintről indulnak több irányba a járatok.

Ilyen kisbusszal mentünk, telt ház volt, mi voltunk az utolsó három utas. A csomagoknak itt nincs külön tér, az utastérben voltak felpolcolva a bőröndök és gumipókkal fogta le őket a sofőr. Egyébként a busz expressz járat és légkondicionált, elég kellemes körülmények között utaztunk, ráadásul mi voltunk az egyedüli idegenek a buszon. 
Ami érdekes még, hogy itt ha az utas előreüvölt valahol, a sofőr megáll és az utas leszállhat. Nekünk nem kellett ordítani, mi a végállomásig mentünk, de több, mint az utasok fele leszállt már jóval hamarabb, így a végén aztán még fekhettem is az üléseken.

Jó két és fél óra után érkeztünk meg a végállomásra, közben volt egy tíz perces pihenő egy benzinkútnál, ahol lehetett mosdóba menni. A férfimosdóval nem volt gondom, vizelek én bárhol, de a női mosdó nagyon megtetszett Petrának, ugyanis egy kőre kellett leguggoljon és egy nyeles korsóval vizet merni rá maga után.

A buszállomásról ilyen tehertaxival vittek minket a szállodába, hát ez is fantasztikus volt. Viccelődtünk rajta, hogy a karvalytőkés-részvényes feleségem Houstonban luxusterepjárókhoz szokott üléshűtéssel, de igazából mindannyian nagyon élveztük az utat, elbámészkodtunk.

Ez a hotel már luxus kategória, külön szobánk van, mert a hotel szabályzata nem engedi, hogy kettőnél több vendég legyen egy szobában. Van medence, saját kikötője, fájin konditerme - el is határoztuk a Kopasszal, hogy mostantól edzünk reggelente -, de még ugye étterme is, ami olcsó és elég jól néztek ki a kaják. Hogy valami rosszat is mondjak, itt minden thai nyelven van, nem sok külföldi vetődik ide, a helyi lakosok járnak ide nyaralni - persze emiatt jöttünk ide elsősorban. A hotelben egyébként nem láttunk rajtunk kívül fehér embert, de hát csak ma érkeztünk.

Szóval külön szobák, megnéztük mindkettőt, a Fiatalúr is elég patent lakrészt kapott, két külön ággyal, úri dolga lesz neki is. Bár ő fogadkozott, hogy végig ott lesz velünk, csak aludni jár majd át, ehhez képest a filmet se fejeztük be és már kotort is a szobájába valami okból fél nyolckor, hogy neki dolga van.
Nem firtattam.

De előtte még átvettük a szobát, kipakoltunk, aztán volt kis csendespihenő, majd felfedezőútra indultunk.

Besétáltunk a városközpontba s ott beültünk enni egy KFC-be. Balin is kipróbáltuk, hát gondoltuk most itt is megnézzük milyen. Egyrészt ugyanaz volt, mint otthon, másrészt a helyi ételekhez képest kimondottan drága - mondjuk négyszemélyes vödröt vettünk két extra salátával, mert a Fiatalember tömegel és vállalta, hogy mindent elpusztít - mondjuk el is fogyott minden az utolsó morzsáig. Egyébként van hatása a zabálásának, 70 kilóval nyitottunk márciusban az ominózus beszélgetésünkkor, aztán egy három hónapig szinte semmit se szedett fel, csak erősödött, aztán 2 hónap alatt felment rá 4 kiló - mondom, a végén ember lesz!

Kaja után bementünk a hipermarketbe meg a barkácsboltba - kb olyan, mint nálunk a Brico Store vagy az Obi. Ami szembetűnő volt, hogy mennyire olcsó itt minden. De még Bangkokhoz képest is. Például az utcai kaják, smoothie-k a fővárosban olyan 70-80 bhat volt, itt meg 30-35!!! De a boltban is, vettünk chipset, fehérjeturmixokat, vödrös levest, de még egy barna övet is magamnak - 110 bhatért, de a barkácsboltban is volt barna bőröv 64 bhatért, de végül nem azt vettem, mert az be volt csomagolva és nem tudtam felpróbálni, a drágábbat meg igen.
Ami érdekes volt még, hogy a lakásfelszerelés, szerszám milyen olcsó itt! Zuhanyrózsák, csempék, festékek, kalapácsok, tapéták és tapétavágók mind mind szinte nevetségesen olcsók. Egyébként vettem egy csavarhúzókészletet is, 140 bhat volt, 14 darabos és volt benne 4 olyan, amilyent eddig otthon nem láttam - persze nem is nagyon kerestem, hogy őszinte legyek - mert a zsebkéseim csavarjait ezzel a különleges igazi csillag fejjel lehet meghúzni, nekem meg olyan nincs. De ha lenne is otthon ilyen, tuti nem 1500 forintért...

