Na, a mai blog hatalmas lesz, mindjárt megértitek, ha elmondom az előzményt!

Mikor áprilisban elkezdtük a nyaralást szervezni és kiderült, hogy Bali lesz a befutó én a teljes két hétre Balin akartam szállást, nem itt ugrálni szigetek között, mint a kalózok. Kispetrám kikelt magából, hogy nem, arról szó sem lehet, mert ő olvasta az interneten, hogy aki idejön, az 2-3 éjszakát tölt valahol aztán továbbáll, meg a kolleganője is több szigeten volt, nekünk is kell vagy 3-4. Mondom, kizárt, hogy mi 3-4 szigetre utazzunk, nem fog megtörténni.
Jó, felelte, akkor legyen kettő! Ok, mondom, kettő lehet, mi legyen a másik?
Lombok.

Reggell korán keltünk, hétkor már reggeli, Made is megérkezett s vitt minket a kikötőbe. Mivel korán még nem volt forgalom elég jó időt futottunk, átvettük az egyébként helyi szinten drága jegyeket s vártunk a sorunkra. Amíg az időt múlattuk megörökítettem a helyi halászok csónakjait.

Becsekkoltunk, elindultunk, a gyorsjárat egyébként meglepően jó volt, légkondi, kényelmes, csaknem minden hely elkelt.
Sok kaland nem volt a két óra alatt, amíg átértünk, Petra és Bendegúz elaludtak, én meg sakkoztam a tableten, amíg az akku bírta. Aztán felfigyeltem az orosz családra - ez most egy másik volt - egy sorral előttünk a másik oldalon. Na, mondom magamnak, már megint, meghallod az orosz beszédet, előítélet, meg a békétlenkedés, sakkozz tovább! 
Az apa indulás után eltűnt, az anya maradt ott a hároméves kisfiúval meg egy ötéves kislánnyal. A kislány is az apja után ment hamarosan, a kölyök meg elkezdett unatkozni, mert anyuka a telefonját nyomkodta. Kis hősünk kitalálta, hogy milyen vagány lesz, ha feláll az ülésre s onnan tekint körbe az utazóközönségre. Ezt meg is valósította és diadalmasan nézett rám, mikor egy hullám megdobta a hajót a suttyó meg bezúdult az ülések közé. Még ezzel se lett volna bajom, mert majd ebből tanul, de a gyerek elkezdett üvölteni, mint akit nyúztak. Petra és Bendegúz meg felébredtek - úgyhogy az első megérzésem volt a helyes, az a tanulság, hogy mindenki hallgasson az ösztöneire!

Kb ennyi történ az úton, megérkeztünk a szigetre, átvettük a csomagokat. A kijáratnál megrohantak a taxisok, egy darabig csak Petrát és Bendegúzt zaklatták, én mögöttük mentem, de aztán a végén ketten is felbátorodtak s velem akartak szóba elegyedni. Mivel megbeszéltük előre, hogy Grab-et hívunk leráztam őket.
Igen ám, de mikor megálltunk az árnyékban a parkolónál, hogy fuvart rendeljünk egy helyi úr odalépett és szinte könyörgött, hogy majd ő elvisz minket, Grab áron, várni se kell. Petra szíve megesett rajta, mondta, hogy menjünk vele, így is lett.
Emberünk megtudta a címet, mondott egy elég korrekt árat, nekiindultunk. Ami azonnal szembetűnő volt, hogy itt nincs akkora forgalom - konkrétan semekkora. Nem hogy dugó nem volt, de még járművek se nagyon - Ubud után ez felüdülés volt. Maga a kikötőváros egyébként nem volt nagyon különböző azoktól, amiket Balin láttunk, bár a hindu szentélyek helyett itt mecsetek voltak.

Egy dolog viszont nagyon eltért Balitól - Lombok sokkal szemetesebb, pedig akkor még csak az elit környéket láttuk! Átmentünk egy hídon, alattunk a folyóban hömpölygött a petpalack, a nylonzacskó, a kartondoboz - néhány lecsúszott entitás pedig hosszú botokkal próbálta kipiszkálni az ígéretesebb szeméthalmokat a vízből némi haszon reményében.

Sofőrünkkel beszédbe elegyedtem, elmesélte, hogy a Covid tett be neki, előtte nagy autója volt, most meg ezt a kis szart vezeti, mert a régit elvitte a bank, meg hogy nem érti a turisták miért csak Balira mennek, nem pedig ide, pedig még repterük is van. Mivel Bali szelleme hacsak árnyalatnyira is, de engem is megérintett, azt feleltem neki, hogy én se értem, itt is süt a nap, vannak pálmafák, meg tenger. Ennek úgy megörült.

Pedig igazából azt kellett  volna mondanom, hogy azért, barátom, mert igénytelenek vagytok, szemeteltek, nem tartjátok tisztán az otthonotokat! És nem akarom idekeverni a vallást, senkit se akarok megsérteni, de Törökország, Tunézia, Lombok - ahol a muszlim az uralkodó vallás ott mi ezt tapasztaltuk. Ugyan nem olvastam a Koránt végig, de gyanítom, hogy az nincs benne, hogy ha kiürült a kulacsod, súvaszd ki a kocsid ablakán az út szélére, majd Allah gondoskodik róla...

Sofőrünk hirtelen megáll, hogy tankolnia kell - mondom jól van, ember, tankoljál! De hogy tudok-e adni neki előleget a viteldíjból, levonja a végén... Figyelj, itt az egész lóvé, tankold tele a Datsunod, csak haladjunk - így is lett. A fickó annyira szegény volt, hogy fél liter benzinnel vállalta a fuvart, csak hogy legyen valami, amivel tovább melózhat... Ráadásul mikor elértük a várost, nem találta meg a lehajtót az autóútról, végül egy útszéli motoros állt elénk és őt követve jutottunk el a szállásra. 

A szállás egyébként kifogástalan, welcome drinkkel vártak - hideg narancslé, jól is esett. Most nem szobánk van, hanem ilyen különálló bungalónk, de nagy, kényelmes, szépen berendezve. 

Kipakoltunk, pihentünk kicsit - elkezdtünk filmet nézni, de kisvártatva megint egyedül néztem, úgyhogy megállapodtunk, hogy leállítjuk és alszunk egy órát.

Ez jó terv volt, de ugye muszlim régióban vagyunk, úgyhogy egy idő múlva iszonyat hangosan elkezdett énekével imára hívni a müezzin a közeli mecsetből. Emberünk vagy tíz percig énekelt, értesítve az igaz hívőket, hogy a kora délutáni ima ideje eljött.
Szóval alvás helyett befejeztük a filmet.

Utána kezdődött a nap fénypontja, elindultunk a partra hogy megnézzük milyen, illetve hogy megvacsorázzunk. Itt én is hibás vagyok, indulás előtt Petra megkérdezte, hozzon-e még pénzt, de nálam volt 220 ezer, Ubudban 135 ezerért vacsoráztunk, ezek sokkal szegényebbek, mondom a 220-ból itt urak leszünk!
Már a kocsiban észrevettem, hogy Petra nagyon csendes. Hát séta közben láttam a fancsali pofáját, az óriási volt!!! Tudtam én mi a baja, nem erre számított! Ugyanis az út a partra koszos volt, szemetes, kóbor kutyák falkája üldözött minket - amitől Bendegúz is bepánikolt, úgyhogy már ketten puffogtak nekem - pontosabban Petra csak némán szenvedett, méltósággal viselte döntése következményeit.
Hát még mikor leértünk a partra! Az odaút is olyan volt, mint egy kalandfilm a kalyibákkal szegélyezett úton, de a part, hát az volt a korona a feleségem vesszőfutásán - legalábbis így hitte, de a korona még hátra volt! A part zsúfolt, szemetes, egysíkú, szóval nem olyan, mint amiket a magazinokban láttok - ráadásul fehér ember talán öt volt rajtunk kívül, mindenki más muszlim. Itt Petra már ment előre, mint egy mártír, mereven maga elé nézett és csak abban bízott, hogy majd a jó vacsora mindent helyrehoz.
Hát nem hozott.

Nagy választék eleve nem volt, a vendéglők már látszatra se nagyon tetszettek, végül egy viszonylag normális tengeri éttermet választottunk - ahol nem ült a világon senki. Alapból nem megyek olyan helyre, ahol nincs más vendég, de most félretettük az előítéletet és beültünk. Na, hamar kiderült, hogy ez nem hogy nem olcsóbb, mint Balin, hanem egyenesen drágább! Egész egyszerűen nem tudtuk volna kifizetni a a fish and chipset üdítővel a nálam lévő pénzből! Végül tőkehalburgert rendeltünk, az belefért, ital nélkül. Amíg a kajára vártunk jó férjként szembesítettem Petrát a döntése következményeivel, megnyugtatva, hogy egyáltalán nem haragszok, sőt, kimondottan örülök, hogy így alakult, mert látom rajta, hogy semmi nem tetszik neki itt, de majd ebből tanul s ha legközelebb mondom, hogy maradjunk Balin akkor egyetért. Harcolt az igazáért, mondom neki, most 5 napig ez lesz, maradunk.
Fiam persze azonnal csatlakozott s egész napi sirámát édesanyjára zúdította, hogy miért nem volt jó nekünk Bali... Petra ismét csak sunyta a fejét csalódottan, de nem vitatkozott, vállalta döntését.

Ami az estét megmentette, az a tőkehalburger volt, ami kifejezetten jónak bizonyult és az adag is megfelelő volt. A pincér látta, hogy tényleg nem rendelünk italt, hát hozott egy kancsó jeges vizet, de abból meg Petra nem mert inni, hogy fertőzött, emiatt Bendegúz se ivott, hogy ő nem akar itt megdögleni. Én meg tüntetőleg megittam három pohárral is, mert már elegem volt az állandó rettegésükből.

Petra végig azt ismételgette, hogy oka van, hogy mi ide kerültünk - én mondtam, hogy persze, oka van, az én jó szórakozásom, mert én tudom, hogy most öt napig nagyon sokat fogok nevetni! Talán a kajától, talán mert tényleg sokat nevettem a végére ő is úgy fogta fel, hogy jól van, most már itt vagyunk, hozzuk ki ebből a legtöbbet! Hazafelé már ő is nevetett, de még Bendegúz is - kivéve mikor néhány kóbor kutya szegődött a nyomunkba csaholva, akkor az arcukra fagyott a nevetés.

Mikor visszaértünk a szállásra feleségem első útja a hűtőhöz vezetett és kitöltött két dupla körtét, majd szomorúan nyugtázta, hogy készletünk erősen megcsappant, talán még két este tudunk inni, aztán szárazon kell Lombokot átvészelni.

Most majd filmet nézünk, holnap meg keresek valami jobb strandot meg egy másik étkezőt, mert bár az én hangulatom kifogástalan, de a müezzin - Allah növessze hosszúra a szakállát -  éneke naponta ötször fog felidegesíteni, szóval kell majd nekem is valami pozitív élmény.

Utolsó napunk virradt ránk Bali szigetén, holnap utazunk át Lombokra. Sajnos ez az éjszakánk nem volt zavartalan, mert kiderült, hogy Petrának és Bendegúznak van igaza - valami tényleg molyol itt éjjel! Fél egykor arra kelek, hogy fűrészelés, kaparászás, kopácsolás - mondom az anyjuk úristenit újítanak fel az éjszaka közepén, megyek is ki a recepcióra. Hát nézem, Petra is fent van, Bendegúz is fent van - ők ezt hallották eddig minden este. 
Na mondom, felébredett a férfi, majd én rendet rakok! Körbejártam a szobát, füleltem, beazonosítottam, hogy az álmennyezet és a mennyezet között motoz valami. A hangok alapján négy lábú állat, kapar ott valamit, meg vonszol. Kimentem a recepcióra, hát sehol senki. Körbejártam a villát, világítottam ide-oda, de nem láttam se lukat, ahol az istenbarma bemászott volna, se semmit, amivel ki tudtam volna piszkálni bárhonnan is. Annyi előnye volt az egésznek, hogy megállapítottam mennyi csillag van itt az égbolton. Mindenesetre ahogy kint mászkáltam a kaparászás is abbamaradt.
Visszamentem a szobába, lefeküdtem, még be se takaróztam, már megint fűrészel, de kimondott hangosan. Petra fel is vette, hogy reggel megmutathassuk a személyzetnek, mert hiába kapcsoltam lámpát, csak addig kussolt az a rohadt dög, ameddig fény volt vagy zaj. Mindenesetre nem találtam ellenfelet, így visszafeküdtem, az állat meg elkullogott magától egy negyedóra múltán. 
Hát ilyen éjszakánk volt.

