Ez a nap is eljött, utolsó napunk Madeirán. Eddig mindent megnéztünk, amit beterveztünk, utolsó napra maradt a Telefrico-Monte kirándulás, aztán a hazaút. A csomagokat az apartmanban hagyhattuk, ezt már előző este tisztáztuk, szóval mehettünk amerre kedvünk tartotta, úgyhogy papíron semmi akadálya nem volt, hogy felmenjünk a hegyre kirándulni a hazaút előtt.

Na, ez a nagy terv már reggel dugába dőlni látszott. A kikötőben ugyan szikrázó napsütést láttunk a teraszról, a hegy felé fordulva azonban súlyos esőfelhőket észleltünk. Mikor Petra és Bendegúz kimentek reggeliért már jött is az sms, hogy keressek B tervet, múzeumokat, óvárost, bármit. Így is lett, de mire megjöttek mintha tisztult volna az ég a hegy felett. Mondom, menjünk fel, meglátjuk mi van, aztán döntünk. Annyi jó ötlete támadt Petrának, hogy volt olyan lehetőség, hogy a botanikus kerti Telefricoval megyünk fel, aztán a másikkal jövünk le a kikötőbe, ezt ki is használtuk.

Már az odaút felénél látszott, hogy nagy túra itt nem lesz ma, alacsonyan voltak a felhők, ködbe veszett a libegőkabinunk. Aztán mikor fent kiszálltunk realizáltuk, hogy igen erősen esik, ilyen esőt itt még nem is tapasztaltunk - konkrétan trópusi eső volt. Beültünk egy buszmegállóba, hogy hátha csillapodik, mert minden internetes időjárás-figyelő azt írta, hogy itt most nem esik, majd egy óra múlva lesz 35% - ehhez képest 15 méterig láttunk el, olyan sűrűn esett. 
Ráadásul, hogy megforgassák a kést a szívünkben három taxis is megállt a buszmegállóban, hogy akarunk-e fuvart Funchalba - hol voltál január elsején, mikor szükség volt rád, hogy a bőr hűljön rád! 
Mindegy is, 10 perc várakozás után mondtuk elég volt ennyi, irány a Telefrico és a kikötő, ilyen esőben én nem mászkálok a hegyen!

Le is lebegtünk, szinte volt egy vonal, ahol felhős, esős idő volt, aztán egy 20 méteres sávon áthaladva megérkeztünk a napsütésbe, a melegbe! Mindegy, elindultunk a kikötőből most a székesegyház felé, azt kívülről láttuk, de belülről nem, gondoltuk akkor ha már ennyi időnk van megnézzük. Az odaúton olyan mellékutcákban mentünk, ahol eddig nem jártunk, hátha látunk szépet, újat - egyébként így is lett.

Megnézegettük az ingatlanirodák ajánlatait, persze, drágák voltak, de annyira nem, mint Magyarországon. A legdrágább ingatlan1,15M euró volt, de ez már 600m2-es telken medencével, 3 garázzsal, 4 hálószóbával valami 300m2 lakótérrel rendelkezett. Amik úgy tetszettek és reálisak voltak olyan 185M HUF körül voltak, hát Budapesten ennyiért tuti nem kapunk ekkora házat medencével, óceánra néző panorámával.

Mindegy is, nem költözünk Madeirára a közeljövőben, csak tájékozódtunk útban a székesegyház felé. Itt szerencsénk volt, mert tettünk egy kört és már mondták is be, hogy bezárnak másfél órára, a hívek legyenek kedvesek elhagyni az épületet. Én mentem egy szó nélkül, a fotókat, amiket akartam már ellőttem.

Ilyen és ehhez hasonló részek voltak bent, nem rakom ide az összeset, egyébként azt kell mondjam elég szép a templom belülről, aki hívő az tuti szívesen vesz részt itt egy misén.

Innen elmentünk a parkba, amit már eddig láttunk, hogy leüljünk picit, de Bendegúz talált valami katonai erődöt fenn a hegyen, s oda rendelt minket, mint szuper hely, látványosság, 4,5 a google-ön, szóval irány a hegy. Eleinte tiltakoztunk, de a gyermekt felhozta, hogy az általunk kultivált turistacsapdák helyett ideje lenne valami tartalmas, autentikus látnivalóra is időt, s energiát áldozni... Hát jól van, végre aktiválta magát, menjünk!
Kiderült, hogy nagy nulla, felbumliztunk oda, rendben, volt némi kilátás, de semmi extra, ráadásul az erődbe be se mehettünk, mert csak előzetes engedéllyel látogatható, hogy fulladjanak meg! 
Mindegy, arra jó volt, hogy szívtuk a gyerek vérét miatta a lefele úton, hogy a Bendegúz Tours első és utolsó szervezett útja volt a semmibe, meg hogy Petra bulgáriai óvárós-víziója után most már neki is megvan a személyes Mohácsa ezzel a marhaság-erőddel fenn a hegyen...

Azért egy képet csináltam, ha már felküzdöttük magunkat ide.

Itt a gyermek kijelentette, hogy elég volt a városnézésből, ebédeljünk. Erre a célra már előre eldöntöttük, hogy Nico's-nál eszünk, a helyi gyorsétterem, ahonnan az első vacsoránkat is hoztuk. Stílusosnak gondoltuk, hogy itt eszünk először s utoljára a nyaralás alatt - de most nem hamburgert, hanem valami helyi szendvicset.

A lefelé vezető úton megálltunk még egy nagy villánál, ami a szieszta miatt nem volt látogatható, de a kertjében azért sétáltunk.

Innen továbbmenve találtunk egy klassz kis parkot még, s hogy táncoljak az éhenkorász fiam idegein itt is megálltunk pár fényképre.

De innen aztán már tényleg mentünk a Nico's-ba, megrendeltük a kaját - nagyon finom volt ez a szendvics is, buci helyett az itt megismert fokhagymás cipóba tettek egy szelet sült húst, tükörtojást, zöldségeket. Mellé adtak hasábburgonyát, fokhagymás majonézt meg egy doboz üdítőt - mindezt 7 euróért. 
Üdítő helyett Petrával mi inkább megittuk a kulacsból a gin-tonikot, amit az utolsó étkezésre tartogattunk - jó volt.