Szóval jól bekajáltunk, bevásároltunk - ja, csípős szószból egész polcsor volt különböző, a szemem könnybe lábadt, illetve a hentesnél jégen tartották a halat és a pult mögött egy wokban zubogott a forró olaj, kérésre a halat, rákot, polipot ott azonnal beledobták és kisütötték.
Szóval tudnék itt élni, ha...

... ha nem lenne ilyen dögmeleg. Bangkokban azt hittem meleg van, de itt, a dzsungelben a meleg szó új értelmet nyert. Jim Thompson múzeumában a különleges szemű túravezető viccelődött, hogy Thaiföldön három évszak van, a meleg, a melegebb és a legmelegebb. Mi most váltottunk a melegebbe, de én nem akarom megtudni milyen, a legmelegebb. Most már elhiszem Zoli barátomnak, hogy ezt nem lehet megszokni!

Visszamentünk a szállodába és örvendeztünk, mert ameddig a hipermarketben sztároskodtunk beborult az ég. Mikor kijöttünk a hőérzet 38 fokról lezuhant 34-re, ami higgyétek el, már felüdülésnek hatott, nem is izzadtunk át két percen belül! De mikor elértük a hidat kisütött a nap és a híd közepére már szakadt rólunk a víz.

A hotelben egy gyors hideg zuhannyal kezdtünk, aztán a Fiatalúr emberré történő faragása új fejezetéhez érkezett, megnéztük Ryan közlegény megmentését. Ez Petrának is megrázó élmény volt, főleg az elején a partraszállási jelenet. Bendegúz azért nézte, tetszett is neki, remélem tanult ebből a filmből is ezt-azt a hősiességről, bajtársiasságról, önfeláldozásról és a kötelességtudatról.

Végül nem fejeztük be, mert a rejtélyes tennivalója miatt fél nyolckor faképnél hagyott minket, úgyhogy mi megnyitottuk az otthonról hozott Panyolai Elixirt és egy-egy feles bedöntésével igyekeztük elejét venni a thai ételek káros mellékhatásainak - hogy tiszta legyen minden, mint a pálinka, amit ittunk, semmilyen mellékhatást nem tapasztaltunk eddig, pedig nem ittunk mást, csak vizet meg fehérjeturmixot, de ürügynek jó volt, pontosabban nem árt az elővigyázatosság.

A pálinka után meg nekiálltunk sorozatot nézni, aztán alvás, holnap meg nekiállunk megszervezni az itteni programokat, bár a nagy terv, miszerint egész napokat túrázunk a dzsungelben most megdőlni látszik, mert nekem eszem ágában nincs ebben a hőségben és páratartalomban húsz-harminc kilométereket gyalogolni...

Erőt, egészséget!

A harmadik napra a kultúrális-gyaloglós napot terveztük egy jó éjszakai piacos vacsorával. Természetesen a jó reggelivel kezdtünk, Petrával a megbeszéltek szerint a tartalmas kínai levest választottuk, míg a Fiatalúr a pad thai mellett döntött.

Bolttal mentünk a Jim Thompson múzeumba, ami több szempontból is érdekesnek bizonyult. Eleve a névadó, az öreg Jimbo Amerikából a második világháború alatt OSS tisztként szeretett bele Ázsiába, pontosabban Thaiföldbe, így a békekötés után leszerelt és itt telepedett le. Az ördöngős fickó észrevette ugyanis, hogy a selyemkészítők itt lokálisan kapirgálnak valamit, de a világpiacon - főleg nyugaton - nagy lenne az igény. Földet vett hát, lepaktált a helyi selyemfonókkal és beindította vállalkozását, ami nagyon gyorsan milliomossá tette. 
Házat építetett Bangkokban, méghozzá úgy, hogy tradícionális vidéki házakat - egészen pontosan hármat - hozatott a fővárosba és itt egy megkomonált minidzsungel közepén összerakta azokat.

Emberünk igazi filantróp lett, támogatta a thai kultúrát, gyűjtötte a műkincseket és kisvártatva olyan népszerű lett, hogy a királyi családdal is összebandázott, végül megnyitotta otthonát a látogatók előtt és élő múzeummá alakította át házait.
1967-ben aztán Malayziába utazott, ahol egy szép nap úgy döntött, hogy egymaga indul a dzsungelbe kirándulni, azóta nem látták.