Reggel persze jelentettük a dolgot, a recepciós nézett, mint a bagoly, hogy itt még ilyen soha! Ember, száz méter az erdő, majom, cibetmacska, leguán, a fekete ördög, bármi bemászhatott - de mivel csak egy éjszakánk van már itt nem nagyon erőltettük a dolgot. Majd az utódaink kezelik a problémát!

Mára Made jött értünk, a déli túra volt soros, két templom illetve ahogy beszélgettünk hallotta, hogy érdekel a sárkányeregetés, ami itt népi hobbi, úgyhogy mondta, ha akarjuk elvisz egy helyre, ahol a helyi zsiványok Playstation híján azzal múlatják az időt. 

Egyébként, Made a legnagyobb. Meséltük neki korábban, hogy szeretjük kipróbálni a helyi kajákat, s hogy Lombokon mindenképp szeretnénk ilyen banánlevélben sült malacot enni. Mondta, majd hoz banánlevélben sült süteményt. Tényleg hozott ma, de egy nagy zacskóval! 3 ízben volt, banános, valami lekváros, meg ilyen kukoricás, mind a három édes és nagyon finom - azt ettük meg az egyik templom előtt a parkolóban. Kérdeztem, hogy ő. sütötte-e, de nem, egy útszéli árusnál vette nekünk, mert emlékezett, hogy szeretnénk kipróbálni...

Ezen felül a korábbi képeinkből csinált nekünk egy videóösszeállítást zenével, csak pár perc, de nagyon ötletes. Végül, ahogy haladtunk célunk felé egyszer csak satufékkel megáll az út mellett, leparkol, hogy mindjárt jön. Gondoltuk hasmenése lett vagy ilyesmi, ehelyett visszajött a markában három ismeretlen gyümölccsel. Na, ezt velem tuti nem eteted meg, gondoltam, de aztán elmondta, hogy emlékezett, hogy Satriában ittunk mangusztin teát és hogy nem ettünk még ilyen gyümölcsöt, de azt se tudtuk, hogy létezik. Erre az út melletti zöldségesnél látott és vett nekünk hármat, hogy megkóstolhassuk. 
Ilyen világbajnok sofőrünk van!

Az első templom Tanah Lot volt, csodaszép, Petra szerint az eddigi legszebb - bár mindnél ezt mondta. Itt is volt valami szertartás éppen, emiatt rengeteg volt a turista. Ez egyébként egy templomsziget, pontosabban Jáváról régen idemenekült egy hindu szerzetes, mikor odaát hódítani kezdett az iszlám, s itt telepedett le. Szent életet élt, de a helyiek a csodájára jártak, ami nyilván zavarta őt - még nem járta át emberünket a Balimámor. Hogy távol kerüljön zaklatóitól a földdarabot, amint meditált leszakította a partról és a tengerbe tolta. Mivel egy jó 400 négyzetméteres szikláról beszélünk alighanem szerzetesünk honosította meg Balin az erőemelést...
Mindenesetre halála utána ezen a parthoz közeli szigeten épült templom a tiszteletére.

Innen mentünk Uluwatu templomába, ami hírhedt a majmairól, mármint hogy mindent elszednek a turistáktól.

Út közben Made megállt, hogy lefotózhassam a sziget legújabb csodáját, Vishnu 123 méter magas szobrát, íme:

Uluwatu templomába úgy mentünk be, hogy napszemüveg, táska, kulacs a kocsiban maradt. Mindenhova ki is volt írva, hogy vigyázzunk tárgyainkra a majmok miatt - egy indiaitól mégis elszedte az egyik jószág az iPhone-ját. Itt csodát láttunk, mert az indiaiak nem tudták visszaszedni a cuccot az állattól - ki volt írva, hogy ne ijesztegessük a majmokat, mert attól agresszívvé válnak. De jött egy parkőr, aki nyilván beszélte az állatok nyelvét, mert odament a majomhoz, kivette a kezéből a telefont és vissza adta a gúvadt szemekkel bámuló indiainak.

A mi találkozásunk ezekkel az állatokkal sajnos nem sikerült túl jól. Ennél a templomnál van egy nagy szobor egy szentről, aki innen ment a mennybe. E körül a szobor körül aztán egész majomtörzs üldögélt. Az emberek jól megijedtek a sok táblától, közel se mertek menni a templomhoz. Ráadásul 3-4 majom valamin összeveszett, fogukat mutogatták, morogtak, verekedtek. Na a két ausztrál emiatt gyorsan le is mondott a szobor lefényképezéséről, sietve a távozás mezejére léptek - én megragadtam a sors kínálta alkalmat, hogy jó fotókat készítsek. El is kezdtem fényképezni, mikor mögülem Made kétségbeesetten kiabálta a nevem - hát megfordulok, néhány majom megindult felém, no nem támadólag, inkább kíváncsian. Petra is megijedt, Bendegúzt nem is írom le, szóval megszeppenés volt. Lejöttem hát magam is a lépcsőn a többiekhez - semmi nem történt egyébként, a majmok egykedvűen figyelték távozásomat.

Lementünk a sziklához, lőttünk pár jó képet, majd elindultunk fel a templomhoz, Made elöl, mögötte Bendegúz és Petra. Egyszer csak megállnak, hát két nősténymajom hasán a kölykével ül a lépcsőn és nem mozdul az istennek se. Jó ég, most akkor itt állunk, amíg ez a két rühes úgy nem gondolja, hogy a fák között jobb? Mondtam Madének, hogy akkor megyek én elöl, elmentem közöttük, rám se bagóztak, így jöttek a többiek is.
Na most, mielőtt Majomverő Bátor Gábornak szobrot emeltetnétek a Hősök terén hadd mondjam el, hogy majmaink körülbelül 3 kilósak lehettek, nagyjából akkorák, mint egy tacskó. De a sok tábla miatt az emberek úgy viselkedtek, mintha tigrisek között kellett volna sétálni...
Sajnos ebben a fiam is élen járt, pár perccel később ő ment elől, mikor megtorpant de hirtelen, mert meglátott egy majmot a korláton. 187 centi magas, közel 80 kilós fiam azonnal udvariassá vált, oldalt lépett és egy határozott mozdulattal édesanyját tolta előre, hogy hölgyeké az elsőbbség...

Erről aztán utána beszéltem vele, azért most már illő lenne, ha a védelmező szerepek felcserélődnének s ő oltalmazná édesanyját. Az ördöngös gyermek persze megmagyarázta, hogy nekünk, mint szülőknek az életünket is fel kellene áldozzuk gyermekünkért. Ilyen okos lett!

Sanur volt a mai utolsó állomás, ide csak azért mentünk, mert a tengerparton van egy hely, ami kiválóan alkalmas sárkányeregetésre. Ez iszonyat népszerű hobbi Balin, a tinédzserek zöme űzi. Nagyon komoly sárkányok vannak, bambuszból, selyemzsinórral, a srácok bandába tömörülnek, 3-5 fő kell egy nagyobb sárkányhoz, de Made mutatott egy gigászit, aminek röptetéséhez 20 ember kellett. Mondtam a Kopasznak, hogy milyen csodálatos hobbi ez, hogy neki is ilyet kellene űznie a kütyüzés helyett - vagy legalább töltsön le egy papírsárkány szimulátort a telefonjára. 
Ez egy nagyon frappáns és helyénvaló poén volt, de ő valamiért nem értékelte - úgy látszik nem édesapja kifinomult humorérzékét örökölte.

Innen még másfél óra volt az út vissza a szállásra, sajnos a mai nap zömét a kocsiban töltöttük az állandó dugók miatt. Petra és Bendegúz hátul felsorolták, hogy milyen ételnek örülnének szombaton, mikor átmegyünk Emimamához - hát a töltött lángostól a hideg meggylevesen át a paradicsomos gombócot sem feledve jutottak el az olajban sült tarjáig petrezselymes krumplival és uborkasalátával...

Nem tudom mit kárognak, itt is fejedelmi kajákat eszünk olyan áron, hogy szerintem ha Monopoly pénzzel fizetnénk azt is elfogadnák. Példának okáért ma a villával szemközti Seafood Warungban vacsoráztunk - a warungra én rámondtam, hogy éttermet jelent, de Kopasz leguglizta és kiderült, hogy a warunk "út melletti bódé".

Na, ez tökéletesen leírja a mai vacsorahelyünket, konkrétan két asztala volt, egy fiatal nő volt a szakács, mosogató és a pincér, a párja meg a séf. Az étterem 4.8-as értékelésen fut, gondoltuk kipróbáljuk.
Komolyan mondom, eddigi legjobb kajánkat itt ettük! Innivalónak Virgin Mojito-t kértünk, ennek 220 forint volt az ára. Előételnek kértünk tengeri tavaszi tekercset, ugyancsak 220 forintba került. Ezért a pénzért kaptunk hat -három félbevágott - tekercset.

Itt a narancssárga szósz volt a menő, ha visszacsinálhatnám inkább 3 adag ilyet kérnék vacsorára, ez eddig mindent vitt...

Főételnek Bendegúz - tudom, tudom - Margarita pizzát kért, mi meg kikértük a 2 személyes tengeri tálat, ami a legdrágább fogás volt az étlapon, konkrétan 3700 forintnak megfelelő rúpiáért. Ezen volt 2 homár, 2 királyrák, egy marék garnéla, tintahal s kagyló. Köretnek volt kukorica, répa és kértünk egy adag extra rizst. Ez felséges volt, elképesztő! A séf szépen felvágta a homárt, a királyrákot, nem kellet csak kihámozni a páncélból s enni. Tintahal és kagyló is jó volt, de legjobb talán a szósz volt, amiben főzték s tálalták nekünk. 

Mindenesetre az utolsó teljes napunk is igazán jó volt, kár, hogy a zömét autóban ülve töltöttük, de hát ez Bali. Holnap már hajózunk át Lombokra, az egy fokkal neccesebb lesz, legalábbis Made azt mondta, hogy ott az iszlám az uralkodó vallás, a helyiek mentalitása drasztikusan eltér a Balin uralkodó hindu mentalitástól. Hamarosan meglátjuk!

Végezetül egy kívánságot teljesítek, Csilla több képet kért növényekről, íme néhány:

Az éjjel jót aludtunk, bár Petra és Bendegúz mindenféle állatokra meg talicskázásra panaszkodtak az éjjel - én mindebből semmit sem hallottam, mert az én lelkiismeretem tiszta, úgy aludtam, mint egy kisbaba.
Az ötödik nap programját Petra szervezte, mert mára kerékpártúrát terveztem még otthon, de az útviszonyok ismeretében ez elég hamar megdőlt. Petra viszont rutinosan lefényképezte egy taxis laminált útiterv-ajánlóját, illetve kölcsönkapott útikönyvünkbe is elmélyedt, így mire én felébredtem már kész programot állított össze.
Itt szeretném újfent kiemelni, hogy Petra ismét áldozatot hozott, mivel lemondott a fejenként 1.3 millióba kerülő elefántmosdatás nevű parasztvakításról, mert hármunknak 4 millióba került volna - ebéddel. Nagyon nagy áldozat volt lemondani valamiről, ami úgysem valósult volna meg, de mindegy. A tervét azért megkovácsolta, én megnéztem, elvégeztem egy gyors megvalósíthatósági tanulmányt, majd nagyjából jóváhagytam az elképzeléseit. Egyébként jó helyszíneket rakott bele, úgyhogy valami pozitív megérzés lett úrrá rajtam a mai nappal kapcsolatban - ez be is igazolódott, mert ma találkoztunk Bali legokosabb embereivel, de mindent csak sorjában!