Innen a kikötő keleti oldala felé vettük az irányt, erre van az óváros, azt a részt jártuk be legkevésbé. Lementünk a világítótoronyhoz egy fotóért:

Utána mentünk a Telefrico végállomása felé, itt van egy street-workout park, ahol a délelőtti érkezésünkkor Petra felfedezni vélte Coach Kenny 24-et, egy internetes trénert. Bátorítottam is, hogy menjen s kérjen autogrammot, mert én pontosan tudtam, hogy nem ő az, mert ez a srác aki itt edzett legalább egy fejjel magasabb volt Coach Kenny-nél, de a feleségem már túl jól ismer, szóval amint elkezdtem lelkendezni, hogy tényleg ő az, micsoda véletlen azonnal lelohadt a lelkesedése.

Mindenesetre ha már itt jártunk Áron barátom és edzőtársam kedvéért beálltam a helyi zsiványok közé húzódzkodni - ne menjek már el úgy a szigetről, hogy nem tettem le a névjegyem.

Miután ezzel is megvoltunk továbbmentünk kelet felé, s kisvártatva elértünk egy fal tövébe, ahol kevesen mászkáltak rajtunk kívül, ráadásul Petra nagy, színes rákokat is felfedezett a köveken.

Persze a büdös dögök azonnal iszkolni kezdtek, mikor a fotózáshoz készülődtem, azért kettőt még úgy-ahogy lencsevégre kaptam.
Ezután én leültem a fal tövébe s hallgattam az óceán hullámait, napoztam - ez nem tetszet a Kalapácsnak, hogy akkor most hajléktalanost játszok? De mivel Petra is leült a sziklák fölé, ő is lekuporodott.

A fenti képen egyébként jól megfigyelhető, hogy míg a hím az óceán hullámainak megnyugtató morajlására meditál, energiát gyűjt felkészülvén az élet támasztotta nehézségek hatékony leküzdésére, addig a nőstény és az utód egy elektronikai eszköz parányi képernyőjére mered hipnotizáltan s fürge ujjmozdulatokkal keres valami sekélyes tartalmat, mely esetleg pár pillanatig lekötheti a figyelmét...

Innen az óvároson keresztül igyekeztünk eljutni egy csomópontra, ahova taxit hívhatunk, aki majd felvisz a szállásra a csomagokért. Az óváros egyébként tényleg szép, bár a turistacsábító éttermek picit zavaróak dacára annak, hogy a behívóemberek nem agresszívak, inkább kedvesek.

A szálláson felszedtük a csomagot, hívtunk egy Boltot a reptérre, s amíg a kocsira vártunk elbeszélgettünk a szállásadónkkal, elbúcsúztunk jó szívvel, mert tényleg kiváló helyen tölthettük ezt a nyolc napot. 
A reptér 20 perces út volt, nem is kellett sokat várakozni se a check-innél, se a biztonsági ellenőrzésnél. 
Amíg a kapura vártunk a Kalapács és Petra elmentek a teraszra és nézték a le- és felszálló gépeket, illetve a gyermek dokumentálta is az eseményeket:

Ennyi volt Madeira, összességében sokkal jobb lett, mint vártuk. Az idő 18-21 fok, az utolsó napi esőt leszámítva a hegyen tényleg tavaszias. Ár-érték arányban nagyon megérte, de csak ilyenkor, holtszezonban, mert nyáron minden másfélszer ennyi.
A kaja kiváló és változatos, a helyiek végtelenül kedvesek és segítőkészek, talán most először semmi negatívumot nem tudtunk felemlegetni a nyaralásról. 
Mindenkinek jó szívvel ajánlom, nem fogja megbánni, aki idelátogat!

Ma is érdekes napunk volt egy nagy meglepetés kalanddal - de haladjunk sorjában!
Szép, napos reggelünk volt, megettük a maradék tetves csirkeszárnyat fokhagymás kenyérrel - már a fülünkig  voltunk a BBQ csirkeszárnnyal, de megettük, ételt nem dobunk ki!

Kilencre vártuk Ricardót az egész napos programra, 8:55-kor le is mentünk becsülettel, de negyed tízkor még nem volt sehol. Petra írt neki üzenetet, de szinte azonnal fordult is be a kanyarban, ezúttal egy másik, nagyobb terepjáróval - ami a nap főszereplője lett, de erről később.

Ezúttal nem magunk voltunk - ezért is kellett a nagyobb autó -, egy portugál nyugdíjas jött velünk az amerikai feleségével és hozták anyut is. A mama mondjuk nem sok vizet zavart, szinte egész nap az első ülésen kuporgott, csak enni szállt ki - és csak portugálul beszélt.

Első utunk a Pico do Aireiro-ra vezetett, ez egy 1810 méter magas csúcs, papíron szép kilátással. Odaúton kicsit megszeppentünk, mert óriási köd lepte az utat és a hegyet, de Ricardo megnyugtatott, hogy a hegytetőn más lesz, mert felmegyünk a felhők fölé. Hittük is, nem is, a legizgalamasabb dolog amit felfelé láttunk néhány istentől elrugaszkodott félvad kecske volt. Ja, itt volt nagy esemény, ugyanis egy kisebb nyáj jött velünk szembe egy hídon, majd az egyikük mellettünk felugrott a híd korlátjára és a mélybe vetette magát. Petra össze is omlott, mint a World Trade Center, hogy szegény kis kecske öngyilkos lett, milyen sanyarú élete lehetett, mire megmutattam neki kicsit távolabbról, hogy a híd alatt szakadék volt ugyan, de a híd korlátja mellett volt egy 2-3 méteres földsáv zöldellő fűvel gazdagon borítva, kecske koma oda ugrott le reggelizni.

Felérünk a csúcsra, hát olyan köd volt, hogy látni nem lehetett, semmiféle panoráma nem volt megfigyelhető.

Tettünk azért pár kört, de nagyon nem volt értelme, ilyen kép tárult elénk a kilátópontokon:

E csodás látvány után megindultunk a parkolóba, de lefelé úton vagy a szél erősödött fel, vagy a felhő vánszorgott odébb, de hirtelen tisztulni kezdett az idő és néhány használható képet is tudtunk csinálni - meglepően jók is lettek közöttük.