Vezetett túrákat indítottak a házban, mi egy angol nyelvű csoportba kerültünk egy helyi leány vezetésével, akiről mind a mai napig nem tudom, hogy halloween-i kontaktlencsét viselt-e, vagy alapból ilyen különleges színű szeme volt. Elég jól elmesélt mindent és egy bő 45 percben bejártuk a kertet és a házakat. Amíg a turnusunkra vártunk beküldtem Petrát a ruhaboltba - volt itt egy elég komoly bolt -, hogy vegyen magának valamit emlékbe, kendőt, ruhát, szoknyát, de nagyon hamar kijött, lógott az orra. A boltban ugyanis selyemből volt minden - meglepetés, a selyemkereskedő ruhái selyemből készültek - elég borsos áron. A ruha, amit kinézett magának például 72 ezer forint lett volna, de még egy felső, egy póló se állt meg 30 alatt. Egyébként vehettünk volna, mert otthon se sokkal olcsóbb, ez meg itt legalább hitelesített selyem és tényleg jól néztek ki. Mindegy, Petra sajnált érte ennyi pénzt, akárcsak Bendegúz, én meg bármit elhordok, szóval nem vettünk semmit a végén.

Jim összeharácsolt több tucat relikviát, némelyik 400 éves is megvan, köztük Buddha szobrokat, porcelán edényeket, faliszőnyegeket. A ház teljesen autentikus thai építészet, magas küszöbökkel, mert a thai nép úgy hiszi a szellemek csak vízszintesen tudnak közlekedni, ugrani s repülni nem tudnak, emiatt a küszöb megállítja őket s nem jutnak be a szobákba.
A nyilvánvaló kérdést, hogy mivel a szobák az emeleten vannak a szellem hogy jutna fel a lépcsőn, ha csak vízszintesen tud mozogni ezúttal nem tettem fel...

Egyébként szép, kényelmes szobái voltak, még vendégszobát is kialakított az öreg Jim, ráadásul olyan panorámát csinált magának, hogy a lélegzetünk elállt.

A múzeum után folytattuk kultúrális felfedezőutunkat és a közeli Kultúrális és Művészeti Centrumba sétáltunk át. Itt fémkapu volt, ami persze jelzett nálam - mint mindenkinél. Nálam volt a Ka-Bar Dozier, de villámgyorsan előrántottam a zsebemből a telefonom, hogy nyilván az jelzett, az őr meg nagyvonalúan továbbengedett. Egyébként elég sok helyen van fémdetektor, de nem veszik túl komolyan a jelzését, kivéve a királyi rezidenciákon. Ott senkinek se javaslom, hogy elkapják valami késsel a zsebében...

Mindenesetre már a bejárat előtt volt egy mozgó kompozíció, ami eloszlatott minden kételyt miféle élmények várnak itt a betérőkre:

Na, egyébként a Művészeti Központ egy hétemeletes, kör alakú épület, felmentünk a tetejére és onnan jöttünk lefelé, minden szintnek volt valami tematikája. A legfelső szinten volt különellenőrzés, gondoltuk ott lesz majd a frankó, ehelyett ilyen modern marhaság-kiállítás volt, hát ott hamar végeztünk. Egy-két képet azért csináltam, ott is.

Az alacsonyabb szinteken volt képregény szint - de ne ünnepeljünk, ilyen társadalmi mondanivalóval megtűzdelt szociálisan érzékeny képregények voltak ezek, nem Batman meg hasonlók. Volt képregény, aminek az első oldalán bemutatták a szereplőket, nagy fájdalmamra afrikai szereplő nem kapott szerepet. A nyilvánvaló rasszizmuson felháborodva nem csak ezt, de az összes többi képregényt is bojkottáltuk a szinten, ezért itt nagyon hamar végeztünk.

Aztán volt szint, ahol poharakat, bögréket állítottak ki. Mindegyik egyedi volt és üzenet is járt hozzájuk, de ilyen übergagyi "soha ne add fel" meg "találj valakit, aki úgy szeret, mint én a kávét" idézetek voltak mellettük. Világ marhasága volt ez is, ráadásul néhány bögrét még így is megvettek a spirituális szójakirálynők, ezeket a bögréket piros pöttyel különítették el. Hát mi nem vettünk egyet se.

Aztán lejjebb végre találtunk egy szintet, aminek értelme is volt. Itt egy thai fotóművész gombákról készített sorozata volt látható, ezt végignéztük, csodás képeket csinált a mester. Ezek tetszettek.

A központ alján meg valami zanajda volt, kiderült, hogy thai influenszerek gyűltek ott össze és a "Tartalom mögött" címmel szerveztek valamit, de még csak az előkészületek voltak. Ami érdekes, hogy itt volt egy tényleg gyönyörű thai lány, akit eléggé körülrajongtak, de én amiatt figyeltem fel rá, hogy simán volt 185-190 centi magas - a thai nők és férfiak egyébként nagyon alacsonyak, úgyhogy ő kirítt közülük.

Innen átmentünk egy klafa bevásárlóközpontba HDMI kábelt venni, mert azt otthon hagytam. Ugye én nem rajongok a bevásárlóközpontokért, de ez engem is magával ragadott. Tetszett az ötlet, hogy itt szintenként van tematizálva minden, azaz van szint az óráknak-ékszereknek, az elektronikának, a ruháknak, stb.

