A második nap San Franciscoban a tömegközlekedés napja volt, s mikor hazaértünk este tudatosult bennünk, hogy innen már csak visszafelé megyünk, körutunk lassan véget ér. Emiatt nagy melankólia lett úrrá rajtunk, egyáltalán nem akarunk visszamenni, jó lenne még folytatni ezt a vakációt! Írni se volt semmi kedvem, ezért van most egy nap csúszás - viszont most megírom mindkét napot, hogy behozzam a lemaradást.

Reggeli után Golden Gate híd volt a terv, s mivel annyira nincs messze a szállástól - és a sok kocsikázás után gyalogolni akartunk - elvetettük a tömegközlekedés ötletét. Helyette lesétáltunk a partra és a víz melletti kocogó- és sétálóösvényeken haladtunk a híd felé. Úton a part felé megint csodát láttunk: egy élő, igazi kolibrit! Én is észrevettem, de arra gondoltam, mekkora egy lóbőr dongó van itt, de Kopasznak több esze volt, és mondta, hogy ez kolibri. Ahogy megnézzük, hát tényleg az volt, hosszú csőrével itta a virágok kelyhéből a nektárt. Ezen úgy meglepődtünk, hogy mire előkaptuk a telefonokat elrepült, úgyhogy folytattuk utunkat a partra.
Egyébként ez a hely fantasztikus, a part homokos, sokan sétálnak itt kutyával vagy anélkül, lehet várat építeni, aki akar még úszhat is. Sokan kint voltak a hétköznap dacára, de láttunk hivatásos kutyasétáltatót is, aki vagy hét kutyával szerencsétlenkedett.

Először egy partra sodort hatalmas farönkre ültünk le pihenni és nézni a vizet.

Később találtunk két jó nagy padot, ahol kijelentettem, hogy Petra és Bendegúz oda megy, ahova akar, én itt letáborozok és itt fogok pihenni. Bendegúz azonnal csatlakozott hozzám, de Petra még menni akart, ment is, isten hírével. Mi ott jól elbeszélgettünk, néztük a kutyákat, később találtam egy lapátot a homokban, azt odaadtam a Kopasznak, hogy építsen homokvárat. Ennek persze nagyon megörült, közelebb is ment a vízhez ahol nedves a homok és nekiállt építkezni. Én meg a fejem alá tettem a hátizsákot, végigheveredtem a padon, betakartam magam a bőrkabátommal s ott volt nekem jó helyem, hallgatva a hullámzást. Kisvártatva viszont eszembe jutott, hogy a hátizsákban van a tízóraira félretett joghurtom, azt most a nagy sulák fejemmel biztos agyonnyomtam, szóval gyorsan felpattantam - s ha már felpattantam, ki is vettem a sértetlen joghurtot a zsákból és be is kanalaztam.
Nagyon jó joghurtok vannak itt, eleve tele van gyümölccsel, de adnak hozzá egy kis tálkát amiben meg müzli van, az ember összeönti, megkeveri és már lehet is enni!

Mikor Petra visszajött már 11 óra fele járt az idő - valami svájci fószerrel találkozott, azzal beszélgettek -, úgyhogy visszaindultunk a motelbe ebédelni, csendespihenőre. A visszaúton láttunk valami nagy gázlómadarat, ami mozdulatlanul állt egy piknikterület kellős közepén, olyan jól csinálta, hogy először azt hittük díszlet, de aztán meg-megmozdult, le is fényképeztük.Délutánra két nagy célt lőttünk be magunknak. Egyrészt volt még a 39-es móló, ahol a fókák döglenek a sziklán, lehet őket közelről látni s fényképezni, illetve van ez az emblematikus cable car - olyan, mint a Sikló a budai Várban, azt ki akartuk próbálni. Fel is pattantunk egy buszra, a sofőr kedves volt, mikor mentünk, hogy jegyet szeretnénk venni csak intett, hogy menjünk hátra s utazzunk. Ezen spóroltunk 4,5 dollárt :)

Mikor visszaértünk a parti sétányra bementünk az ajándékboltba s megvettük nekem a kalapot, nagyon vagány. Itt volt kis dilemma, mert két kalap tetszett nekem. Egy vászon vagy posztó, meg egy bőrből való. Petrának a vászon tetszett, Bendegúznak a bőr, mert az vagányabb - nekem meg mindkettő. Arról szó sem lehetett, hogy mindkettőt megvegyük, dönteni kellett! Fel-le pakolgattam mindkettőt, de csak nem jutottam dűlőre. Végül az egyszeri ember módszerét alkalmaztam: a bőrkalap 3 dollárral olcsóbb volt, azt vettem meg :)