Miután kigyönyörködtük magunkat célba vettük utunk második állomását, egy másik kilátót. Ez egy pisztráng-nevelde mellől induló másfél kilométeres séta után volt elérhető. Itt maga a séta is elég szép volt, kultúrált, nem túl nehéz, jól kiépített ösvény vezetett ehhez a másik kilátóhoz, ami arról volt híres, hogy a kilátónál növő fán élő kismillió madár megfelelő morzsák, magvak hatására a túrázó tenyeréből eszik.

Az odaúton egyébként Bendegúz találkozott egy vadmacskával, mi nem vettük észre, ő azért lefotózta.

Na mindegy is, odaértünk a kilátóponthoz. Kismadarak voltak dögivel, meg persze felhő is, szóval nagyon panoráma megint nem volt - legalábbis az elején. Néhány perc múlva tisztulni kezdett, ennek örömére azért néhány fotót tudtunk készíteni.

Innen megindultunk egy kisebb helyi étterembe, ahol az autentikus madeira-i ebéd várt ránk - de itt kezdődtek a kalandok!
Történt ugyanis, hogy letértünk a műútról, hogy átvágjunk egy eukaliptuszerdőn, kis off-road, Indiana Jones élmény, meg ilyesmi. Nem tettünk meg 100 métert, mikor a Nissan elakadt, konkrétan felfutott az első tengellyel a bakhátra. Innen még ki tudott volna jönni, összkerekes volt, de esett az eső, emiatt az agyag csúszott, mint a jég. Negyedóra próbálkozás után Ricardo segítséget hívott, én meg az erdőt - s az utat fényképeztem.

Először megpróbáltuk mi magunk kihúzni, aztán köveket, ágakat hordtunk a kerekek alá, eredménytelenül. Közben befutott Ricardo egy kollégája, szintén off-road programszervező és megpróbálta kihúzni, de nem sikerült. Ezután jött egy másik, nagyon terepjárós haverja, aki szintén kudarcot vallott. Közben szólt az öccsének, akivel együtt viszik a boltot, hogy nagy a baj. Öccse meg is érkezett három komájával, komoly emelővel, deszkákkal és 6 perc alatt megoldották a helyzetet. Viszont buktunk vagy két órát ezzel a dzsungelben, sebaj.

Innen mentünk ebédelni - de inkább uzsonna lett belőle, mert három körül értünk a vendéglőbe. Ez egy kis, szinte ismeretlen helyi vendéglő, egy helyi farmer futtatta, saját zöldségeiből, állataiból készített itt egyszerű, autentikus ételeket nevetségesen olcsón. Az ebédhez leves, főétel két körettel, egy üveg bor, egy üveg víz és desszert járt.

Sűrű, forró zöldségleves volt az első fogás, ez jólesett mindenkinek, mellé fokhagymás pirítóst kaptunk. Megkóstoltuk közben a bort is, ami nagy meglepetésünkre ízlett, pedig vörösbort kaptunk, amit mi nem nagyon iszunk. Olyan jó volt, hogy Petra is bevert két pohárral belőle - gyakorlatilag megittunk végül két üveggel hárman, de ebben nagy segítségünkre volt a portugál nyugdíjas, akinek nagyon ízlett ez a bor, egy üveggel letolt belőle.
Második fogás vot a képen látható nyárs, kértünk két marhahúsos nyársat, Kopasz meg csirkéset - hát mi jártunk jobban! Nem is értettem, hogy a sok csirkeszárny után mit akar a csirkével, de hát ha ez kellett, hát egye! Ezt faszén parázson sütötték, jól be volt fűszerezve, mind a krumpli, mind a rizs és a friss zöldségsaláta jól passzolt hozzá. Elég sokat adtak, alig bírtuk megenni, pedig már nagyon éhesek voltunk. Desszertnek én kikértem valami madeira-i tortát, jó volt, Ricardo meg hozott valami kávépudingot, hogy kóstoljuk meg, azt is megettük - a torta jobb volt, de a kávépuding se volt rossz.

Innem elkocsikáztunk egy tradícionális madeirai házhoz, ahol egy idős nénike élt. Ingyen be lehetett menni a házába, de ki volt téve egy tálka, ott lehetett adományozni. Ricardo itt kávélikőrrel kínált minket, hát ha már kínálta, két pohárral elfogadtam - ez is nagyon jó volt, öreganyám csinálta aki ott lakott, de nem eladásra, csak a vendégeknek - ez úgy derült ki, hogy mind a portugál nyugdíjas, mint az amerikai felesége nagyon megkedvelte ezt a házi kávélikőrt és faggatták a mamát, hogy adjon el nekik pár üveggel, de csak a fejét rázta a ravasz róka.

A ház meglátogatása után lementünk a tengerpartra egy száznyolcadik kilátóponthoz, itt is volt negyedórán bámészkodni és fotókat csinálni.

 Itt is volt lehetőség művészkedni, óriási kövirózsát találtam:

 Ezután már hazaindultunk Funchalba, de persze valami vicces útvonalon, ahol a Kalapáccsal felállhattunk hátul a terepjáróban, veretni magunkat a széllel. Ilyen apró utcákban haladtunk, meg nádasban, de műúton, úgyhogy elakadásveszély nem volt.
A legjobb volt a mai napban, hogy mivel nem magunk voltunk csak a felét kellett fizessük a napidíjnak, úgyhogy összességében a két nap csak 270 eurót tett ki hármunknak, azért ez nem sok azokért az élményekért, amiket szereztünk.

Itthon forró zuhany, vacsora és két JAG volt a nap hátralévő részének programja, illetve lélekben készülődés az utolsó napra, mikoris a botanikus kert libegőjével felmegyünk a hegyre és ott sétálunk pár órát, mielőtt megindulnánk a reptérre, s azon keresztül a hidegbe, Budapestre. 

Sziasztok,

Petra vagyok, az egyenlő munkamegosztás érdekében a mai blogot én írom.

Nagyon jó napunk volt, kocsikázni voltunk a hegyekben, jó idő is volt, nagyon jól éreztük magunkat. Sajnos képet nem tudok feltölteni, mindig hibazüzenetet kapok, úgyhogy igazából ennyi, holnap Gábor jön újra a hetedik nappal.

De tényleg nagyon jó volt minden, sok puszi!

Jól van, írom én, mindenki jobban jár...

