Fájó szívvel búcsúzunk San Franciscotól. Se Los Angelesnél, se Vegasnál nem volt ilyen érzésünk, ott alig vártuk, hogy szabaduljunk, de ez a város igazán tetszett.Bebarangoltuk, ettünk-ittunk, nézelődtünk - több napot is itt töltöttünk volna, bár kétségkívül terhelt a kártyáinkat, mert itt pld egy szelet pizza 4 dollár volt, Vegasban kettőt kaptunk 2,5 dollárért...

Reggel gyorsan ettünk valamit aztán megkezdtük hosszú utunkat Santa Barbara felé. Egy megállót terveztünk be, az idős hölgy a Glacier Pointnál tanácsolta ezt a Point Lobos State Parkot, ott tettünk egy kitérőt.
Egyébként itt mondták el a rangerek, hogy Amerikában kétféle park van, a National Park - ide van bérletünk - és a State Park - ez mindig az adott állam gondozásában van. Emiatt 10 dollárt kellett fizessünk Point Lobosnál, de volt ugye esélyünk - ezért álltunk meg - hogy a szikláról meglátjuk a bálnákat.

Egy jó félórás pihenőnk volt itt, aztán indultunk is tovább mert nem az interstaten mentünk délnek, hanem az 1-es számú főúton, ami az óceán mentén kanyarog. Ez sokkal lassabb út, de a látvány kárpótol az időveszteségért.
Viszonylag hamar kiértünk San Franciscoból, olyan 2,5 óra múlva értünk Point Lobosba. Nos, bálnát egyet se láttunk, de azért elég szép kilátásban gyönyörködhettünk - és végre megláttuk a Csendes-óceánt is!

Itt fel lehetett gyalogolni egy szirtre, onnan volt jó kilátás, de akárhogy meresztettem a szemem sirályon és turistákon kívül nem volt itt semmi, csak a nagy víz.

Továbbgurultunk délnek az 1-esen. Na most, ez egy elég érdekes út, vezetéstechnikailag pedig jó kihívás! Balra ott van egy meredek sziklafal, jobbra az óceán - olyan 40 méterrel az út alatt. 20 méterenként kanyar van, emelkedő vagy lejtő, ráadásul szemből is jönnek kocsik, mögötted és előtted is vezetnek - ez nem olyan, mint a Sequoia, ahol másfél óráig csak te vagy az úton, itt nagyon kell figyelni! Ráadásul a látvány gyönyörű, szóval sofőrként én is szerettem volna látni valamit, ezért eléggé kellett koncentrálni. Ami pedig feltette az i-re a pontot, a kerékpárosok - itt ugyanis rengetegen bringáznak, s őket előzni csak minimum 3 láb távolság megtartásával lehet...

Mindenesetre a látvány megérte, olyan fél kilométerenként van kilátópont, ahova csináltak egy kis parkolót 5-6 autó részére, itt meg lehet állni, csinálni 3-4 jó fotót aztán menni tovább. Persze a sorból időnként ki-kiváltak kocsik, másszor visszajöttek, szóval ez nem egy unalmas, bambulós szakasz.

Viszont ezen a szakaszon van egy elefántfóka-part is, ahol elefánt- és oroszlánfókákat lehet látni, fotózni.

Nagy lusta dögök ezek is, fekszenek a homokon vigyori pofával és csak annyit mozognak, amíg homokot szórnak a hátukra az uszonyukkal. De van itt mókus, pelikán, sirály, varjú is.

Amikor csatlakoztunk a 101-esre, ott két dolog történt: egyrészt megszűntek a látványosságok, másrészt felgyorsult a haladás. Délután ötre értünk Santa Barbarába, bejelentkeztünk a motelbe, s én lefeküdtem pihenni, Petra és Bendegúz pedig kimentek  vacsorát venni. Különleges vacsorát akartunk mára, mivel ez itt az utolsó esténk, de nem volt igazán jó hely a közelben, ezért luxusszendvicset hoztak, ami elég finom volt, de 12 dollárt nem adtam volna darabjáért. Evés után én leültem blogot írni, ők ketten pedig kimentek ajándékokat venni az otthoniaknak. Ma korán fekszünk, mert holnap legkésőbb fél nyolckor indulni akarok LA-be, nehogy lekéssük a gépet.

Ha hazaértem még megírom az utolsó napot, illetve összegzem ezt a két hetet, mi érte meg, mi nem, mit csinálnánk másképp és mi az, ami így volt tökéletes.