A reggeli jó volt, bár Kopasz már hiányolta Kálmánt, a kígyót - s mikor elmondtam neki is, hogy Kálmánt alighanem a helyiek már tegnap agyonverték még el is szomorodott. Én kipróbáltam a papayalét, ízre rendben volt, de elég sűrű, nehéz inni - holnaptól visszatérek a dinnyelére. Ja, dinnye, az út mentén árultak dinnyét, 5 ezer rúpiáért, azaz 115 forintért kínálták. Bírom ezt a szigetet és Lombok állítólag még olcsóbb, mert ott kevesebb a turista...

Az utunkhoz nem volt sofőr, mivel mára kerékpározást terveztünk, úgyhogy megkérdeztük itt a villa recepcióján, hogy tudnak-e ajánlani valakit erre az útvonalra. Kis idő elteltével jött is az ürge, hogy igen, van emberük, másfél millió rúpiáért megcsinálja velünk a kört. 
Ember, te ittál? Az egész napos túrán eddig 600 rúpiába került, hát kizárt, hogy kifizessünk a cimborádnak másfél milkát - ez tényleg hülyének nézett minket.

Nincs idő kétségbeesni, Grab, jött is a tegnap délelőtti fickó - nagy örömünkre - a Grab tarifa 378 rúpia volt oda. Ha csak ennyit csinálunk, oda-vissza 800, akkor is megvagyunk féláron, de még volt a tarsolyomban egy-két trükk!

Az első állomás Tenganan volt, egy tradicionális falu, amit kb 500 éve úgyhagytak, ahogy volt. Majdnem két órát kellett autózni, de végre mentünk autópályán, vagy legalábbis autóúton. Ez már 2 sávos volt, de helyenként 4 sávossá alakult - amikor egyszerre 2 autó előzött másik két autót jobbról-balról, kb ki is töltötték az utat.

Na mindegy is, Tenganan. Odamegyünk, nincs belépő, hanem adakozzunk. Jól van, itt maradtatok 1500-ból áram nélkül, akkor én adakozok - leszurkoltunk egy százezrest, mondták isten hozott, irány a falu! Ez egy érdekes falu volt, nem olyan, mint a mi falvaink otthon, pláne nem olyan, mint a skanzen. Itt konkrétan mind a mai napig emberek élnek!  A falunak van egy elég széles főutcája, annak két oldalán a lakóházak, az utca közepén meg a közösségi terek - ilyen fal nélküli nagy csarnokok meg hatalmas fák, amik alatt ott ült a falu apraja-nagyja, a jó árnyékban, oszt beszélgettek. Mondom is, micsoda éhenkórász, potyaleső banda lakik itt, nyomás ki a földekre, a rizs nem aratja le magát! Nem itt ülni fényes nappal aztán sukárkodni a fa alatt! 
Petra azonban lelkesen felolvasta az útikönyvből, hogy a helyiek nem dolgoznak a földjeiken egyáltalán, hanem kiadják a környező falvak parasztjainak haszonbérbe, akik megművelik a földet, aztán aratáskor leadják a termés felét a mi embereinknek, akik így egy kapavágás nélkül jutnak terményhez. Addig meg van idejük művészkedni: szőnek, faragnak, táncolnak, énekelnek, meg pálmalevelekre írnak könyvet. Hát mondtam az elején, ezek a legokosabb emberek a szigeten, konkrétan nem dolgoznak csak hesszelnek, meg olyasmivel foglalkoznak, amihez kedvük van. Ügyes kezűek, a hülye turistáknak elsózzák a szőttest meg a faragványokat jó pénzért, még abból is jön lé, szóval nagyon jól elvannak! Például azzal szórakoznak, hogy különleges színű kakasokat nevelnek:

Ha már hülye turisták, mi is vettünk egy ilyen házi kalendáriumot a 12 hónappal meg a hozzájuk tartozó istenekkel, a helyi művész még azt is rávéste ékes balinéz nyelven, hogy Molnar Family - legalábbis ő ezt mondta, mert a krikszkraksz, amit én látok a kalendár alján felőlem azt is jelentheti, hogy dögölj meg! Majd holnap megkérdem Madét, a sofőrünket, hogy mondja már el mi van az alján, tényleg érdekel.

A falut végigjártuk, a másik végén a dzsungelben meg is találtuk a szemétlerakójukat - eddig tartott az idill! Konkrétan a lejtőre hordanak mindent és odahányják, mint a bunkók - műanyag palack, zacskók, ételmaradék, régi bútor, minden ott van. Gusztustalan, undorító, ha valaki eljut ide álljon meg az iskolánál!

A szemétlerakaton túl kövezett út vezet a dzsungelbe, igaz, hogy tele van tehénlepénnyel, de azért járható. Belőlem előjött Indiana Jones, meg is indultam, hogy hova vezethet ez, de Bendegúz nem lelkesedett annyira, mondván, hogy ez itt a dzsungel, nyilván tele van zöld mambával és kobrával. Mindegy, Petra mellém állt, úgyhogy a fiatalúr dönthetett, hogy visszabandukol a faluba egymaga, vagy jön velünk tovább. 
Együtt folytattuk hát utunkat, ami egyébként egy tisztásra vezetett, ahol volt egy nagy fa, ennyi. Mindegy, ha már eljöttem idáig lefényképeztem.

Ezután még megnéztük a falu egy másik utcáját, de kábé ugyanazt lehetett látni, mint a nagyon, szóval visszamentünk a bejárathoz, ahol fotókiállítás volt a falu életét bemutatandó. Ezek régi képeket is tartalmaztak - semmi változás azóta se, szavamra! -, illetve arra jó volt, hogy Petra nyilatkozatott tett, miszerint Balin a nők csodaszépek, de a férfiak erősen elmaradnak ettől a szinttől. Mondtam is neki, hogy nyilván így látja, ilyen férjhez szokott, magasan a léc... Egyébként innentől tényleg azt figyeltük, hogy megcáfoljuk ezt az állítását de ma estére magam is be kellett ismerjem, hogy neki van igaza, az utcákon, robogókon, boltokban a nők szépek ás kecsesek, a férfiaknak meg ilyen Kim Jong-Un feje van.

A másik érdekesség a fotókiállításból egy hagyományos harc bemutatása volt, mikoris a fiatal férfiak pálmalevélből font korbáccsal verik egymást, hogy vérük kiserkenjen az istenek dicsőségére, a falu - elsősorban az eladó lányok - meg nézik őket. Ez mindig júniusban van, egyetlen napon az évben, valami vallási ünnep alkalmával. A harcnak nincs győztese vagy vesztese és sokat nevetnek közben - nem jöttem rá, hogy min -, de azt megpedzettem, hogy ha pont most lenne benevezném a Kopaszt, s a hosszú kezeivel végigverve a falusiakat egyből ő lenne a legvonzóbb férj-jelölt. Nem tudom így lenne-e, de azt igen, hogy ez esetben én is nevetnék...

A kiállítás megtekintése és megbeszélése után visszaballagtunk a sofőrünkhöz és itt jött a trükk! Kérdezte, hogy akkor vissza a hotelbe? Mondom neki, mennyiért vinne el a hotelbe de úgy, hogy kis kerülővel útba ejtsük Taman Ujungot? Hát, mondja, hogy 400 ezerért mehet.
Idehozott 378-ért, ha továbbvisz meg még haza is 400-ért, akkor az csak jó lehet, de a trükk nem ez volt! A trükk az volt, hogy egy másik látványosság, Tirta Gangga elég közel volt Taman Ujunghoz, s ő, ahogy előre sejtettem, megkérdezte, hogy ott is megálljunk-e, mert nagyon szép? Ó, barátom, álljunk, álljunk! Úgyhogy a teljes kört, amit a hotel taxisa másfél millió rúpiáért vállalt volna megcsináltuk 778-ért  :o)

Taman Ujung egy festői vízikert és pihenőpark, amit a huszadik század elején építtetett az utolsó rádzsa. Ez valami elképesztően szép hely, királyi pihenőhely, pagodákkal, ligetekkel, nagyon tetszett mindhármunknak. Egy jó félórát barangoltunk benne, itt készültek az alábbi képek:

Kiemelném, hogy Petra Gauguin Taihit nők című festménye hatására kitalálta, hogy mindenféle virágot aggat a hajába dacára a két sziget közötti 10 ezek kilométeres távolságnak...És tényleg így mozgott velünk a helyen, akárhogy is szívtuk a vérét Bendegúzzal, aki persze édesapja segítségére sietett, amint anyukát a busz alá kellett lökni. Erről is készült fotó...

Itt igazából egyetlen említésre méltó eseményünk volt, persze az se úgy alakult, ahogy én akartam. Szerencsétlenkedett előttünk egy orosz család ugyanis, két gyerekkel. Na, azok az egyik lépcső tetején fényképezkedtek, pontosabban az apuka fényképezte anyukát, aki lelkesen pózolt. Na, nekem már ennyi elég volt, hogy felmérgesedjek, mert az ukránok rettegnek, hogy mikor csap be egy bomba a fészerbe, te meg itt pózolsz a napsütésben??? Épp azon voltam, hogy belegyalogolok a képbe és én is elkezdek tüntetőleg fotózni - innen fentről nagyon szép volt a látvány -, de Petra megelőzött s felajánlotta, hogy lefényképezi őket együtt. Micsoda??? Nem barátkozunk oroszokkal!
Feleségem azonban jóval különb ember nálam, békés, segítőkész, persze a majom oroszok meg is örültek az ajánlatnak, lett róluk közös fotó. Mondjuk meglepetésemre meg is köszönték, de azt már nem ajánlották fel a barmok, hogy akkor ők is csinálnak rólunk párat... Mondtam is Petrának, itt az eredménye a jóságodnak! Elakapatod őket! 
Persze az se vitte volna előre az orosz-magyar barátságot, ha én belemászok a fotójukba, de egyrészt nincs is szükség ilyen barátságra, másrészt meg ki kell állni Ukrajnáért.
Én tényleg nem vagyok idevaló, Petra viszont tökéletesen beleillik minden kultúrába, bárhová is mentünk.

Innen mentünk Tirta Ganggába, ami medencék sokasága, vízköpőkkel, pagodákkal meg egymillió turistával, akik állandóan azok előtt a szobrok és szökőkutak előtt pózoltak, amiket én le akartam fényképezni. A Z generáció nárcisztikus figyelemvadászata úgy látom Balin és az ehhez hasonló paradicsomi helyeken csúcsosodik ki, mikor is nem elég 1-3 fotó, ahogy mi, normális emberek csináltuk, hanem kell 40, mindegyik más szögből, más mozdulattal, arckifejezéssel. Nem egy gondolattal gazdagítottam a világ kulturális örökségét amíg vártam, hogy önjelölt világsztárjaink elégedettek legyenek valamelyik képpel - legszívesebben berugdostam volna mindet a szent halak közé. Tényleg, erről majd később írok, mert itt is nagy felfedezést tettünk!

Fiam gondoskodott arról, hogy jó kedvem s hitem a világban visszatérjen, mivel ahogy sétáltunk elsiklott előttünk egy kígyó - Kálmánunk valamely unokatestvére lehetett, mert ez nem zöld volt, hanem barna. Mindegy, barna volt, vékony és hosszú, úgyhogy Bendegúz, aki elöl ment azonnal pániküzemmódba kapcsolt - azonnal el kellett hagyjuk az ösvényt! Ez azért felvidított. Nagy lapaj cula, a kígyó sokkal jobban megijedt tőle, mint ő tőle - legalábbis olyan gyorsan tűnt el az aljnövényzetben, hogy Usain Bolt se érte volna utol -, de nekünk majdnem futni kellett, mielőtt a kígyó visszajön...