Ráadásul Bangkok nagyon komoly hely, máshol ugyanis egy Rolex vagy Omega karóráért több százezer, akár millió forintnak megfelelő összeget is elkérnek, Thaiföldön ezek a cikkek párezer forintért beszerezhetők.

Bendegúznak természetesen a tematikus étteremtérkép tetszett, ami ugyancsak szintekre bontva mutatta be mit hol lehet enni:

Megvettük a HDMI kábelt, utána az épület előtti minipiacon Petra kipróbált egy helyi street food-ot, a mangós rizst. Erre érkezésünk óta fájt a foga, s mivel esett az eső leültünk és megkóstoltuk - egyéként elég jó volt, mangó, rizs meg kókuszöntet.

Ennyit a kultúráról, jöhetett a természet, a következő állomás ugyanis a Lumphini-park volt, a bangkoki városliget, ami arról volt híres, hogy a kanálisban látott óriásgyíkok ott szabadon mászkálnak. Bő félórát talpaltunk, mire odaértünk, de elég is volt ennyi, mert az eső miatt iszonyat párás lett a levegő, a 37 fok mellé még levegőt is alig kaptunk, teljesen leizzadtunk. Igaza volt Zolinak, ezt nem lehet megszokni. Annyi szerencsénk volt, hogy rövidgatyába és szoknyába jöttünk, mondván nem megyünk templomba, semmi nem ér annyit, hogy még egy napot hosszú nadrágban szenvedjünk végig.

A park egyébként tényleg szép, nagyon tisztán és rendben tartják, varánuszok tényleg itt mászkálnak és úszkálnak.

A parkban sétálva egyébként szembetűnő volt az, amit mindenhol máshol is tapasztaltunk, a Passport Bro jelenség, azaz nyugati férfiak ideutaznak feleséget/párt keresni. Az összes vegyes pár, amit láttunk nyugati férfi volt ázsiai lánnyal. Mondjuk ezt megértettük - alaposan kibeszéltük a témát Petrával -, az itteni lányok csinosak, vékonyak, nagyon tradícionálisak és főznek-mosnak, szóval viszik a háztartást. Ráadásul itt egy férfinek könnyű felfelé választani, olyan 5-6-os pasik voltak 7-8-as lányokkal, de még egy épp hogy vállalható 4-es fickó is simán talál egy 6-os leányt. Akármilyen gagyi, itt ő a kuriózum, ő a különleges.

Szóval a parkban szép sétányok, árnyékos ösvények vannak, még egy klassz kosárpálya, sőt valami off-road futóbicikli pálya is volt itt.

A parkot bejártuk keresztül-kasul, el is fáradtunk, mert mostanra már olyan 10 km séta volt a lábunkban. Azonban itt szembesültünk Bangkok legnagyobb hátrányával - a taxihiánnyal. Ugyanis vannak zónák, ahol egyszerűen nem kaptunk taxit. A kereső vagy nem is talált fuvart a közelben, vagy akit megtaláltunk, azonnal lemondta.
Ilyenkor, mivel a tuktukot bojkottáljuk általában sétálunk hazafelé és olyan 500 méterenként újrapróbálkozunk, hátha több szerencsénk lesz.
Ezen a napon viszont nem volt szerencsénk, jó másfél órát bumliztunk a városközponton keresztül, mire végre valaki elvállalta a fuvart, de negyed órát várni kellett rá, ráadásul itt már felső kategoriás kocsikra is szűrtünk dupla áron. Ja, ettől nem kell megijedni, ez azt jelentette, hogy 1100 forint helyett 2000 forintért vittek volna át a városon.
Mindegy volt már akkor, leültünk az út mellett és a legnagyobb dugóban vártuk a sofőrt. Ő írt is, hogy úton van, várjuk meg, a térképen láttunk, hogy még mindig 15 perc, aztán 10 perc múlva már csak 13 perc volt hátra, végül újabb 5 perc után kiírta, hogy fél óra múlva érkezik csak. Ez nem az ő hibája volt, iszonyat itt a dugó, négy- de akár hatsávos utak tömve járművel. Mikor Petra meglátta, hogy még fél órát kéne kuporogni - és ez sem jelent garanciát, hiszen már 20 perce ültünk ott és még mindig sehol se volt -, úgy döntött, hogy akkor inkább sétáljunk. 

Visszabumliztunk hát a Kultúrális és Művészeti Központba, de ott se kaptunk fuvart, megindultunk haza gyalog. Ez jobb volt, mint ahogy hangzik, mert bár fáradtak voltunk új helyeken sétáltunk, klassz boltokat és éttermeket láttunk. Végül csak kaptunk fuvart, nem is kellett sokat várni, 4 percet csupán. A sofőr aztán rendben hazahozott minket, én nekiálltam a blogot írni, a többiek lazultak és azon agyaltak milyen vacsorát hozzanak az éjszakai piacról.