Hadd kezdjem egy előző napi látvánnyal, ilyen naplementénk volt az apartmanból nézve:

Gyönyörű, napsütéses reggelre ébredtünk. Reggeli után gyorsan összekészültünk, mert kilencre érkezett Ricardo, hogy a félnapos hegyi programot levezényelje nekünk. 
Egy khakiszínű négykerék-meghajtásos, nyitott katonai terepjáróval érkezett, ezzel már meg is előlegezte a jó hangulatot és a kalandvágyat, ami szinte azonnal úrrá lett rajtunk. Hátul kellett utazni, ami elsőre szokatlan volt, mert az egész autóban nem volt sehol biztonsági öv - még elöl se -, de nagyon hamar megszerettük ahogy a menetszél kócolta a hajunkat és minden más autós minket irigyelt. 

Ricardo is nagyon jó benyomást keltett - mondjuk ezzel a névvel csak vagány fickó lehet -, első pillanattól kezdve szimpatikus volt, laza, informatív és nagyon segítőkész.

Campra de Lobosba akart vinni minket először, de mondtuk, hogy ott már jártunk gyalog, úgyhogy egyből nekivágott a hegynek valami rövidebb titkos úton. Ez mondjuk Petrának annyira nem jött be, meredek, egysávos utcák, parkoló autók mellett elcentizve, reménykedve, hogy szemből nem jön semmi - viszont mi a Kopasszal nagyon éltük!

Azt kell mondjam, hogy talán most először volt olyan napunk, amit Bendegúz maradéktalanul és felhőtlenül élvezett. Fülig ért a szája és egyfolytában azon morfondírozott, hogy egy ilyen autó kellene Csicsóra, milyen vagány lenne ezzel lemenni a Balatonra meg ott a környékbeli hegyekben off-roadozni vele.

Ricardo helyenként megállt és a banán gazdasági jelentőségéről beszélt nekünk, valamint a termesztéséről, elkészítési módokról - lényegében nyersen a legjobb. 
Mindegy is, az első úticélunk egy hegyi falucska volt, ami lassú kihalásra ítéltetett. Ezek itt ugyanis zöldségtermesztésből élnek, a partvidék boltjainak 60%-át látták el friss zöldséggel, azonban a hegy másik oldalán nagyüzemi zöldségtermesztésre váltottak, ráadásul közvetlenül felettük egy bánya is megnyílt, ahol dinamitot használnak a kitermeléshez. A robbanások aztán sziklaomlást eredményeztek, amik nyilván veszélyesek és letarolják a házakat, földeket. Az egész falut ki akarták telepíteni, felajánlottak nekik új házakat másutt, de az itt lakók - zömmel öregek - saját felelősségükre maradtak, hiszen a két kezükkel építették fel a falut.

Hogy a baj csőstül jön mutatja, hogy esőben nem jár ide busz se, mert a csapadék meglazítja  a sziklákat és az idevezető úton is gyakori a sziklaomlás, főleg esőben, szóval ilyenkor bizony gyalogolni kell.
Ettől függetlenül a falu gyönyörű helyen van s Ricardo elárulta, hogy nem meglepő módon nagyon olcsók itt a házak is.

Termesztenek itt szőlőt, tököt, banánt, maracuját, papaját, mindent, aminek föld kell. Mondjuk elég kemény, keserves munka a hegyoldalban görnyedni naphosszat, láttunk egy öreg szárcsát, megvolt vagy nyolcvan éves, sarlóval a kezében bandukolt a gumicsizmájában egykedvűen az újabb napi robot felé - szerintem őt már nem kárpótolta a látvány semmiért se...

Hogy visszahozzam a jó hangulatot a lassan elhaló falut elfeledtetve íme egy kép, ami még idefelé készült - Ricardo javasolta, ha van kedvünk álljunk fel hátul a terepjáróban, s úgy vágassuk magunkat a menetszéllel, mint az igazi sukár gyerekek. Ezt a Kopasszal persze azonnal ki is próbáltuk. Az elején picit félt, az látszott, de hamar felengedett és onnantól nagyon élvezte ő is az utazásnak ezen vagány módját:

Innen elmentünk egy kilátóhoz, közben meghallgatuk a környékbeli fauna történetét, miszerint az eukaliptusz fákat hajóépítés céljából telepítették be a portugálok a XV. században, mert magasra nőnek, egyenesek és általában jó alapanyagok a hajókészítéshez. Ezek a fák csak 1000 méteres tengerszint feletti magasságig nőnek, az ennél magasabban fekvő területeken már fenyveseket látni.

Mindenesetre a kilátó az Apácák völgyére nyílt, ami onnan kapta a nevét, hogy a katolikusok ide, a sziget közepére rejtették az aranyat és az apácákat a sziget kikötőit kifosztó kalózok elől.

Na, innen indult az igazi kaland, ugyanis itt elhagytuk a civilizációt s ilyen sáros, gödrös, bakhátas földúton mentünk tovább egy igazi sűrű erdőben. Itt is felállhattunk hátul, az óriási volt, Petra itt még kevésbé élvezte a terepjárást, de később megenyhült valami folytán, de ezt majd ott leírom.
Mindenesetre ezen a földúton vágtunk át egy eukaliptuszerdőn, közben meg-megállva Ricardo mentát, oregánót, passiógyümölcsöt mutatott nekünk, valamint egy érdekességet is: mivel a mimóza és az eukaliptusz közös családba tartozik néhány növényen mindkét faj levelei láthatóak, ahogy a gyökereik vagy a hajtásaik összekeverednek a talajban, szóval tépett nekünk mimózát, amin konkrétan eukaliptuszlevél is volt - ilyet eddig én nem láttam a természetben, csak mesterséges gyümölcsoltás következményeként.
Közben meg szívtuk magunkba az eukaliptuszillattal átjárt jó hegyi sportlevegőt - más ember pénzt ad a légfrissítőért, ami itt végtelen mennyiségben elérhető.

Egy újabb kilátóhoz jutottunk, itt kiélhettem művészi hajlamaim, mert láttam egy szép virágot.

Itt be lehetett sétálni a parkolóból pár métert, onnan szép kilátás nyílt.