Kedves férfi olvasóimnak pár különleges, Indiana Jones utánérzést generáló kép, hogy a vagányság és a maszkulin energia is képviselve legyen a blogban - ilyen szobrok is vannak errefelé:

Nagyon nem látni, mert árnyékban volt, de ijesztő kis szobor ez - volt ilyenből vagy öt-hat különböző.

Ezután tényleg a hotelbe indultunk, jó két óra vezetés állt még előttünk. A látottakat elemeztük, próbáltuk Petra elméletét megdönteni a nőkről, kirakatokat bámultunk és megállapítottuk, hogy a helyiek rengeteget ülnek. Letámasztják a motort bárhol az árnyékban, 4-5 fő összebandázik és beszélgetnek. Ha valahol dolgoznak, 3-4 ember gályázik, másik 3-4 meg ül s beszélget. Ez alapján megállapítottuk, hogy itt mindenki elégedett a sorsával, örül annak, amilye van s nem hajszolja a vagyont olyan áron, hogy estleg az már egészségtelen irányba csapjon. Az utakon is mindenki türelmes, a dugóban is, senki se anyázik, nem szállnak ki lerendezni egy koccanást - láttuk a saját szemünkkel, kihajolnak az ablakon, megnézik mennyire sérült a jármű, aztán ha mindenki jól van mindenki megy a dolgára. Ezek itt valóban békés népek, bár fenntartom, hogy nem vagyok Bali-kompatibilis, teljesen megértem, hogy a New Age - kumbaya - vegán hippik miért ide jönnek.

Vacsorára pizzát rendelünk - tegnap a KFC-imitáló csirke nem volt rossz, ezért elhatároztuk ma megnézzük milyen a Bali pizza. A burger nem volt rossz, a hotdog kimondottan jó volt, ma akkor lesz pizza-est. Ezzel szemben kiderült, hogy a pizza itt elég drága - Bali viszonylatban -, ráadásul sokat kell rá várni, a Kopasz meg már az éhhalál küszöbén állt, úgyhogy végül ilyen döner tekercset hoztak - ez is jó volt, 3 ezer forintba került hármunknak.

A mai beszámolót szomorú hírrel zárom: két napja nem láttuk sem Gézát, sem Kisgézát. Takarításkor alighanem lebuktak s a személyzet azonnali hatállyal felmondta rovartalanító szerződésüket. Kisgéza sok legyet nem kaphatott el méretéből adódóan, de Gézát sajnáltam, ő jó munkát végzett.
Kár érte, kiváló ügynök volt!

Köszönöm mindenkinek a visszajelzést, jól esik olvasni, hogy tetszik a blog és erőt is ad a továbbíráshoz. Folytatom is lelkesen, ezúttal a negyedik nappal, de kis ugrással az időben visszautalnék a harmadik estére, amikoris kipróbáltam ezt a kőből faragott félgömb kádat. Kopasz már előző este felavatta, mondta, hogy nagy marhaság, de majd én tudom, hogy mi a marhaság!
Na most, büszkén jelentem ki, hogy a fiamnak teljesen igaza van, ez a félgömb egy nagy parasztvakítás! Eleve nagyon lassan telik meg, végül harmadáig volt, mikor belemásztam, mivel gömbölyű nem is feltétlenül kényelmes, és mivel 196 centi vagyok a lábam kilógott. Erről most esztétikai okokból nem csatolok illusztrációs fotót... 
Mindenesetre aki az első napi fotó után arra gondold, hogy de jó lenne egy ilyen otthonra, azt én lebeszélném.

Ma reggelre Petra magához tért és a helyi reggelit választotta, Bendegúz viszont mindenképpen az amerikai reggeli banános palacsintáját ette, hogy olyat még nem evett. Egyébként tényleg jól nézett ki, szirupot is kapott rá, szóval ha meg nem is értem, de elfogadom a döntését - mi mást is tehetnék? Amit itt még kiemelnék az a frissen facsart dinnyelé, amit a reggeli mellé iszunk - bár holnap felfedező énemnek adtam teret, úgyhogy papaya levet rendeltem!

Délelőttre három programot szerveztem, pontosabban négyet, de a család egyet lehúzott, hogy az gagyi. Hívtunk egy Grab taxit, ez olyan olcsó, hogy lassan már a villával szemközti étterembe is azzal megyünk. Elsőnek egy templomba mentünk, az nagy élmény volt. Ide is csak szárongban mehettünk be, de itt meg kell jegyezzem, hogy Petra emiatt nem bánkódott, beleszerelmesedett ebbe a ruhatípusba, hogy neki milyen jól áll... Fényképek lent, mindenki eldönti maga!

Azt is el kell sajnos meséljem, hogy fájó szívvel, de megállapítottam, hogy én nem vagyok Bali kompatibilis. A Tirta Empul templom ugyanis valamiféle termékenységi szent hely volt, sokan imádkoztak egy szobor előtt - én az ilyesmiben egyáltalán nem hiszek. De komolyan, olyan áhítattal hajlongtak-meditáltak a szobrok előtt kis áldozati tálcákkal a kezükben az emberek - fiatalok, öregek, ázsiaiak, fehérek -, hogy egy normális embert átjárt volna a spirituális hangulat, én meg arra gondoltam magamban, hogy ezekkel mi van???

Mások meg sorban álltak, hogy a szent vízben fürödjenek, le is vetkőztek szárongra, s türelmesen várták, hogy alámerülhessenek s megtisztuljanak. Erről csak annyit, hogy mikor kifelé mentünk én felfedeztem egy másik, eldugottabb részt is, ahová bementem fényképezni, Petra jött mögöttem. Igen ám, de egy nagydarab, szőrős indiai mosta a magát - nem írom le pontosan melyik testrészét, elég annyi, hogy amin ülni szokott - anyaszült meztelenül a szent vízben... Mondtam Petrának, hogy ne jöjjön tovább, ha este aludni akar, én is megiszok 2-3 kiskörtét lefekvés előtt.

Egyébként a templom gyönyörű, az emberek békések, türelmesek, ez a része tetszett. De volt még egy nagy poén, azt elmesélem! Egy fa alatt ült egy ázsiai nő, nagyon meditált, barátnője meg fotózta, gondolom kellett az Instára. Ahogy nézzük őket, nagy puffanással 20 centivel a nő mellé zuhan a fáról egy hatalmas, érett durián gyümölcs - tudni kell, hogy ez büdös, de mint a trágya! Nem sokkal a lány mellett loccsant szét, egyből kijött a transzból - az istenek figyelmeztették tapintatosan, hogy a szent helyen ne az Instának meditáljon, hát majdnem felröhögtem!

Ami még idekívánkozik, hogy a kijáratnál a ravasz balinézek egy piaclabirintust helyeztek el, ahogy szent Petra önmegtartóztatást gyakorolt újfent, miszerint már eddig is kábé az összes bolt minden bóvli kacatját megvette volna, mert szép, mert ötletes, mert színes, itt meg aztán tényleg minden szárong, fafaragás, hangszer, festmény azért készült, hogy ő hazahozza... De nem vett semmit!
Megemlítem, hogy gazdagon árulták a piacon a termékenység férfi szimbólumának megtestesítőjét fából kifaragva különféle méretben mindenféle álszemérem nélkül - ez mondjuk annyiban tetszett, hogy nagy ellenzője vagyok a prüdériának s ha ez itt egy templom piacán nyer teret magának, akkor én azt támogatom.

Innen Grab sofőrünk tanácsára elmentünk egy kis botanikus kertbe, amiről azt se tudtuk, hogy létezik, a neve Satria, hát ez a spontán kiruccanás lett a nap fénypontja!!! Itt a túra elején bemutatnak helyi híres növényeket - ananász, banán, ginseng, szegfűszeg, bors, kakaó és természetesen a kétfajta kávé. Bemutatták továbbá a cibetmacskát, amit a kávéval etetnek, hogy miután kiüríti még jobb kávét ihassanak a rajongók - megmutatták abban az állapotában is, ahogy kijön a macskából, hát óriási látvány volt! Erről nem készült fotó. Viszont íme néhány kép, közöttük Guzipók barátommal, aki akkora volt, mint a tenyerem:

Utána pedig végigvezettek minket a kávéfeldolgozás folyamatán a szárítástól a pörkölésen át az őrlésig, a túra végén pedig kóstolót adtak - minden ingyen volt, arra építettek, hogy majd a hülye turista úgyis bevásárol a shopban. 
Anyjuk úristenit, működik a rendszerük, mert kóstoláskor olyan kakaót adtak, hogy ülve maradtunk - ebből hozunk vagy 5 kilót haza -, de a citromfű tea kókuszcukorral és a mangosteen tea is olyan finom volt, hogy vettünk belőle egy-egy dobozzal. De ittunk gyömbérteát - erős volt, alig tudtuk inni -, vörözsrizs teát - ez olyan mint a pattogatott kukorica -, meg még vagy ötféle másikat. Kávékat nem kóstoltunk, azt is lehetet volna, kivéve a luwak kávét, a cibetmacskásat, annak nem volt ingyenes kóstolója, az olyan drága, hogy még a kóstolóért is fizetni kell.

Innen elmentünk egy másik templomba, Pura Gunung Kawi Sebatu nevűbe csak azért, hogy Petra újabb szárongot próbálhasson fel és fotóztathassa magát a Bendegúzzal. Ez is nagyon szép templom, szent halakkal, ráadásul itt sokkal kevesebb hívő és még kevesebb turista volt - konkrétan egy húsz év körüli lányra emlékszek, aki áldozatot mutatott be, de ahogy fent is írtam, már a látványa is idegesített ahogy ott hajlongott. Ha tudnám milyen, azt írnám szégyellem magam, abszolút helytelen a rosszallásom, azt azért tudom.

De maga a templom itt is szép volt:

A délelőttöt a Cekin rizsterasznál fejeztük be, ami egyáltalán nem rizsterasz, nincs itt mezőgazdasági tevékenység, csak ilyen bemutató a turistáknak. Emiatt Bendegúz le is pontozta a neten, egyébként nagy parasztvakítás az egész valóban, viszont gyönyörű a látvány, azt meg kell adni.

A harmadik nap tapasztalata alapján nem ebédeltünk, hazamentünk a villába csendespihenőre. Itt végre kipróbáltuk Petrával a medencét amíg Bendegúz a lakrészünkben a telefonjával épített modelvasút-hálózatot. A medence azonnal felfrissített, jó hideg vize van, néhány masszázs-sugárral. Szóval ez is nagy élmény volt!

Délutánra egy vízesés maradt a kettőből - a netes értékelések alapján Bendegúz megtorpedózta az egyiket. Ennek az útnak a tanulsága egyébként az, hogy soha többet nem utazunk délután sehova, konkrétan akkora a dugó, hogy lépésben haladtunk.
Az út előtt volt egy kisebb tanácskozás a családtagok nyaraláshoz való hozzáállásának pozitív irányba való előmozdításának érdekében, aminek eredményeképpen a család legfiatalabb tagja egy ideig gondolataiba burkolózott az út első harmadában. Mondjuk, hogy megérintette Bali szelleme és meditált.

Viszont - és most jön a mai blog informatív része - az autóút alatt beazonosítottuk a balinéz dudálási rendszert. Ugyanis, mindenki mindig dudál, általában egyet. Az út alatt sikerült megfejteni a kódrendszert, íme:
Egy dudálás jelenti azt, hogy figyelj mert előzlek, de azt is, hogy takarodj előlem az útról, meg azt is, hogy hello, látlak és örülök neked! Továbbá azt is, hogy hé, te a kanyar mögött, vigyázz, mert érkezek, illetve azt is, hogy figyeljetek, valami veszélyes szakasz jön.
A két dudálás ugyanezt jelenti, felkiáltójellel.