Közben megjött az esti gyümölcsajándék a hoteltől is - egyébként nagyon meg vagyunk elégedve ezzel a szállással, mindenre a maximumot adjuk majd neki, amire nekünk kellett arra tökéletesen alkalmas volt, ráadásul 3 főre 3 éjszaka 64 ezer forint volt reggelivel, hát nem volt drága!

Felséges vacsoránk lett, közben vicces videókat néztünk a HDMI kábel segítségével, aztán kilenc fele lefeküdtünk, mert a következő nap is hosszú lesz - busszal megyünk Kanchanaburri tartományba, az új szállásra.

Jak sie masz, erőt, egészséget!

Előre szólok, hogy ez a mai bejegyzés hosszú lesz, mert volt történés, kaland, akció - szóval elő a kávét, telefon legyen feltöltve, kényelmes pozicót felvenni, aztán hajrá!

Meglepően sokáig aludtunk, abban a hitben dőltünk ki kilenckor, hogy már hat-fél hét felé ébren leszünk. ehelyett Petra keltett kilenckor, hogy menjünk már reggelizni, mert Zoli fél tíz-tíz között jön és indulunk. Össze is kapartuk magunkat s lementünk reggelizni.
Itt várt minket a nap első nagy pozitív meglepetése, ugyanis itt elég patent reggelit kapunk. Étlapról lehet választani vagy húszféle ételből, és ebből csak egy a hagyományos európai fogás, az összes többi helyi specialitás. A Fiatalember valami kínai levest választott, Petra pad thai-t, én meg thai fűszeres rizst csirkével.

Nagy adagot adtak, minden nagyon finom volt, de legjobban Bendegúz választott, az a leves 10/10 volt, azonnal el is döntöttük Petrával, hogy másnap mi is olyat kérünk.

Miután megreggeliztünk megvártuk Zolit, majd indultunk első állomásként a királyi trónterembe, Bolttal. Meg is érkeztünk rendben, a kapunál egyesével haladhattunk át, fegyveresek lefényképeztek minket aztán egy nagy térre jutottunk, ahol a király lovasszobra feszített. Mikor közelmentünk hozzá odajött két civilruhás rendőr és informált, hogy a szoborig lehetett ma jönni, a trónterem nem látogatható. 
Idegen helyen az ember nem balhézik, pláne nem a hatósággal, szóval megköszöntük a tájékoztatást és eljöttünk. Amíg az új Boltra vártunk lefényképeztem a király családot - kb 200 méterenként van róluk, de legalább a királyról fotó az utcákon. A kultusz szintje még nem Észak-Korea, de mondjuk, hogy egy szinttel alatta, a királyról nem szabad rosszat mondani, mikor hazalátogatott a múlt héten az utcákról elpucolták a koldusokat és hajléktalanokat, illetve a folyó ezen szakaszát is szemétmentesítették.

Úgyhogy a királyról magam sem írok itt le semmit, de akit érdekel mi a kotta a wikipedia elég szépen összeszedi az információkat őfelségéről. Én hálás vagyok, hogy a csodálatos országában nyaralhatok, Allah növessze hosszúra a szakállát, jó egészséget kívánok neki és egész családjának!

Közben megjött az autó s megindultunk a Smaragd Buddha temploma irányába fele. Na, itt viszont csodát láttunk, ez valami elképesztően gyönyörű épületegyüttes! A belépő nem vészes, hosszú nadrág és vállat eltakaró ruha kell a belépéshez, de ez itt megérte. Nagyon sok látogató volt, mert egy vallási zarándokhely - a Smaragd Buddha Thaiföld legszentebb ereklyéje, kb mint nálunk a Szent Jobb. Nagyon szép helyen tárolják, mintha Meseországban jártunk volna.

Bent a Smaragd Buddha csarnokában csak cipő nélkül lehet tartózkodni és szigorúan tilos fényképezni, illetve hangoskodni - végülis ez egy kegyhely, elég sokan imádkoztak ott, mi magunk is lekuporodtunk, mert elég jó hűvös volt a csarnokban. Egyetlen ázsiai - kínai vagy japán - lány, aki az anyjával ücsörgött nem vette komolyan a fotózási tiltás és nekiállt ott szelfizni, mire az egyik őr rákiabált, de csak folytatta a fényképezést. Erre egy másik őr megállt mögötte és mondta, hogy vagy letörli a felvételeket, vagy elviszik. Na, ekkor megszeppent nagyon és buzgón törölni kezdett - persze lehet a lomtárból még ki tudja menteni a fotókat.