Ráadásul a Kopasz is megbátorodott hirtelen, talán a terepjáró férfias hangulata acélozta meg az idegeit, de megmászott egy sziklát s ott bemutatta klasszikus, az amerikai körutazásról is ismert pózát:

Innen visszaindultunk a völgybe, útközben megállva egy helyi bárban - nevezhetjük kocsmának is -, ahol ittunk egy-egy ponchát, ami a helyi ital, ugye, ilyet ittunk a halászfaluban is. Amíg az italra vártunk Ricardo átment a pult másik oldalára - jóban volt a helyiekkel -, hogy ő készítse el nekünk az italt. Igen ám, de a rumosüveg üres volt. Na, emberünk feltalálta magát, hátrament és kihozott egy nagy üvegdemizsont, hogy akkor amíg a tulaj szerez új üveg alkoholt, addig kóstoljuk meg ezt - ezzel kitöltött két pohárkába egy barna, konyakszerű italt.
Elmesélte, hogy ez portói, ráadásul 37 éves - nem is adott sokat, csak talán két centit. Kiemelte, hogy a szőlősgazdák a portóit itt elrejtik az asszonyok elől - a bort ihatják a férfiak, de a portóit nem támogatja a helyi fehérnép. Volt eset, hogy úgy került elő egy-egy demizson, hogy a férj meghalt a feleség meg rendberakta a pincét s ott rábukkant az elrejtett kincsre. 
Na most mi még sose ittunk portóit, pláne nem ilyen öreget, de meglepően finom volt, Petrának is nagyon ízlett! Miután megitta a ponchát is nagyon megbátorodott ő is, olyannyira, hogy a következő off-road szakasznál már előreült a sofőr mellé és ott királykodott ő is.

Amíg vártunk kaptunk egy tál mogyorót, erre a családom úgy vetette rá magát, mintha ilyet még nem is láttak volna! Rájuk is szóltam, hogy nehogy már itt előadjátok az éhenkórász magyarokat, hagyjatok mogyorót, így is lett. Közben Ricardo hozott ilyen apró, sárga gyümölcsöt - mondta a nevét, de nem jegyeztem meg -, hogy kóstoljuk meg. Kiderült, hogy ilyen mandarinszerű gyümölcs, édes-savanykás íze van, megettük mindkettőt.
Közben a mogyoró csak elfogyott, mert a Kopasznak nagyon megízlett, végül megint rászóltam, hogy alig van már a tányéron, de mentegetőzött, hogy ezt a párat már csak nem hagyjuk itt, úgyhogy a maradékot is megpucolta s befalta.

Fizetnem csak a két poncháért kellett valami jelképes összeget, de vastag borravalót hagytunk mert nagyon kedvesek voltak velünk itt is. Innen a terv az volt, hogy átvágunk a hegyen és elérkezünk a mai program utolsó állomásához, a Cabo Girao kilátóhoz. Kérdezte, hogy betonúton menjünk körbe vagy mehetünk át az erdőn - hát eddigre ezt már meg se kellett volna kérdeznie!

De az off-road szakasz előtt volt még egy nagy vicc, ahogy megyünk le a faluban mutat nekünk Ricardo ilyen csapokat, hogy artézi kút, a mélyből jön a kristálytiszta víz, ez a legjobb, vegyszermentes, satöbbi. Jól van, hümmögünk neki, persze, mindenki ezt mondja, hogy nála van a legjobb, legtisztább, legegészségesebb víz. Aztán megáll az egyik kútnál, hogy ő iszik. Igyál, barátom, igyál! Kopasz is mondja, hogy adjam már oda a kulacsát, mert ő ugye nem kapott se portóit, se ponchát, a mogyorót meg felzabálta, hát szomjas. Elő is veszem, el is kezdi inni. 
Na, meglátja ezt Ricardo, jön s kéri el a kulacsot - mondom, semmi baj, Kopasz, add oda neki, amit leittál majd visszatölti, újra teli kulacsod lesz. 
Ricardo viszont máshogy gondolta, mert ami a kulacsban volt azt kilocsolta a járdára, hogy bár Funchalban iható a víz, de tele van vegyszerrel, klórral, de majd ő ad a Bendegúznak jó hegyi vizet.
Igen ám, de a kulacsban nem funchali csapvíz volt, hanem valami citromos üdítőital - sebaj.

Mentünk tovább a kilátó felé, off-road, keresztül a hegyen. Mikor megindulunk a földúton, szól, hogy két opció van, mehetünk a sima földúton, vagy mehetünk az Indiana Jones úton is, az sűrűbb, kalandosabb. Most már Petrában is dolgozott a portói, döntött is, hogy Indiana Jones kell nekünk, úgy is lett. 

Ezen az úton aztán volt tócsa, gödör, féloldalas út, emelkedő, éles kanyar, bokrok, szóval igazi dzsungeltúra lett végül, Petra még rögzítette is egy-két nagyobb tócsán való átgázolásunkat, két méter magasra vertük a sarat a kocsi mellett! Ez nagy élmény volt, olyannyira, hogy mikor kiértünk az erdőből Kopasz oda is fordult, hogy édesapám, most érzem, hogy élek, ez egy életreszóló élmény volt és a halálos ágyamon ha eszembe jut arra gondolok majd, milyen boldog voltam itt veled!
Nem is kapott portóit, mégis nagy filozófus lett - hát még ha ivott volna...

A kilátó is nagy szám volt, levettek minket fejenként 2 euróra, de megérte, hiszen a csodás panoráma mellett a padló itt plexiüvegből volt, ki is volt írva, hogy a talpunk és az óceán között 580 méter van - szóval mire leérünk éhenhalunk. 
Viszont itt nagyon jó képek készültek: 

Innen már hazaindultunk, elmúlt dél. Megkérdeztük Ricardót tud-e javasolni valami helyet, ahol felmarhatunk némi ebédet, volt is egy jó ötlete, közel a szálláshoz, ott búcsúztunk el tőle. Ez egy ilyen kis BBQ bár volt, mikor bementünk láttuk, hogy három féle étel van: csirkeszárny, csirkecomb és oldalas, mind sütve. Mivel Ricardo a csirkeszárnyat javasolta fokhagymás kenyérrel amíg Petra elment a mosdóba én megrendeltem a kaját elvitelre.
Kérdezi a pultoslány, hogy hány adagot kérek? Mondom hármat. 
Csak néz.
Mutatom az ujjammal, hogy hármat, visszakérdez, hogy hármat? Igen, hármat.
Erre mondja, hogy egy adagban 14 szárny van. 
Szuper, akkor adjál hármat, meg egy fokhagymás kenyeret.
Na, kiderült, hogy a fokhagymás kenyér egy vekni kovászos cipó, amit bevitt hátra, ott kétujjnyi szeletekre vágták s megkenték jó fokhagymás vajjal s meghintették zöldfűszerrel.
Jól van, kenyér már van.
A  lány meg elővesz egy papírzacskót és mondja, hogy a 3 adagban kb negyven szárny lesz - mondom jól van, csak adjad már.