Na de a Kantu Lampo vízesés! Hát, ha sokat mondok, 15 percet töltöttünk ott, ebből 3 perc volt a lemászás és 3 perc a visszamászás. Itt ugyanis az volt a hype, hogy a látogatók fürödhettek a vízesésben, oda lehetett állni alá egy fotóért. Ez önmagában nem baj, csakhogy mi ezt nem tudtuk és nem vittünk fürdőruhát, szóval a csürhenép olyasmit élvezett, amit én nem tudtam, ez már önmagában elég volt arra, hogy fellángoljon bennem az ellenszenv állandóan pislákoló lángja. Ráadásul mivel ott fürödtek a vízesés alatt tucatnyian nem tudtam rendes képet csinálni a természeti csodáról, mert valamelyik wannabe Instamodell vagy influencer ott pózolt a vízesés előtt a lájkokért és a követésért.

Aztán Bendegúz megelőzte a bajt - miszerint én nagyon udvariasan, de határozottan felkérem a körülbelül harminc fürdőzőt, hogy most 3 percig legyenek kedvesek eltávolodni a vízeséstől amíg lefényképezem - és letöltött a netről egy szép fotót a vízesésről, emberek nélkül.

Ezután még elmentünk a folyás mentén, volt valami goa barlang meg egy templom meditálni, de a barlanghoz át kellett volna kelni a folyón, amit ruhástól mi nem tettünk meg, szóval visszamásztunk a parkolóba és hazajöttünk. A villával szemközti tengeri-étteremben akartunk vacsorázni, de még mindig zárva volt - ezzel el is lőtték az esélyüket, többször nem próbálkozunk. Helyette ismét rendeltünk, ezúttal a KFC balinéz megfelelőjére, a JFC-re esett a választásunk - Jaya Fried Chicken. A várakozásoknak megfelelően iszonyat olcsó volt, 3 ezer forint volt hármunknak csirke, rizs, krumpli, tea és adtak még egy marék szószt is, amiben végre volt kellemesen csípős csiliszósz. Az adagok nem voltak akkorák, mint otthon, a tea nagyon édes volt, de igazából nem panaszkodunk.

Amíg az ételre vártunk leültem írni a mai blogot, Petra kitöltött egy kiskörtét - még Budapesten a vámszabad területen vettünk egy üveg Vilmos körtét, mert elfelejtettem a csicsói almát becsomagolni. Szóval a körtével fertőtlenítünk esténként egy-egy pohárral, mostanra már olyan úri dolgom van, hogy Kispetrám idehozza az íróasztalhoz a poharamat, nagyon hálás, hogy írom ezt a blogot!

Végezetül, íme Petra újabb kívánságának teljesülése, le tudott fotózni egy balinéz esküvői kaput:

Holnap innen folytatom, addig is a legjobbakat!

Szentségtöréssel indult a nap! Elég későn keltünk az éjszakai virrasztás miatt, ez még elment volna, de reggelinél Petra kikérte a kontinentális reggelit, konkrétan pirítóst meg tükörtojást. Ez nekem világvége volt, eljövünk ide, a Föld másik oldalára és olyat reggelizik, amit otthon is megehet bármelyik nap :)... Kopasz fejlődött, ő is az indonéz reggelit választotta, akárcsak én. Kálmán, a kígyó nem velünk reggelizett ezúttal - bár a szerepét már eljátszotta, Bendegúz nem hajlandó a korlát mellé ülni szerencsétlen csúszómászó miatt... Alighanem a helyiek is észrevették, hogy a közelben mászkál és elkergették vagy agyonverték szerencsétlent - megtudtam, hogy nem nagyon szeretik itt a kígyókat.

9:30-ra jött értünk Made, a sofőr - ezúttal egy nagyobb kocsival jött, hogy kényelmesen elférjünk. Első utunk az Ulan Danu templomhoz vezetett, jó két órás út volt a sziget közepén egy hegyen. Ez nagyon szép hely, körbejártuk, sok fotót készítettünk, ráadásul valami ceremónia is volt, hinduk ünnepeltek valamit nagy felvonulással, zenével, szépen felöltözve a tradicionális ruhába, ennek Petra nagyon megörült, ő szereti az ilyesmit.

Egyébként séta közben Made elmesélte, hogy Bali nagyon elfogadó sziget, itt muszlimok, hinduk, keresztények és buddhisták békében megvannak egymás mellett, nincs atrocitás, senki se akar megtéríteni vagy meggyőzni senkit, mindenki gyakorolja a maga vallását oszt ennyi. Mindenesetre ez a templom egy szent tó partján épült, a tó olyan szent, hogy még fürdeni se lehet benne.

Ami nagy pozitív meglepetés volt, magam se hittem volna, az a Kopasz angoltudása! A ravasz róka gyerek konkrétan elbeszélgetett Madéval, mert a templom egyik sarkában volt egy hely, ahol helyi állatokkal lehetett fényképezkedni. Volt hatalmas - de tényleg nagy - denevér, leguán, bagoly, valami emlős, meg egy sárga óriáskígyó. Itt mesélte Bendegúz Madénak, hogy Budapesten húsvétkor nyulat adtak az állatkertben az óriáskígyónak, az emberek meg nézhették, ahogy megeszi. Madénak is gúvadt a szeme, hogy a magyarok mi módon szórakoznak, meg nekem is, hogy honnan tud ez a gyerek ilyen jól angolul és honnan van bátorsága így társalogni?

Mondom, ez egy elég szép hely volt, gondoltam meg is volt a nap csúcspontja, de ezután mentünk a Jatiluwih rizsteraszokhoz, kb negyven percre volt a templomtól. Szép helyeken autóztunk, de én nem vezetnék itt semmi pénzért, kereszteződésben annak van elsőbbsége, aki erőszakosabb, a robogósok ön- és közveszélyesek, néha még gyalogosok is vannak nyilván az úttesten - öreganyám bambuszbotra támaszkodva, fején egy nagy csomaggal kummog előre, nem néz se jobbra, se ballra, s ha rádudálnak akkor se húzódik le, hanem megáll, komótosan megfordul s megnézi magának ki dudált rá, meg hova sietsz ennyire, te majom...

Na de a rizsteraszok, az nagyon szép!!! Itt tényleg nagyüzemi gazdálkodás folyik, hatalmas területen gondozzák-aratják a rizst. Turisták is voltak, de nem veszélyes mennyiségben, zömmel spanyolok. Made közben a rizsről mesélt, van, amit 2-3 havonta lehet aratni, van vörös rizs, meg hogy a rizsszalmából mi mindent készítenek az ügyes kezű helyiek.

Az első incidensünk itt egy böszme nagy dongó volt, ami persze a Kopaszt találta meg, azt követte lelkesen. Lehet nem dongó volt, hanem ártalmatlan rovar, mindenesetre nagy volt döngicsélt és Bendegúzzal akart megbarátkozni, aki meg nem tudta lerázni és kezdett bepánikolni. Ez engem nagyon szórakoztatott és jó szülőként adtam alá a lovat, illetve, hogy alighanem a naptej vonzza a rovarokat, amiket pár perccel korábban a nyakára kent. Na, akkor gyorsan elkezdte ledörzsölni magáról a naptejet, illetve locsolta magára a szúnyogriasztót, amit itt vettünk Petra egy kolléganőjének ajánlására - nem büdös és tényleg hatékony, egy rovar se jött a közelünkbe.

Ezt a szobrot meg rizsszalmából készítették:

Ami nagy élmény volt még, hogy láttunk az út mellett egy hosszú barna kígyót, ami vagányan átugrott az út mellett csordogáló - a rizsföldeket vízzel ellátó - csatornán. Ez is vékony volt, de elég hosszú, Made is megszeppent, de nem annyira, mint Bendegúz és Petra! Ráadásul utána próbáltam Madét megnyugtatni, hogy ez ártalmatlan kígyó, nem nagyon vannak Balin emberre veszélyes fajok, de mondta, hogy bőven van itt kígyó, van kobrájuk, zöld mambájuk, ami nem őshonos ugyan, de Afrikából hajókon bejött és elszaporodott, ráadásul a rizsföldeken mindig van kígyó, mert sok itt a rágcsáló. A zöld mamba marásába 24 óra alatt belehal egy felnőtt, ha nem kap ellenszérumot. Mikor ezt elmondtam Bendegúznak egyetlen kérdése volt:

- És akkor mit keresünk még itt?

Természetesen nem jöttünk el, ha már idáig utaztunk továbbmentünk és kipróbáltuk a cipekedést tradicionális kalapban, bambuszrudakkal - Petra még a fejére is feltett egy nagy kosarat, de egyensúlyozni már nem bírt vele, mint a helyi nők. Mindenesetre elég nehéznek találta és megállapította, hogy nagyon megfelel neki a saját, európai élete, nem cserélne a rizsföldön güriző helyiekkel.

Egy képre Made is beállt mellénk:

Utána megebédeltünk egy helyi étteremben, itt mondjuk mérges lettem, mert all-you-can-eat büfére fizettünk be, a bélpoklos Bendegúz most bezzeg annyit evett, mint egy kanári, hogy ő már jóllakott a reggelivel és vacsoráig kibírja. Mondanom se kell, itt volt toronymagasan a legdrágább a kaja, fejenként annyit fizettünk, mint az első este hárman együtt. Meghívtuk Madét is - de még így, négyen is fizettünk 15 ezer forintnak megfelelő rúpiát itallal együtt. 

Egyébként utólag azt mondom, megérte az egész, mert most ettem először életemben vörös rizst - ez tényleg vörös -, tofut, kukoricalevest és fekete rizspudingot kókusztejjel. Összességében meg voltam elégedve az ebédünkkel.

Na, innen mentünk a Beulang Hot Springs-hez, ezek ilyen hőforrások, a környéken több is van, Made az egyikhez elvitt - hát ilyen isten háta mögötti zsákfaluban volt egy forrás, amit elvezettek egy három zuhanyzószerű sziklafalhoz meg egy sziklamedencéhez. Belépő itt is volt, fejenként 200 forint, de itt nem voltunk talán még 10 percet se, nem ilyenre számítottunk. Itt nagy volt a szegénység, az egész faluban vagy húszan éltek, kb a forrás nyújtotta bevételből. Made mondta, hogy van még ilyen forrás a közelben több is, vigyen-e oda is - de mondtuk, hogy inkább haza, a szállásra.

 Hazafelé megálltunk még Made javaslatára egy tónál, ahol jelképes összegért szent halakat lehetett etetni - millió volt belőlük, két zacskó tápot szórtunk szét közöttük. Én igazságos voltam, mert megfigyeltem, hogy a nagy böszmék kijönnek a parthoz és felzabálják a kaja zömét, amit az emberek - Petra is - beszórnak, de én a nagyját jól behajítottam a tó közepére, hogy a kisebbeknek is jusson. Ez volt a napi jócselekedetem - úgy látszik Bali spirituális megvilágosodása engem is utolért.

Fél hat körül értünk haza, 12 ezer forintba került az egész napos túra, borravalóval együtt. Elég korrektnek találtuk. Vacsorára nem mentünk ki, hanem Grab-bel rendeltünk, 4 hamburgert, két hotdogot és két adag sült krumplit hoztak 5000 forintért. Jó volt, közben néztünk egy epizódot az Esküdt ellenségekből, aztán mentünk aludni. Még nem volt teljesen nyugodt éjszakánk, Petra és Bendegúz elaludtak fél kilenc körül, de tizenegyre felébredtek, akkor éjfélig olvastunk, aztán aludtunk kilencig.

Ami érdekes, hogy ugye a villa a rizsföld mellett van, a földek mögött meg kezdődik az erdő. Minden behallatszik, békák kuruttyolnak, kabócák zsizsegnek, tücskök ciripelnek, ez nagyon jó lárma, erre jó elaludni. De időnként felhallatszik egy másik nevetésszerű ugatás is az erdő mélyéről, amit leginkább az afrikai kacagó hiéna hangjához hasonlítanék, de itt nyilván nem él olyan. Mindegy, elég érdekes hang ez és elalvás előtt arra gondoltam, hogy ez vajon miféle istenbarma lehet, és vajon mit eszik?

Egy napot töltöttünk Balin és már értjük miért szerelmes mindenki ebbe a szigetbe - nagyon jó volt a második nap! 