Mindenesetre, hogy lássuk milyen is a Smaragd Buddha - egyébként jádéből faragták, nem smaragdból - íme itt egy legális fotó:

Innen kilépve még kívülről körbejártuk a szentélyt, pár fotót is csináltunk, beillesztek párat, hogy lássatok ti is csodát:

Itt még lehetett barangolni, én meg is tettem, hiszen a templomkertet körülölelő fal belső falán évszázados ábrázolások voltak a Ramayanaból, de ezt lehet, hogy félreértettem, mert hogy kerülne buddhista templom falára hindu eposz, mindenesetre parádés epizódok voltak a falon. Mindegyik alá oda volt írva mi is látható thai nyelven - amit én szerencsére folyékonyan beszélek, ezért pár képet idemásolok és tolmácsolom a látnivalókat.

Az első kép bal alsó sarkában látható, amint egy meztelen férfi a hajánál fogva húzza el szintén meztelen pajtását, aki egy bottal próbálja támadásra ingerelni a szent tigrist. A jobb alsó sarokban a gyermekeit sétáltató anyuka bemutatja a csöppségeknek, hogy bizony a felnőttek között is vannak bolondok, hiszen épeszű ember nem piszkál egy tigrist.
Egyébként a szent tigris őre a lándzsáját a palota falának támasztva bujálkodik egy asszonnyal, ahelyett, hogy a munkáját végezné - lám, a munkamorál már évszázadokkal ezelőtt is kihívásokat támasztott az alkalmazottak felé.

A következő képen a hős Kék Bajnok nem törődve a mellkasából kiálló méretes lándzsával és az őt sirató bajtrásaival, utolsó perceiben kényelmes pozicióban cseveg kedvesével, aki a fejét fogja szerelme komolytalan haldoklásán.

Íme a Hosszúkezű Férj, ki felelősségre vonja csalfa feleségét és a Lándzsás Őrt a korábbi képről - az asszony persze a kezével próbálja elfojtani nevetését, miközben nem meglepő módon mindent tagad, de mi persze tudjuk az igazságot. Érdekesség a háttérben, hogy az egyik hívő a Zöld Bölcs prédikációjának hallgatása helyett már akkor is telefonját nyomkodja, míg a fülkétől jobbra az első sakk mérkőzések egyikét követi nyomom elmélyülten az egyetlen néző:

Végezetül egy kép, ahol a két hős íjász az íjhúr elszakadása után is bátran veszi fel a küzdelmet a lázadók különlegesen képzett harci majmai ellen, az íj fájával hadakozva az életéért:

Számos hasonló képett rögzítettem, ám a hely hiányában most csak ennyit tudok bemutatni, talán ennyi elég is a szanszkrit mondavilág híres epizódjaiból. Folytassuk hát utunkat a Nagy Palota csodáinak feltárásával:

A Palota ékeinek megtekintése után egy másik templom irányába indultunk, de a folyót elérve Petrát bepalizta egy puruttya vénasszony, hogy hajóra szállva másfél óra alatt megmutatják nekünk Bangkok nevezetességeit. Csillogó szemmel hívott oda és csiripelte milyen gyöngyszemre bukkant. No, meg is hallgattam öreganyám, de mikor elmondta, hogy fejenként 1500 bhat lenne a vízitúra sarkonfordultam, hogy inkább gyaloglok.
Erre kiderült, hogy csak ma és csak nekünk tud adni kedvezményt, s már fejenként 1200 bhatért részesei lehetünk a csodának. Petra szeme nagyon csillogott, odavolt két hétig, szóval meghoztam a nyaralás legrosszabb döntését és befizettem magunkat a csónakázásra.

Itt még vigyorogtak, ugye, és én is azt hittem, hogy de jó, újabb felejthetetlen élménnyel leszünk gazdgabbak. Na most, egy kis háttér. A folyó itt mocskosabb, mint a Duna, de talán még veri a Gangeszt is. Eleve piszkos, de áradás van és hozza le északról a hordalékot. A csónakunk egy hosszú, keskeny lélekvesztő volt, amit egy 1967-es IFA teherautóból kiszerelt motor hajtott olyan hangerővel, hogy a Sziget fesztivál veteránjai is sikoltva fogták volna be a fülüket a hallatán - nem is beszélve a füstről, amit eregetett, illetve a folyó vizét használták a motor hűtésére, szóval Greta Thunberg álmatlan éjszakáinak száma általunk is nőtt.
Végül nem elhanyagolható tény, hogy ez a hajó szó szerint FAPADOS volt, azaz már negyedóra után vágta a fenekem a pad - és akkor még nem tudtam, hogy másfél óra hátra van. Ugyanis végül KÉT ÓRÁT töltöttünk a vízen, de nem azért olyan sokat haladtunk fel s alá a folyón a gyönyörű épületeket fényképezve, nem! Mi egy zsilipre vártunk, ugyanis bementünk ilyen csatornákra, ahol a legszegényebbek élnek és megnézhettük a híres épületeket és templomokat HÁTULRÓL. Ráadásul a vízminőség itt olyan volt, hogy ehhez képest a Duna Budapestnél palackozandó kristályvíz, a helyiek ugyanis ide engedik a szennyvizet és az ételmaradékot. Elképesztő büdös, mocskos a víz és óhatatlanul is az arcodba fröccsen. Nem akarok senkit sokkolni milyen a csatornák építészete, de azért két képet beillesztek, hogy a hangulatot visszadjam:

Persze, láttuk ezeket a vízigyíkokat, meg még halakat is ebben a moslékban, de én alig vártam, hogy szabaduljak innen. Petra is érzékelte a hangulatváltozásom, mert simogatott hátulról, de addigra ami történt, megtörtént. Ráadásul a szembe jövő dzsunkákon ezek a Szójatej Lovagrend bajnokai a vászoninggel meg a befont hajú orrkarikás barátnőikkel olyan áhítattal nézték ezt a földi poklot, mintha legalábbis egy svájci arborétumban csónakáztak volna.

Mindegy is, véget ért, kiszálltunk, túl volt tárgyalva a dolog. Harag nem volt bennem, végülis ezt is látni kellett, ráadásul az eső is eleredt közben, s mi valamelyest védve voltunk tőle, szóval Kispetrám kitartó győzködésére az élményt ár-érték arány szerint 1/10 helyett 2/10-re módosítottam. Mindenesetre mi ezt megnéztük helyettetek, nektek már nem kell ezen részt venni - ennyi előny származott a túrából.

A szárazföldön elindultunk turista simkártyát venni, ez végre sikerült is, ráadásul be is applikálták a Fiatalúr telefonjába. Működött, ez azért feldobta a hangulatot. Bandukoltunk vissza a központ felé mikor újabb esemény történt, ezúttal legalább pozitív végkimenetellel - három emberrel is jót tettem, ugyanis!

Történt, hogy a szembe jövő járókelők között kiszúrtam egy idős párt, a nő kb úgy nézett ki, mint Miss Marple vagy inkább McGalagony professzor, a férje meg pontosan illett hozzá. Na, a nő elejtett valamit, miközben a táskájában turkált, nem vette észre, továbbhaladt. A járókelők nem törődtek vele, s mikor odaérek látom, hogy egy drágának látszó olvasószemüveg az. Itt vagyok ugye Thaiföldön, meg Buddha, meg karma, jócselekvés, szóval nem tiportam össze, nem is hagytam ott, hanem lehajoltam és utánuk futottam, hogy segítsek rajtuk. Megjelenek ott kezemben a telefonnal - valami automatánál szerencsétlenkedtek - és mondom a nőnek, hogy elnézést, hölgyem, elejtett valamit. Erre hátrálni kezdenek, hogy nem, nem. Mondom, nem a maguké ez a szemüveg? Nem, nem! Mondom, de hát most ejtetted el! Nem ő nem, menjek el. Jól van, mondom, otthagytam őket. 
Még félúton se járok a Petráékhoz, mikor hallom, hogy mögöttem kiabál a nő, megállok, látom fut felém. Odaér, s kérdi, hogy ezt ő ejtette el? Mondom, igen, hát ezt mondom. Hát ez az ő szemüvege.
Na, itt egy pillanat alatt megértettem mindent. Ez a vén majom azt hitte, hogy én egy utcai árus vagyok, vagy egy koldus, aki el akart adni neki valamit!
Nos, aki ismer, tudja, hogy van egy szuperképességem, miszerint Buddha lelki békéjének kilencedik szintjéről a másodperc tört része alatt tudok eljutni egy 20 kilotonnás hidrogénbomba robbanás előtti állapotáig. Ez a képességem gyerekkorom óta megvan és most se hagyott cserben.
Úgyhogy ráripakodtam a nőre, hogy ezt mondtam ez előbb, én nem eladni akartam valamit, hanem SEGÍTENI RAJTAD! Hű, nagyon megszeppent, motyogott ott, meg a kezeit tördelte, hogy köszöni. A kezébe nyomtam a szemüvegét és otthagytam toporogni a francba. Kiabált utánam, hogy engedjem, hogy megköszönje, de én vissza se fordultam, csak mérgesen legyintettem, hogy már megköszönted, s mentem Petrához és Bendegúzhoz, akik eléggé megszeppentek.

Egy darabig mentünk csendben, majd Petra megállapította, hogy jó mérges voltam - persze, ők nem tudták mi történt. Elmeséltem nekik mi zajlott le az imént, hogy ez a beképzelt banya azt hitte, hogy én utcai árus vagyok, vagy koldus, ahelyett, hogy meghallgatta volna mit is akarok, aztán a végén meg igazam volt. Úgyhogy ezért kiabáltam vele.
Petra itt a fejét ingatta, ami normális, hiszen ő jólelkű, tiszta szívű és ártatlan, szerinte akkor se kellett volna így reagálnom, hanem kedvesen fogadni a háláját és békében továbbmenni - persze a feleségem sokkal bölcsebb annál, hogy ezt hangosan is kimondta volna, megelégedett a feje ingatásával.
Ezzel szemben a fiam, a büszkeségem azonnal átlátta a helyzetet és velem értett egyet, mondván nem is nézek ki koldusnak, támogatásáról biztosított. Ennek megörültem.