Hamar kiderült mit értetlenkedett...
Először is, itt egy adag csirkeszárny az kb 1 kg. Továbbá, nem vágják a csirkeszárnyat kettőbe, mint a KFC-ben, hanem egyben hagyják, azaz vettünk 80 KFC szárnyat... Szóval odalapátolta a pultban található csirkeszárny felét a zsákba, olyan három kilót.

 Úgyhogy csirkeszárnyat ettünk ebédre fokhagymás kenyérrel, azt ettünk vacsorára fokhagymás kenyérrel és görög salátával, de maradt még holnap reggelire is, azaz a három adag kilenc embernek felel meg úgy, hogy abból hat én és Bendegúz vagyunk, a két zabagép.
Egyébként a hús nagyon finom volt, fűszeres, a kenyér friss, tényleg jó fokhagymás - a lehelletünk alighanem eléri a NATO-nál a biológiai fegyver minősítést.
Én sose hittem volna, hogy eljön az a pillanat, hogy én jóllakok csirkeszárnnyal, ahányszor KFC jön vacsorára a csirkeszárny mindig elfogy, nem jóllakunk. Hát itt, Madeirán ezt az érzést is megtapasztalhattuk...

Utána volt délutáni alvás, majd kimentünk Petrával zöldségért, innivalóért, Kalapács meg a szálláson kütyüzött. Miután megérkeztünk szabadfoglalkozás volt vacsoráig - csirkeszárny -, mikor is Bendegúz olvasott, Petra a teraszon napozott én meg ezt a kisregénynek beillő blogot írtam. 

Vacsora után megnéztünk két JAG epizódot, közöttük desszertszünettel, mikoris a Gyapjas - nem hívhatom most  Kopasznak annyi haja van - megette a Taco Bell tegnapról maradt desszertjét - ilyen csokis fánkot, ami nagyon ízlett neki -, mi meg befaltuk a két nappal korábban vett "ízletes gyümölcsöt", ami egyébként tényleg elképesztően finom volt, a banán, a kivi és a kókusz ízeinek keverékét adta, valóban megérte az árát.

Ma - mikor ezt kiküldöm - jön Ricardóval az egynapos nagytúra a sziget keleti végébe, autentikus ebéddel - és sajnos az utolsó teljes nappal Madeirán...

Talán a legkeményebb, de legszebb nap volt a mai. Nem indult jól, mert hét körül írt a helyi idegenvezető, hogy a rossz idő miatt javasolja a félnapos túra péntekre való mozgatását - ebbe beleegyeztünk, tényleg elég borús volt az idő. De hát ha már itt vagyunk ne tespedjünk a szobában, a listámon volt a "25 forrás vízesése" túra, mondtam, család, ezt csináljuk ma. Reggeli után pakoltunk esőkabátot és kilenc után felkerekedtünk.

Lementünk a kikötőbe a megfelelő buszt megtalálni. Három busz is ment arra, de a megállóját az istennek se találtuk az egyiknek se. Ráadásul a jegyárusító bódénál olyan sor volt, mintha a magyar válogatott a Puskásban játszaná a vb döntőt a románok ellen. Mondtam is a családnak, hogy ennyit én nem várok, megyünk akkor máshova. Annyi egérút volt még, hogy a kikötő mentén végig voltak buszmegállók és volt komoly esély, hogy a piros vonalnak találunk ott megállót - egyébként így is lett. 
4,7 euró volt a jegy fejenként, felpattantunk a buszra, irány Calheta, a Rabacal Nemzeti Parkhoz legközelebbi település. A buszút több, mint másfél órát vett igénybe, mert természetesen megálltunk minden bokornál, minden piacnál, kocsmánál. Sebaj, addig elbámészkodtunk, nagyon szép banán-teraszok vannak ugyanis Madeirán, a banán itt népi étel, termesztik mindenhol, ahol tudják. A Kopaszfejű - bár most inkább Gyapjasnak kellene neveznem, akkora a haja - találóan meg is jegyezte, hogy a vidéki Madeira Ázsiára emlékezteti: mindenhol banánültetvények és kevésbé szép házak...

Az úton volt egy kis félreértés sajnos. Petra ugyanis azt hitte, hogy itt majd olyan túrát csinálunk végig, ami mentén 25 vízesést fog látni. Mikor felvilágosítotottam, hogy itt egy vízesés van, ami fátyolszerű, 25 helyen zuhog félkörben már a Kopasz is hőbörgött, hogy akkor most egyetlen vízesésért utazunk ennyit??? Igazából nem, mert van egy melléktúra egy másik - Levada do Pico -, de hát végtelenül csalódott volt mindkettő - legalábbis egy ideig.

Nagyjából a tervezett időben értünk Calhetába, ahol a buszról leszállva kocsit hívtunk, mert a nemzeti parkba nem megy busz.
Itt jegyezném meg a sorrendet: legjobb a Bolt, olcsó és majdnem mindig van elérhető autójuk, utána jön az Uber, ami szintén nagyon olcsó, de egyetlen egyszer se volt a közelben sofőrjük, majd következik a Taxiin, ami elég gyakran elérhető, de a Bolt árának kb másfélszerese, végül van a rendes taxi, ami szinte mindig van, de a Bolt árának duplája.
Ezúttal egy Joao nevű lelkesmátyás sofőrt kaptunk, aki németül, franciául tudott, de angolul és spanyolul pont nem. Emiatt az elején egyetértettünk, hogy nagyon beszélgetni, szót érteni nem tudunk majd, de ez nem zavarta, mert végigkommentálta az utat egy portugál-német-francia keveréknyelven, amit ugyan kevéssé értettünk, de nagyon élveztünk. Minden növényt megnevezett, eukaliptusz, mangó, papaya, banán, amit meglátott már mondta is a nevét. Később átváltottunk a leegyszerűsített receptekre, miszerint ő nagyon szereti a halat főzőbanánnal és maracujával. Úgy adta elő, hogy mi is megkívántuk, ha lesz ilyen opció eszünk egy tányérral valahol. Lényeg ami lényeg, egy negyedórás kocsikázás után ott voltunk a nemzeti park parkolójában.