Reggeli után gyalog vágtunk neki Ubud felfedezésének - erre a napra a közeli látnivalókat terveztük be. Mondjuk az első és az utolsó gyalogos napunk volt Balin, mert ez egyáltalán nem egy sétabarát környezet. Általában nincsenek például járdák, ahol van, ott is vékony és leggyakrabban valami proletár odaparkolt a robogójával vagy kocsijával, esetleg éppen építkeznek és homok, sóder, téglák zárják el az utat. Emiatt gyakran az úttest szélén kell haladjunk, ezt meg az autósok és robogósok nehezményezik, de mindegy is, délelőtt már nekivágtunk lábon, úgy is mentünk. De mindenek előtt íme egy kép, Bendegúz művészi hajlamait élte ki a szálloda medencéjénél:

Első utunk a piacra vezetett és már 10 óra körül pontosan tudtuk, hogy fázni nem fogunk. Olyan 30-33 fok lehetett, páratartalom 90% felett, de hát ez Bali, majd ha Izlandra megyünk, ott nem lesz melegünk. Mindenesetre bandukoltunk a centrum felé, megbámultuk a házakat, templomokat - sokszor nehéz eldönteni melyik melyik. Volt hogy be akartam menni egy szép templomba, aminek a kertje tele volt szobrokkal, de a kapunál láttam, hogy az valakinek a háza - gyümölcsfák helyett ő hindu mitológiai alakok szobrait szervezte a kertjébe.

Ráadásul ma áldozat nap volt, a kapuk elé majdnem mindenki kirakott egy banánlevélen áldozati ajándékot - leggyakrabban virágszirmot, kekszet, esetleg valami szeletelt gyümölcsöt. Sok helyütt tömjént is égettek, emiatt az utcán kellemes illat lengett, főleg, mikor ilyen utcai ételárusok közelében mentünk el, akkor volt a legjobb.

 Na, piac. Ez itt olyan volt, mint a világ bármely pontján, árultak mindent, elbámészkodtunk. Petra valami művészpiacot akart megnézni, ki volt írva több helyre is, hogy majd szép festmények meg szobrok lesznek, de kiderült, hogy a művészpiac az kábé mindegyik piac, ahol akár csak egy helyi fafaragó is leült árulni a portékáit. Szóval nem vettünk semmit.

Utána mentünk a Campuhan Ridge Walk-ra, ez egy hegygerincen vezető kikövezett sétány, aminek két oldalán rizsteraszokat lehetett volna látni - de maximum drónnal, mert a fák eltakarták a hegyoldalt a mi szemszögünkből. Mindegy, nagyon szép volt a táj, 3 km-t sétáltunk oda, egy helyen megálltunk inni egy hideg üdítőt, meg láttunk ilyen egzotikus tóparti éttermet, ahol meg is ebédeltünk volna, de a tóparton nem volt üres asztaluk, az utcára néző terasz meg nem felelt meg egyáltalán, miután láttuk, hogy a tavirózsák között is ehetnénk, úgyhogy eljöttünk.

Petrára mindenáron rá akartak tukmálni egy legyezőt, de ő kitartóan visszautasította az egyre kedvezőbb ajánlatot, végül neki lett igaza, talált igazi organikus, természetes legyezőt:

Hazafelé már elegünk lett, beültünk egy taxiba, aki elhozott a villáig. Mikor bejöttünk a lakrészbe nagy örömmel vettük észre, hogy Géza, a gekkó nem egyedül várt ránk. Mikor közelebb mentünk bemutatta nekünk fiát, Kisgézát, akit persze azonnal alkalmaztunk, így mostantól ketten ügyelnek, hogy a lakrészünk rovarmentes legyen.

A nagy találkozás örömére - és mert elég éhesek voltunk - elmentünk egy közeli étterembe ebédelni. Itt volt az eddigi legnagyobb pozitív meglepetés: minden hír igaz, iszonyat olcsó az ennivaló Balin! Három főétel, három ital került 3000 forintnak megfelelő rúpiába. Hamar el is döntöttük, hogy ezentúl itt eszünk. Kopasz tésztát evett hússal és zöldséggel, mi meg zöld currys csirkét. Adtak bőven, finom is volt, jólesett rá a jeges tea és a virgin mojito. Ami érdekes - és egyszeri - élmény volt, hogy Kispetrám amint meglátta a rizsföldre néző teraszon az alacsony asztalokat azonnal a fejébe vette, hogy nekünk ott kell enni, mert úgy autentikus. Na most, Balin az átlagmagasság kb 170 centi, az asztal mellé a földre kellett ülni ilyen párnákra, a combom alig fért az asztal alá, s mikor nekidőltem a terasz korlátjának a hátammal egyfolytában azon járt az eszem, hogy ezt nem 100 kilós emberekre tervezték és miután áttörtem bedőlök a rizsföldre. Szerencsére 6-7 perc kuporgás után Petra is realizálta, hogy ez így kényelmetlen és miután eleget szívtuk a vérét a Kopasszal ebből kifolyólag megállapodtunk, hogy ezentúl normális asztalnál eszünk.

Ebéd után lefeküdtünk aludni, ami jólesett, de nagy hiba volt - erről majd később.

Délutánra Beji Griya vízesés és templom megtekintését szerveztük, itt volt a második nagy meglepetés - ugyanis a Grab taxi árképzése is igaznak bizonyult! 40 percre volt a vízesés a szállástól, ezért a sofőr elkért 3300 forintot. Ráadásul a helyszínen parkolódíjat kellett fizetni, az ár már ezt is tartalmazta, szóval ez is nagyon kellemes élmény volt.

Hát még a szent hely! Itt fel kellett vegyünk ilyen különleges ruhát, csak azzal engedtek be. Ezzel körbejárhattunk, fotózhattunk, felár fejében még valami szertartáson is részt vehettünk volna, de mivel nem vagyunk vallásosak ez utóbbit kihagytuk. Ezzel együtt nagyon szép volt a vízesés, az imádkozóhelyek és a szobrok, itt is jó képek készültek.

Sofőrünk becsülettel megvárt, haza is fuvarozott, s az út alatt volt alkalmunk megállapítani, hogy egyelőre 3 fajta turistával találkoztunk a szigeten: legnagyobb számban vagyunk mi és a hozzánk hasonló átlagos turisták, leginkább európaiak, ausztrálok és japánok. Második helyen vannak a spirituális turisták, ezeket könnyű felismerni, mert szandált, vászonruhát hordanak, hosszú a hajuk, orrkarikájuk és nyakláncuk van, ráadásul mosolyognak ha kell, ha nem. Ezek ilyen kumbaya-földanya-meditáló "yogázok és  mindenkit szeretek" emberek, kvázi hippik - van belőlük is bőven. Harmadik kategória pedig a passport brothers, ugye, a modern, fiatal nyugati nőkre ráunó amerikai-európai férfiak, akik a tradicionális, háztartást vezető, kedves keleti lányok közül választanak barátnőt/feleséget. Mondjuk, meg is értem őket, az itteni lányok csinosak, kecsesek és nagyon kedvesek, a nők meg úgy dolgoznak, mint a gépek: nagy csomagokat vagy téglákat hordanak a fejükön, a rizsföldön görnyednek hattól-hatig vagy fáradhatatlanul takarítanak - egyébként a házak belseje, a boltok mind nagyon tiszta. Ezt a nőtípust összevetve a karrierre koncentráló "én nem főzök rád, ha enni akarsz főzzél magadnak" nyugati nőkkel egyre több és több férfi fog Ázsiában - vagy Latin-Amerikában, Afrikában feleséget keresni...

Ugyanott vacsoráztunk, ahol ebédeltünk, de most mindhárman a virgin mojitot kértük, Petra és Bendegúz előételnek tavaszi tekercset, főételnek csirkét nyárson, mogyorómártással, én meg egy jó fűszeres rákragut. Kopasz desszertnek kikért még egy epres shake-et is, ekkora urak voltunk és fizettünk is 5000 forintot mindezért.

Este filmnézés után lefeküdtünk, de én nem voltam álmos, Petra és Bendegúz is felébredt éjfél körül - nem csoda, otthon még csak este hat van. Nem lett volna szabad délben aludni, majd ebből tanulunk, holnap ez a lépés tuti kimarad!

Holnapra is nagy tervek vannak, rizsterasz, templomok, vízesés - szóval folytatása következik!

Rég nem jelentkeztem, tavaly Máltán nem egyedül nyaraltunk, nem akartam blogot írni, ősszel meg Tunézia eleve nem volt nagy szám, lusta is voltam - de Bali az más, most írok becsületesen!

Szóval, ahogy a sulinak vége, hagyományosan nyaralni megyünk, idén Bali győzött, nem voltunk még együtt Ázsiában, egzotikus helyszín ráadásul a Kopasznak már tavasszal látszott, hogy alighanem meglesznek az ötösök a szerződésben foglalt tárgyakból, szóval belevágtunk a szervezésbe.

Na most, hadd kezdjem az elején! Még el se indultunk, de már tudtam miért puffogni! Ugyanis vízumot kétféle módon lehet intézni: vagy online, vagy az ember beáll a sorba a denpasari reptéren és ott oldja meg élőben. Na, 19 óra utazás után egyáltalán nem terveztem sorban állni a csürhe néppel, szóval nekivágtam online a vízumigénylésnek az indonéz minisztérium megfelelő honlapján. Szenvedtem egy kicsit a fényképek és az útlevelek feltöltésével - nagyon pontos paramétereket adnak meg a képek mérete, formátuma kapcsán -, de végül harmadik nekifutásra csak megkaptunk a megerősítést, hogy sikeresen regisztráltunk, kérhetjük a vízumot. Igen ám, de mikor be akartunk lépni a honlapra már nem sikerült, aztán mikor gondoltam jól van, akkor küldjél új passwordot, kiírta, hogy nincs ilyen emailcímmel regisztrálva account. Egyikünké se működött, pedig előtte konfirmálták, hogy megvagyunk, na mindegy. Még itt sem adtam fel, írtam nekik egy levelet, beszámoltam mi a probléma, oldják meg de még csak nem is válaszoltak. Jó mérges lettem, de nem tudtunk mit csinálni - mindegy, majd sorban állunk akkor - a vámárunyilatkozathoz nem kellett regisztrálni, azt azért megcsináltam.

Aztán itt, Balin tudtam meg, hogy a közép-európai vízumigényléseket állítólag Romániából kitelepült adminisztrátorok intézik, úgyhogy végül nem lepődtem meg, hogy semmi se működött.

Na, de az utazás! Jeles nap a június 17 - ez a házassági évfordulónk is, szóval eleve csak jóra számítottam. Ráadásul Emirates-szel utaztunk, azért az egy nívós társaság - ők nem is okoztak csalódást! Boeing 777 - 300-assal repültünk, nagy gép - bár az Emirates flottájának ez a második legkisebb géptípusa. Kényelmesen elfértünk, jó filmeket adtak - én a John Wick 4-et és a 65-öt néztem meg, Petra meg valami Whitney Houston életéről szóló marhaságot, bár neki tetszett. Kopasz egyfolytában az utat figyelte, milyen magasan megyünk, mennyi idő múlva érkezünk, mennyi kint a hőmérséklet - szóval elfoglalta magát.

Enni bőségesen adtak, végül paradicsomos húsgolyót ettünk polentával, spenóttal, de volt sajt, görög saláta, epertorta, csokis keksz - frankón jóllaktunk. Helyette ehettünk volna csirkét gombamártással, az is jól hangzott, még a Kopasz is tétovázott, hogy melyiket vigye, merthogy időközben megszerette a gombát... 

A vacsoránál koccintottunk egy jó Sauvignon Blanc fröccsel, ezt a Bendegúz meg is örökítette.

Dubaiban négy órát kellett várjunk, de legalább megtapasztaltuk, hogy ez egy HATALMAS reptér - saját metrója van a gyorsabb közlekedés érdekében. Illetve megtapasztaltuk a már Tunéziában is megismert igénytelenség egy-egy megnyilvánulását is. Láttunk ugyanis egy burnuszos arabot, aki belelépett valamibe, de nem esett kétségbe, bement az egyik duty free boltba és elkezdte beletörölni a lábát ott az egyik bútorba...