Na most, akik nem régóta olvassák a blogot vagy nem ismernek talán felteszik a kérdést, hol a három ember, akivel jót tettél, Gábor?
Mindenek előtt jót tettem McGalagony professzorral, aki ezentúl figyelmesen végighallgatja, ha valaki megszólítja s illő módon megköszöni, ha jót tesz vele egy idegen. Persze erre nem ott, a tűző napon döbbent rá, ahol hagytam, hanem este, elalvás előtt mikor eszébe jut a találkozásunk hálával gondol majd a fiatalemberre, aki határozottan ugyan, de rámutatott viselkedése hiányosságaira.
Jót tettem továbbá azzal a bizonyos következő idegennel, mivel hősnőnk majd vele kedvesebb lesz, szóval ő majd, ellentétben velem, elnyeri méltó jutalmát.
Végül, talán a legfontosabb a fiam, kinek elméjét palléroznom kell apaként, s eme incidens által megtanulta, ha valaki kedvességre bunkó módon reagál, akkor nem még kedvesebbek leszünk, hanem leoltjuk és otthagyjuk a francba.

Miután ezt így, családként is átbeszéltük kiváló hangulatban folytattunk utunkat a szállás felé. Kisebb piacokon és bevásárlóutcákon vágtunk át, ahol elég jó áron volt a szuvenír, a kaja, meg úgy általában minden. Utána egyetemek között baktattunk, kollégistákkal, még az étkezőjükbe is bementünk, de a család a bőséges reggelinek hála még mindig nem volt éhes, úgyhogy nem ettünk semmit.

Átkeltünk a hídon is, majd a Fiatalúr telefonja egy elég puruttya részen vitt minket keresztül, mivel az volt a legrövidebb út. Itt Bendegúzunk egyszer megtorpant, mivel a helyi trógerek egyik képviselője a csatornába vizelt, ami elég indokot szolgáltatott arra, hogy Bendegúz megtagadja a továbbhaladást. Én persze jobban tudtam, majd leáll a forgalom, mert egy sudribunkó nem bírta ki hazáig, szóval Petrával továbbindultunk felajánlva a lehetőséget a Fiatalúrnak, hogy akkor ő mehet esetleg egy másik úton, ám ő az ő végtelen bölcsességében villámgyorsan azt a döntést hozta, hogy egy vizelő alkoholista miatt talán mégsem lenne okos elszakadni a családtól.

Ide most beillesztek egy képet, egyrészt mert régen volt kép, másrészt felhívom a figyelmet általa egy másik helyi jellegzetességre. A talajvíz miatt ugyanis a kábeleket nem tudják a földben vezetni, ezért minden a levegőben, póznák segítségével van megoldva a helyi villanyszerelők nagy örömére:

Hazaérve pihentünk picit, aztán felkerekedtünk, hogy Chinatown-ban, a Kínai negyedben vacsorázzunk. Oda is Bolttal mentünk, pezsgett az élet, forgatag, utcai konyhák, nyílt éttermek tucatjai, elég hamar magával ragadott minket a hangulat.

Végül egy Hot Pot étterem mellett döntöttünk, ahol az ember magának főzi a levest egy ilyen nagy lapos lábosban, amiben forralják a vizet. A hozzávalókat megrendeltük, különböző zöldségeket - kínai kell, kukorica, répa, zeller, saláta, káposzta meg valami sárga marhaság, amiről nem tudtuk megállapítani mi, valahol a krumpli és a répa között szerepelt. Emellé kértünk húsgombócot, marhaszeletet, rákot, batyus húst, ebből levest rittyentettünk oszt azt falatoztuk. Nagyon jó lett, mondanom se kell.

Vacsora után még bóklásztunk egy picit a Kínai negyedben, aztán megindultunk gyalog haza. Egyébként Bangkok elég biztonságos, semmi atrocitás vagy hasonló nem ért minket, még most sem, mikor konkrétan a járdán alvó hajléktalanok között mentünk el.

Hazaúton belebotlottunk még a Diwaliba, az indiai fény ünnepbe, ami egy utcabál keretében valósult meg egy csatorna partján. Hangos zene szólt, lehetett enni-inni, árusok is voltak, szóval volt minden, mint a búcsúban.

A Diwali után már elegünk volt mindenből, Boltot hívtunk s hazakocsikáztunk. Itthon még egy kellemes meglepetés várt, ugyanis a hotel három gyümölcstálat készített ki nekünk, megfáradt turistáknak. Bár nem voltunk éhesek a bőséges vacsora után, azért befaltuk, aztán nyugovóra tértünk. 

Tartalmas nap volt.