Innen egy 2 km-es betonút vezet le a völgybe - lehet menni ilyen kisbusszal is 3 euróért, de az a nyápicoknak való, mi lementünk lábon, mint az élsportolók. Felvettük azért az esőkabátot, mert bár nem esett, de mondjuk hűvöske volt, illetve ha hozzáértünk egy ághoz azonnal a nyakunba zúdult 9 liter víz.
Már itt is nagyon szép volt az út, még le se értünk a völgybe, de már kellett fényképezni.

Családom nagy örömére már a betonút mentén szembesültünk egy örömteli ténnyel - itt tényleg lesz 25 vízesés, ugyanis az út menti falról kb 500 méterenként zuhogott a víz. Egy darabig számolták, hogy tényleg lesz-e 25, de aztán feladták, mert felhívtam a figyelmüket, hogy ők csak a nagyobbakat számolják, a látványosakat, de igazából 10 méterenként van egy kisebb vízesés a gazdag esőzések miatt.

Lent a betonút végén van a vendégház, itt van enni- s innivaló, WC, alkalomadtán még szállás is. Itt megpihentünk, ittunk, amíg Petra sorban állt szendvicsért Bendegúz összebarátkozott egy kismadárral, ami morzsákat koldult volna tőle.

Miután Petra bevásárolt nekivágtunk az ösvénynek. Ezt egy közepes nehézségű, négy órás túrának írták, nekünk végül 2,5 óra lett, mondjuk a tempó miatt a nehézséget én egy kategóriával emelném, van benne szintkülönbség bőven, helyenként lépcsőzni kell, máshol mászni, de végig nagyon látványos, izgalmas útvonal - csak sajnos sokan voltak.

A fenti képen tiszán láthatóan megnyilvánul az atya büszkesége, életigenlése és pozitív hozzáállása egy csodálatos családi kiránduláshoz, valamint a gyermek unott, már-már beletörődő melankóliája, az elkerülhetetlen elfogadása - illetve a mikor és mit fogunk legközelebb enni örök, megoldhatatlan rejtélyének képzeletbeli megoldása.

Kisvártatva elértük az elágazást, ahol a Pico vízeséshez vezető ösvény kezdődött. Úgy döntöttünk ezt nézzük meg elsőnek, talán mert ez közelebb volt és itt már nagyon látni akartunk valami nagyot. Itt is hangulatos erdei ösvényen haladhattunk, nem volt veszélyes emelkedő, elég jó tempót mentünk.

Ez a vízesés is szép volt, itt nem is voltak sokan, mondjuk a Kopasz az istennek nem állt a kamera elé, ezért csak a szülőkről készült fénykép.

Innen visszabumliztunk a 25 forrás ösvényére és folytattuk utunkat a fő cél felé, de útközben volt egy vízesés, ami permettel szórta be az ösvényt és ez nagyon megtetszett Kispetrának, aki újra négyéves lett.

Hamarosan visszatértünk a fő útvonalra, de itt sajnos beszorultunk egy szláv csoport mögé, akik nem azt a tempót menték, amit mi elvártunk tőlük, mert folyamatosan pofáztak meg előről hátra, majd hátulról előre üvöltöztek egymásnak. Mivel az ösvény elég keskeny - helyenként csak libasorban lehet haladni - nem tudtuk lehagyni őket, sebaj.
Viszont azt a javukra kell írjam, hogy ahogy bandukoltak az ösvényen konkrétan összeszedték a szemetet, amit láttak azonnal felvettek. Mivel nekem ilyesmi soha még csak eszembe se jutott - miszerint mások után felszedjem a szemetet -, kénytelen vagyok elismeréssel adózni az irányukba.
Végül egy mesterséges hídnál volt egy újabb vízesés, ahol mindenki megállt fényképezni, én villámgyorsan ellőttem egy-két képet és magunk mögött hagytuk a rácokat.

Az előzésnek hála itt egy jó szakaszon már magunk mentünk, úgyhogy készülhettek meghittebb felvételek is.

Ezután viszont lekerült rólunk az esőkabát, mert mostanra alaposan kimelegedtünk - konrétan folyt rólunk a víz. Egyébként az út hiába kemény helyenként, a táj, a látvány bőségesen kárpótol. Meg valahogy izgalmas is - az út jobb oldalán van egy árok, amibe a falról lefolyó jéghideg, de kristálytiszta víz rohan lefelé a hegyen. Az alábbi képen ez az árok jól megfigyelhető a vidám, mosolygós túrázó mellett.

Ez az árok mesterséges, kvázi egy csatorna, amit a helyiek építettek egyébként elég masszívra. Ezt onnan tudni, hogy mikor szemből jön valaki az egyszemélyes ösvényen, akkor erre az árokra, pontosabban a két falára másztunk fel s adtunk utat - máskor meg a szembejövő mászott oda és mi mehettünk tovább. Érdekes, hogy vannak, akik mosolyognak, mások megköszönik a szabad utat, de vannak igazi proletárok is, akik úgy mennek el melletted, mintha természtes lenne, hogy te utat adsz nekik. Az a baj, hogy előre sose tudod, hogy a szembejövő kedves lesz, vagy bunkó. Így csak annyit tudtam, hogy ha nem köszönte meg, jó hangosan mondtam nekik angolul, hogy szívesen, aztán továbblépve még hozzátettem hallhatóan, hogy idióta.
Ezzel az volt a célom, hogy a következő alkalommal, mikor valaki utat enged neki megköszönje. Sajnos sose fogom megtudni, hogy hányan gondolták úgy a velem való találkozás után, hogy milyen igaza volt ennek a kedves, magas fiatalembernek, hogy így helyrerakott és rávilágított milyen bunkón is viselkedtem, ezentúl sokkal udvariasabb leszek...