Az út hátralévő része is kényelmesen telt, Boeing A380, a világ legnagyobb utasszállító gépe hozott - két emeletes, azt se nagyon értettem hogy emelkedik el a földtől, akkora volt. Enni itt is adtak bőven, currys csirkét ettünk, Bendegúz meg marhát kért, de bele se kóstolt, mivel édesanyja Dubaiban vett neki két hatalmas szendvicset aranyáron, s emiatt a gépen már nem volt éhes...

Aludni nem tudtunk sokat, mert volt a gépen egy két év forma kölyök, aki mindig akkor kezdett ordítani, mikor én elaludtam, meg amúgy is volt nyüzsgés bőséggel - az utaskísérők mindig hoztak valamit a szekereiken. Megnéztem egy börtönös filmet, Petra Tom Hanks Ottós filmjét aztán megérkeztünk Balira.

Hát itt aztán tényleg jól felmérgesítettek, mert konkrétan két órát vártunk türelmesen a sorban leszállás után mindenféle adminisztratív marhaságok miatt. Hiába csináltuk meg online, nem volt gyors sáv, ott állt mindenki, mint a birkák, hogy lepecsételjék az útlevelét. Ráadásul ez nem volt egy lassú folyamat, annyi volt, hogy odamész, 3 fő, 3 útlevél, hitelkártya, következő - családonként másfél perc. Persze voltak indiaiak, akik semmilyen nyelven nem beszéltek és próbálták meggyőzni a vámost, hogy nekik nem kell útlevél, mert Indiából jöttek, meg hogy mennyi a vízum - ki volt írva -, s hogy ők úgy fizetnek, hogy a felét rúpiában, a másik felét meg amerikai dollárban, akkor úgy mennyi lesz, stb. Negyedórát majomkodtak ott - szóval ezért kell ennyit várakozni.

A reptéren találkozunk Madével, ő volt a sofőrünk, vele már korábban felvettük a kapcsolatot. Kedves volt, de elég munkás volt megtalálni, mert a kijáratnál kb 150 sofőr várt az utasára kis táblával a kezében. Mindegy, megtaláltuk egymást - két és fél órán át várt ránk szegény -, elvitt minket sim kártyát venni, amit be is raktak gyorsan a Kopasz telefonjába, majd a vaksötét éjszakába - itt kb 3 perc alatt teljesen besötétedett - megindultunk Ubudba a szállásra.

Az úton hatalmas volt a forgalom, helyenként lépésben haladtunk, de így legalább volt alkalmunk megfigyelni a százezer robogóst, akik az autók között cikáztak. Soha sehol ennyi robogót még nem láttam!

Jó másfél órát utaztunk Ubudig, itt volt kis félelem, mert Ubud egyik kevésbé frekventált helyén van szállásunk, teljes vidéki környezet - aztán volt nagy meglepetés, mert a villa, ahova jöttünk egyszerűen csodálatos! Hatalmas lakrészünk van, nagyon jól felszerelt, végtelenül kedves és udvarias a személyzet, szóval nincs okunk panaszra. Ráadásból a szobában szeretettel fogadott minket lakótársunk, Géza, a gekkó, aki a legyeket, szúnyogokat vadássza le, hogy álmunk zavartalan legyen.

Íme a fürdőszoba a káddal:

Mivel az utazástól izgatottak voltunk, úgy döntöttünk megnézünk egy Esküdt ellenségek epizódot - hiába nem aludtunk egy napja -, de 10 perc után előbb Petra nézte csukott szemmel, 15 perc után magam maradtam ébren, úgyhogy kikapcsoltam a tévét. Erre persze Petra felébredt és megkérdezte, hogy Bendegúz elaludt-e... Igen, 5 perccel utánad... 

A teraszon reggeliztünk, mi indonéz, a Kopasz kontinentális reggelit kért. Kaptam hozzá frissen facsart dinnye dzsúzt, az nagyon jó volt, de a reggelit is nagyon eltalálták. Tényleg közel az erdő, idehallattszott a majmok makogása, madarak csiripeltek, kabócák zsizsegtek, szóval nagy élmény volt a reggeli is. Aztán hirtelen vége lett az idillnek, mert a mellettünk lévő pálmafa ágán észrevettem egy kabócákra vadászó kígyót, nagyon vékony volt de vagy 60 centi hosszú, s emiatt a találkozás miatt a család 66%-a hirtelen végzett a reggelivel.

Ma a környéket járjuk be, este jelentkezek.

Ez volt az utolsó napunk Tenerifén. Nagy büdös semmittevés volt, nem mentünk sehova, csak le az óceánhoz - ki tudja mikor tudunk megint az óceánban fürdeni... Azért lesz miről beszámoljak, érdekes napunk - és nyaralásunk - volt.

Sokáig aludtunk megint. Ez érdekes, megkérdeztem vacsoránál a többieket, kinek mi volt a legjobb Tenerifén. Petrának a sok alvás és a mojo rojo szósz volt a legpozitívabb, Bendegúznak a sajtgolyó és a gyümölcsös sajttorta, nekem meg az óceánban úszkálás és hogy végig együtt voltunk. De hogy a reggelre visszatérjek, én se aludtam ennyit nagyon hosszú ideje, mint itt.

Reggeli után mentünk a strandra. Ma elég meleg volt, sütött a nap, de nem nagyon volt szél, némi hullám azért volt - annyi mindenesetre igen, hogy Kispetra újra négyéves legyen, nagyon élvezte a hullámokon való siklást a homokig.
Én is kipróbáltam valamit, amit eddig soha. Kifeküdtem a homokra napozni. Semmiféle törölköző vagy fürdőlepedő, csak a nedves homok, ahogy a természet kínálta. Egyébként szuper volt, eddig féltem, hogy saras leszek, meg homok megy a hajamba, de kiderült, hogy úgyis lemosom magamról mikor megyek a vízbe, a homok meg nagyon kényelmes volt, puha, az ember belefúrhatta magát, sütött a jó meleg nap, de a homok hűvös volt - szóval élveztem. Ami szuper volt, hogy a hullám ott morajlott 5 méterre, elég álmosító volt, de óvakodtam elaludni a tenerifei napon.

A végére egyébként lett színünk, noha nem napoztunk tudatosan. Aki barnulni akar annak ezt javaslom, Tenerife októberben. Már nincs döglesztő meleg, csupán 24-27 fok, de nap ereje azért megvan, az óceán felől friss szellő fúj, szóval szuper!

Amíg én henyéltem Petra és Kalapácsunk a sziklák között leste a rákokat, le is fényképeztek párat, hogy megosszuk e csodát másokkal is.

Fürdés után mentünk ebédelni, majd csendespihenő. Petra ébredés után ment futni aztán mentünk le a partra az utolsó fürdésre. Ez szuper lett, mert picit erősödött a szél és megnőttek a hullámok. Volt még néhány hullámsiklás, ezúttal én is kipróbáltam, tényleg vicces, bár figyelni kell, mert egy nagyobb hullám meglódít és nem tudod irányítani a matracot, aki előtted van, azt letarolod. Velem ez nem fordult elő, de Kispetrám elgázolt két szerencsétlent - mondjuk elnézést kértek, mert látták mi jön, de csak nem takarodtak el az útjából.

Ami még érdekes volt, hogy jött két orosz pár, fiatalok, olyan korai húszasok. Tetőtől-talpig hülye volt mind a négy. A két fiú jött ilyen műanyag teniszütővel, hogy ők majd a derékig érő vízben fognak ütögetni. Na, ezt kb 24 másodpercig tudták gyakorolni, akkor ért oda az első nagyobb hullám ami elsöpörte őket a francba. Már ez is tetszett, de a java még hátravolt! A két barátnőjük ugyanis mindketten bejöttek a vízbe napszemüvegben. De nem álltak meg a térdig érő vízben, kitartóan jöttek befele!
Persze tudtam mi lesz, oda is orientálódtam, hogy a közelben legyek, ha megtörténik az esemény. Eleinte nagyon sukárkodtak, hogy ők egyedül vállalják napszemüvegben a fürdőzést, aztán jött egy nagyobb hullám ami betakarta őket, akkor már hápogtak, de még mindig nem gondolkodtak, aztán a következő is beborította őket és volt napszemüveg, nincs napszemüveg! Ahogy fent írtam én persze jó közel voltam, hogy kajánul röhöghessek és gyönyörködjek, ahogy mind a négyen a lábukkal tapicskolják a homokot a víz alatt, hátha meglesz a szemüveg. Persze nem lett meg, pedig majdnem egy órát keresték, én fél óráig álltam ott a térdig érő vízben mosolyogva, hogy majd ebből tanultok, és a legszebb az volt az egészben, hogy persze tudták mit vigyorgok, én is tudtam, hogy tudják, de mégsem tehettek semmit. Nagyon jól szórakoztam!
Mikor felmentem a szobába még a teraszról lenéztem rájuk a Kopasz távcsövével, akkor is a napszemüveget keresték, gondolom jó drága volt...
Imádom Tenerifét! Aki most ezen csodálkozik vagy megütközik vagy nem ismer engem, vagy nem olvassa elég régóta a blogot...

Miután felmentem gyors zuhany, hajmosás aztán lementünk a bárba az utolsó gin-tonikra. Itt már kicsit szomorúak lettünk, egyben vártuk is a hazautat - amit lehetett megcsináltunk itt, talán a Teide-vulkán tetejéről a csillagnézés az egyetlen, amit ha lehetne, most bepótolnék. De szombaton megjött egy nagy létszámú magyar csapat, hát csak arra jók, hogy engem idegesítsenek, igazi proletárok! Szóval nem bánom, hogy megyünk...

Jó vacsoránk volt, az említett sajtgolyó - Kopasz 21-et evett meg, szerintem csak 17-et, de mivel ezt ő köretnek ette a marhahússzeletek és a pizza mellé, azért nem rossz. Mi utoljára ettünk még annyi mojo rojót amennyit lehetett - Petra már megszerezte a receptjét és viszünk is pár üveggel, lehetett venni a szupermarketben.
Utána feljöttünk és megnéztük a 24 kilencedik évadának két záróepizódját. Jó kemény vége lett.

Petra már a másik szobában készül aludni, Bendegúz meg itt kuporog mögöttem és a tabletjét nyomkodja. Holnap délben ki kell jelentkezni a szobából, de csak hat előtt jön értünk a transzfer busz. Hát már előre unom magam... Nyolc körül indul a gépünk, szerda hajnali kettő körül érünk Ferihegyre, ha minden jól megy.

Szerencsére jövő keddig van időnk visszaszokni a budapesti viszonyokhoz - ahogy hallom elég hűvös van odahaza...

A tegnapi nap különleges volt, egyetlen fotó készült ugyanis, az is a Petra mobiljáról, amint mutatja, hogy nincs wifi a szobában - gondoltam majd jó lesz bizonyítéknak a recepción, de a paraszt csak mosolygott és ismételgette, hogy van wifi, nagyon erős a wifi, minden rendben, próbáljam újra. Javasolta, hogy nézzem meg ott, de a recepción tényleg van wifi, nem is azért mentem oda, hanem mert a negyediken nincs! De csak hajtogatta, hogy loggoljak be itt - de én nem itt akarom a wifit használni, hanem fenn, a szobában! Persze, használjam, erős a wifi ott is!
Én nem vagyok egy türelmes ember, pláne úgy, hogy ott a fotó az arca előtt, hogy nem, nincs wifi, "unable to connect network" - vagy a laptopon "connected, no internet". Úgyhogy inkább eljöttem, mert már éreztem, hogy fegyelmeznem kell magam, mert bajba kerülök.

Még egy fotót csinálhattam volna, Bendegúz szenvedett itt mellettem látványosan, mondom lefényképezem és megosztom, még benne is lett volna hogy a Nagyit bosszantsa, mert ő nem szereti, ha így szenved. Ördögfióka lett ez a gyerek!