Na, innen megindultunk a fókák felé, de útközben megálltunk a nagy kedvenc 7/11-ben hotdogot venni uzsonnára. Miközben leültünk egy padra két dologra lettem figyelmes. Egyrészt valaki mellettünk a padon otthagyott egy fél pizzát és egy nagy pohár kólát. Már éppen elkezdtem volna szidni a felmenőit, mikor rájöttem, hogy miért hagyta ott - s elméletem hamar be is igazolódott, mikor jött egy hajléktalan, leült s megevett-megivott mindent. Ezért nem dobta a kukába - a hajléktalanok onnan is kieszik, láttam, de azért így mégis humánusabb. El is határoztam, ha nekünk ezentúl maradék étel marad, odaadom egy hajléktalannak.

A másik, hogy volt mellettünk egy művész, aki egyszemélyes zenekart alakított. Magára vett dobot, szájharmónikás gitárt, cintányért, felült egy csomó hangfal tetejére és ott adott elő dalokat a turistáknak, akik utána persze adtak neki pénzt. Egy műsorban 2 dalt játszott el, számunkra ismeretlen Johnny Cash meg ilyesmi számokat. Elég gagyi volt.

Ok, fókák! A 39-es móló nagy csalódás volt. Rendben van, tényleg ott döglenek a fókák, de nem egy sziklán, hanem egy mesterséges szigeten, csak ott fekszenek, torzsalkodnak meg röfögnek. Nem vártam egy fókashowt, de ezt én hamar eluntam. Azért itt vagy egy kép, hogy lássátok miről is beszélek.

Innen mentünk a cable carhoz. A jegy 7 dollár volt fejenként és egy jó órát álltunk sorba, mert mindenki ezzel akart utazni. Amíg várakoztunk láthattuk hogyan fordítják irányba a dolgozók ezeket a siklókat.

A harmadik kocsira fértünk csak fel, de azon legalább jó helyünk volt - lehetett volna lógni az oldalán is, mint a helyiek, de ha lefújta volna a menetszél az új kalapom biztos nagyon mérges lettem volna, úgyhogy inkább beültünk a nyugdíjasok közé. Aztán persze kiderült, hogy olyan tetű lassan megy ez a cable car, hogy egy koktélospoharat is tehettem volna a fejemre, az se lett volna veszélyben, de akkor már jobb volt ülni.

Mivel a jegy 7 dollár akkor is, ha 1 megállót megyünk, akkor is ha a végállomásig utazunk, természetesen végigmentünk a vonalon, rajtunk ne tollasodjanak meg! Igen ám, de a végállomás a belvárosban volt, az üzleti- és gazdagnegyedben. Ott aztán vakartuk a fejünket, hogy vajon hogyan vergődünk vissza ha nem is a hotelbe, de legalább egy olyan helyre, ahonnan már elbumlizhatunk a szállásig. Szerencsére San Francisco tömegközlekedése jól szervezett, minden megállóban van térkép, az alapján könnyen megtaláltuk mely járatok jók nekünk. Utaztunk már busszal, trolival és cable carral, úgyhogy most az F jelű villamost választottuk.

A villamosokat itt a festék tartja össze, nagyon régiek, de jó állapotban vannak, üzemképesek. Petra vett jegyet hármunknak a sofőrnél és itt döbbentem meg igazán! Megvettük ugye a jegyeket, s rá volt írva, hogy 2 órán keresztül ezzel utazhatunk amennyit akarunk, annyit szállunk át, amennyit akarunk, ráadásul a cable car kivételével minden san franciscoi közlekedési eszközre jó. Na most, Budapesten egy jegy ugye 450 forint. Ha át akarsz szállni, újat kell venni, szóval akár 900-1350 is lehet egy utazás. Ezzel szemben San Franciscot bejárod töviről-hegyire másfél dollárból! És San Francisco az USA egyik legdrágább városa, úgyhogy elmehet a BKV a sunyi... -ba.

Ja, ha már BKV! A villamos műszaki okokból megállt a kikötőben. Ott volt egy fiatal fickó színes mellényben és mindenkinek elmondta, hogy mi a helyzet, hogyan tud továbbmenni. Mi is megkérdeztük hogy jutunk a Cow Hollow-ba, de nem tudta, olyan messze volt, szóval elővette a kis telefonját, megnyitotta a helyi BKK futár appját és elmondta nekünk melyik buszokkal tudunk odajutni. Végtelenül kedves és udvarias volt, meg voltunk vele elégedve - ez a szolgáltatás!

Hazafelé még útbaejtettük a Safeway supermarketet, vettünk vacsorát, reggelit, innivalót, aztán a motelben a szokásos Váratlan utazás epizód után viszonylag korán lefeküdtünk aludni.