Úgyhogy ebben a mai blogban egy fia kép nem lesz, mivel még egy kisebb, 2 megás képet is 5 percig töltött fel amikor épp volt valamennyi hozzáférésünk.

Na de sebaj, lesz miről beszámoljak így is! Kezdem a kajával. A reggeli itt mindig ugyanaz, mondjuk elég nagy a választék. Rántottával a Kopasz már első nap befürdött, azt ne erőltettük, de a tükörtojás mindenhol ugyanolyan, a palacsinta, zabpehely, müzli is jó, nincs panaszunk. Egyébként a reggeli legnagyobb előnye a frissen facsart narancslé. Máshol még all-inclusive ellátásban is csak felárral adnak ilyet, itt a szigeten annyi a narancs, hogy fürödni lehetne a narancslében, szóval annyit iszunk amennyi belénk fér.
Egy furcsaság van még, amit nem is értek. Ebédhez, vacsorához kitesznek zöld paprikát, paradicsomot, uborkát, hagymát - reggelihez nincs zöldség. Ráadásul lehet kérni omlettet is, de az üres, azaz nem tesznek bele semmit. Nem értem...

Az ebéd is rendben van, bár ott mindig van egy opció, hogy a teraszon együnk, de ott csak egy fogás van, a plato el dia, azaz a nap tányérja. Ez általában helyi különlegesség, mint a paella, vagy valami igazi marhaság, mint a vegetáriánus lasagna. Eddig nem ettünk plato el diat, talán ma - Petra nagyon szeretné kipróbálni.

A vacsora mindig jó, pláne hogy egy gin-tonikkal kezdünk a bárban. Ez akkor vicces - majdnem minden este - ha még a vacsorához kikérem a fél liter fehér bort és a szódát, mert akkor Petrának fejébe száll. Vacsoránál általában valamilyen est van, azaz mexikói est, amerikai est, ázsiai est. Nyilván a Kopasznak eddig az amerikai est jött be legjobban a kentucky csirkével és a hamburgerrel, de az összes többi jó volt, vacsoránál kitesznek magukért. Mindig gazdag a gyümölcs- és a desszertválaszték is, annyira, hogy az utóbbi napokban már visszafogom a fogyasztásomat, mert ha annyit ennék, amennyit bírnék állítom a 11 nap után 3 kiló plusszal mennék haza. Mondtam is Petrának, hogy nekünk talán már nem éri meg az all-inclusive, mert csak a Kopasz eszi le rendesen.

Ennyit a kajáról, most elmesélem a turistakategóriákat, akikkel a sétányokon lehet talákozni.
Nyugdíjas házaspár zokniban szandállal - németek
Tenyeres-talpas szőke nő tejfehér bőrrel, oldalán vékony, magas szőke férfi tejfehér bőrrel - hollandok
Hordában közlekedő vörösre égett nagy hangú fiatalok sörrel a kézben - angolok
Két-három házaspár együtt 3-5 gyerekkel - oroszok
Elhízott férfi vörösre égve tetoválással, sörrel a kezében elektromos kerekesszékben - angol felnőtt
Szénné tetolvált nagy fenekű lány szőkére festett lenőtt hajjal szénné tetovált hurkagyurka kísérővel - kanárik
Jó formában lévő fiatal lány jó formában lévő fiatal fiúval - kelet európaiak

Egyébként az érdekes, hogy itt lehet bérelni ezeket az elektromos kisautókat, amivel Európában a mozgássérültek, Amerikában a dagadtak közlekednek. Egy hétre hetven euró, azaz elég olcsó - olcsóbb, mint a bicikli. Nem tudtuk eldönteni, hogy azért ilyen olcsó, hogy idecsábítsa az öregeket és a mozgássérülteket, vagy alapból ennyi és mindneki igénybe veszi, beleértve a nem öregeket és egészségeseket - lásd fent a tetovált angolokat.
Amint írtam, tegnap nagy lógás volt, kb semmit nem csináltunk. Az utolsó két napot ilyenre terveztük, hogy tényleg kipihenten menjünk haza. Petra mondjuk lement futni tegnap is, ezzel meg van neki az 50 km Tenerifén, napi 7 km-t futott 7 napon keresztül - egyszer meg nyolcat. Délelőtt sétáltak is, szuvenírre vadásztak, délután még én mentem el sétálni vele míg a Kopasz a tabletjét nyomkodta a szobában.
Csak 23 fok volt, de azért nekiindultunk fürdeni, csakhogy lent a hallban vettem észre, hogy El Classico van a nagy tévén és sokan szurkolnak. Na, ott is maradtam, hát hatalmas volt! A spanyolok és a kanárik úgy szurkolnak a tévé előtt is, mintha kint lennének a meccsen! Tapsolnak, ha valami szépet látnak és kiabálják a taktikai utasításokat a játékosoknak, óriási! Majdnem szóltam, hogy ugye tudjátok, hogy nem hallják, de hát ki vagyok én, hogy elrontsam az örömüket! Meg aztán azt se tudtam, hogy kinek szurkolnak, mert egymagam vagyok Real szurkoló a húsz Barcás között az is ad egy pikantériát a dolognak. Mindenestre nyert a Real 2-1-re, este a sétányon láttam is Barca mezes szerencsétlent, gondoltam mutatom is neki az ujjaimmal a 2-1-et, de Petra is ott volt velem és ő az ilyesmit valamiért nem szereti.
Még egy dolgot leírok, ami nagy volt. Petra mondta, hogy rendelni kell Tescot szerdára, mert otthon ugye nincs semmi. Bendegúz egyből ott termett és mondta mi mindent rendeljünk, MERT Ő NEM SZERETNE VAJASKENYÉREN ÉLNI! Fiam, soha egyetlen napig nem éltél vajaskenyéren! 178 centi és 63 kiló 12 évesen, de ő nem szeretne vajaskenyéren élni...
Este megnéztük a Csúcsformában harmadik részét aztán viszonylak korán lefeküdtünk aludni. Itt ahogy már írtam, nagyon jót alszunk, jó a matrac, a hőmérséklet, a zenét is abbahagyták időben, szóval reggel hétig ment az alvás.
Ma is semmilyen napunk lesz, majd este leírom milyen volt.

Akkor a nyolcadik nap! Ide buszos kirándulást terveztünk Garachicoba, a faluba, amit elöntött a láva 1706-ban s ezzel a kereskedelmi fontosságát eltörölte, turisztikai látványosságát viszont az egekig emelte. Azt is érdemes tudni, hogy itt a vulkánkitörés alkalmával egy csoda is történt. A jámbor helyiek ugyanis mikor látták, hogy a hegy oldalán ömlik le a láva nem ültek hajóba-csónakba,nem eveztek ki a tengerre, nem hagyták el a városkát, hanem felmentek a templomba s nekiláttak imádkozni, hogy a Jóisten mentse meg őket.
Buzgó imáikat az Úr meghallgatta, hiszen egy idő után kijöttek s látták, hogy a láva a templom előtt kettévált, kétoldalt elfolyt s őket - no meg a templomot - sértetlenül hagyta!
A hívők ezt azonnal csodaként könyvelték el, az ateisták pedig annak a ténynek, hogy a templom egy dombra épült és a láva a fizika törvényeit figyelembe véve a legkisebb ellenállás irányába folyt, azaz két oldalról megkerülte a dombot.

A nap elején kicsit bénáztunk, mert teljesen feleslegesen elbumliztunk Los Cristianosba a buszállomásra, hogy feltöltsük a buszkártyákat, emiatt lekéstük a 9:55-ös buszt Garachicoba. Mire átértünk a másik állomásra azzal kellett szembesülnünk, hogy a következő járat 11:55-kor indul és 2,5 fél óra az út a városig...

Tanakodtunk, hogy mi legyen, végül Petra elment az információhoz, hogy a napijegyet át tudja-e váltani holnapra, de helyette kapott egy alternatív, gyorsabb útvonaltervet Santa Cruzon keresztül. Úgyhogy elmentünk a fővárosba s átszálltunk egy másik buszra, ami ugyancsak észak felé tartott.

Az éjszaka ismét fárasztó volt, ezért családom eképpen utazott:

Santa Cruzban átszálltunk a Puerto de la Cruz-ba tartó járatra és annyira megtetszett ez a városka, hogy nem is mentünk tovább Garachicóba - ami további egy óra buszozás lett volna -, inkább itt maradtunk sétálni. Első utunk a tengerpartra vezetett, reméltük, hogy itt is lesz olyan tengerparti sétány, amit Adejében, Santa Cruzban és Los Cristianosban megszoktunk. Volt is, de végül a városka vonzerejét nem a tengerpart maga adta, bár eddig itt volt a legfeketébb a homok.

Szóval sétáltunk a tengerparton, találtunk egy kis haranglábat amire fel lehetett mászni, ezt meg is tettük, hogy legalább betájoljuk magunkat, képbe legyünk merre is tartunk. Ha már felmentünk készült egy közös fotó is, itt szeretném felhívni a figyelmet a gyermek távolba meredő tekintetére, ahogy eltökélt arccal a jövőt fürkészi.

Ebben a városkában is jellemző az ilyen művészi fa erkély, ami korábban a gazdagság szimbóluma volt. Petrának ezek nagyon megtetszettek, fényképezte is őket lelkesen - egyébként némelyik tényleg nagyon szép volt.

Egyébként hangulatos utcákban sétáltunk, a helyiek nagyon közvetlenek, volt egy ház, aminek tárva-nyitva volt az ajtaja és mindenki belátott, hogy a lakók éppen mit csinálnak - a mi esetünkben konkrétan ebédeltek. Petrának ez nagyon tetszett, egyfolytában fényképezett, kapukat, erkélyeket, utcaképeket, mindent megörökített!

Ebédet Bendegúz nagy örömére egy helyi McDonald's-ban ettünk, én nem is értem ezt a gyereket, mi inkább ennénk a helyi specialitásokat, ő meg ragaszkodik az unalomig ismert ízekhez - utolsó nap például KFC-ben ebédelünk...

A műhamburger persze nem vette el Petránk jókedvét, messze ő élvezte legjobban ezt a napot, a kisvárosi sétát és a millió fényképet, amit elpuffogtatott.

És akkor egy kötelező kép: amióta itt vagyunk Petra banánültetvényre vágyott, hogy lássa hogy nő a banán. Itt, Puerto de la Cruz környékén nagyon sok ültetvény van, de a városrendezők megkíméltek minket a sétától és várost is teleültették banánnal, így készült hát az alábbi fotó:

Petra egyébként a portrékészítést is gyakorolta, íme néhány korai zsengéje:

Még megnéztünk pár utcát, összességében vagy két órát barangoltunk Puerto de la Cruzban, de utólag én is azt mondom, hogy megérte, ez a tengerparti városka még nekem is tetszett.

Jaj, még egy képet berakok, ez nekem nagyon tetszett, egy helyi zsivány egy arra alkalmas fából megmintázta az Ördögöt, íme!

Végezetül íme még egy hálós terasz, aztán lezárom a mai napot.

Ezután visszamentünk a buszállomásra - ahol pont előttünk ment el a busz, természetesen. Próbálkoztunk még egy kisebb sétával ezúttal a másik irányba, de csak egy templomot, egy újabb parkot és egy lakónegyedet találtunk, szóval inkább visszamentünk a pályaudvarra és vártuk, hogy megjöjjön a buszunk. Az út hazáig 2 óra volt egy átszállással, öt után érkeztünk, de már nem fürödtünk, mert kimondottan hűvösre fordult az idő - ami itt 23 fokot jelent -, ráadásul óriáshullámok se voltak, szóval inkább a szobában szerencsétlenkedtünk.

Vacsora után megnéztünk egy újabb részt a 24 kilencedik évadából - az eddigi legjobbat, ugyanis ***SPOILERVESZÉLY***

Jack Bauer kivágta az ablakon a terroristát az ötödikről mindenféle kihallgatás vagy információgyűjtés nélkül, hát ez nagyon tetszett mindhármunknak.

Ma ismét lógós nap, de erről majd este.