Na de akkor a híres vízesés! A helyiek zseniális módon egyirányusították az utolsó keskeny szakaszt, azaz csak a vízesés felé lehet haladni, ott nincs szembejövő forgalom. Ez nagyon hasznos, jó gondolat volt, mert nem kell folyton utat adni a szemből jövőknek. Utána az utolsó talán 200 méteren megint kétirányú az ösvény, de akkor már elég széles ahhoz, hogy elférjen rajta oda- és visszafelé közlekedő is.
Maga a vízesés tényleg szép, de itt azért sokan voltak. Kedves túrázóktól az önjelölt influenszereken át a fáradt, elgyötört családokig mindenféle népséggel találkozhat itt az ember. Itt már mindenki figyelmes, kedves, utat enged a másiknak a vízeséshez, talán az egyetlen kivétel a pózoló influenszerpalánták, akik meg vannak győződve, hogy itt csak és kizárólag ők csinálhatnak fényképeket bizonyos helyekről, lehetőleg negyvenet. De itt még ezekre se mérges az ember, mert jót lehet röhögni a pózokon, amiket levágnak ott a sziklákon - mondjuk ha észreveszik, hogy kinevetik őket akkor nem boldogok.

De íme pár kép a 25 forrás vízesésről:

A képek nem tudom mennyire adják vissza, elég vagány látvány egyébként, tényleg szép. 

Itt megettük a szendvicseket, ittunk aztán megindultunk hazafelé. Most egy másik egyirányú ösvényen mentünk - nyilván - ami ugyan rövidebb volt, de valami iszonyat emelkedővel kezdődött, mondjuk lépcsők segítették a feljutást, de ez eléggé igénybe veszi a túrázót. Felmentünk pihenő nélkül, de itt már Bendegúz is figyelt a légzésére, 2x2 ütemben szívta be s fújta ki a jó hegyi sportlevegőt. Mondjuk ő most már elég jól bírta az egész túrát, nemhogy nem maradt le, de legszívesebben elöl haladt, míg Petra ki nem jelentette, hogy mostantól ő megy elöl, mert mindig lehagyjuk.

A visszaúton is láttunk szépet, tényleg elég vadregényes a táj.

A túra legvége előtt volt még egy elég meredek és hosszú szakasz, de azt leküzdve már csak enyhe emelkedők vártak ránk, rendben el is értünk a turistaházig. Most nem mentünk be, inkább nekivágtunk a 2 km-es betonútnak, amin lebattyogtunk 2,5 órával ezelőtt. Sokat nevettünk a szemből érkező, beöltözött, pulóveres-esőkabátos-sapkás-sálas sporttársakon, mondván, nem sokáig lesz rajtatok az a sok ruha!
Ami még érdekes volt, hogy lejöttek a felhőt, azaz konkrétan az út mellett pár méterrel már felhők voltak - nem értem az utat miért nem lepte el, de kb ilyen volt a látvány:

Később és még feljebb még ennél is sűrűbb volt a pára, talán 2 méterig lehetett tisztán ellátni.

A parkolóba hívtunk egy Bolt autót, ez a sofőr is Joao volt, mondjuk ez egy árva szót se szólt egész úton, cserébe jól és magabiztosan vezetett. Most nem az óceánparti úton haladtunk, hanem az út első harmadában fenn, a gerincen - ez azért volt érdekes, mert ugye, itt is voltak felhők. Legrosszabb helyzetben akkor voltunk, mikor kb 5 méterre csökkent a látótávolság, balra sziklafal jobbra meg 300 méter mély szakadék - ez utóbbit mondjuk csak akkor láttuk, mikor kiértünk egy felhőből. Mindenesetre nem csak Joao, de az összes sofőr nagyon óvatosan és körültekintően vezetett, úgyhogy gond nélkül hazaértünk.
A vicces az volt, hogy ez az út 40 euróba és 45 percbe fájt, míg az ideút busszal és a taxival együtt 35 euróba és két órába - odafelé is Bolttal kellett volna menni, sebaj.

Négy körül értünk haza, forró zuhany után szabadfoglalkozás volt. Bendegúz gyakorolt, Petra videókat nézett, én meg a blogot írtam. Negyed hétre jött vacsora, Uberrel hívtunk Taco Bell-t, mert egy jó madeirai túrát semmi sem koronáz meg jobban, mint egy mexikói gyorskaja. Egy négyszemélyes dobozt eltüntettünk, aztán JAG dupla epizód majd nyugovóra térés - mondjuk mindez érthető, mert összesen 17 km-t gyalogoltunk, 120 emelet szintkülönbséggel. Bár ez csak a kétharmada az előző távolságnak, a sok mászás miatt, meg a nehéz terep - ágak alatt hajlongani, figyelni hova lépünk - miatt sokkal nehezebbnek bizonyult. De mindenképp megérte, aki Madeirán jár és van kondija, ezt a túrát nem szabad kihagyni!

Ha minden jól megy holnap nekimegyünk az idegenvezetős fél napos túrának, péntekre marad az egész napos, szombatra pedig a botanikus kert libegőjével a fenti, Monte botanikus kert a hazaút előtt.

A legfárasztóbb napon vagyunk túl. A szikrázó napsütés és a pozitív előrejelzés arra sarkallt minket, hogy mára tegyük a Camara de Lobos túrát, ami egy elég komoly menet, hiszen a szállástól a halászfaluig 12,5 km volt és ugye vissza is kellett bumlizni, ráadásul van szintkülönbség is bőven.

Az idő jobb volt, mint kellett volna, mire a kikötőbe leértünk már dőlt rólunk a víz. 21 fok volt csak, de mivel mozogtunk folyamatosan kb 26-nak érződött. Petra már valami ruhaboltot keresett, ahol vehetne valami rövidnadrágot, én meg azon agyaltam, hogy a késemmel levágom a farmerom szárát körbe s onnantól divatos, tépett rövidnadrágként funkcionál. Végül nem tettem meg, mert emlékeim szerint az autómosóban melózó diáklányok hordanak olyan nadrágot, az meg ártana az imagemnek.

Most nyitva volt a piac, megnéztük. Nem nagy szám, kb a Fővám téri piac kicsinyített mása. Petrával az élelmes helyiek megkóstoltattak valami ismeretlen, uborkaszerű gyümölcsöt, ami megízlett neki, szóval vett is egyet - hát kíváncsi vagyok mikor fogja megenni. Úgy néz ki, mintha keresztezték volna az uborkát a kukoricával, a nevét se tudtuk, azt meg pláne nem, hogy kell egyáltalán megenni. Mindenesetre Petrának ott megmuttatták, s itthon a Kopasz este megtalálta a nevét - nagyon találó, ugyanis ízletes gyümölcsnek hívják... Éretlenül mérgező, de éretten nagyon finom, C vitaminban, káliumban és foszforban is gazdag.

Engem a tengeri cuccok érdekeltek, persze mire odaértünk az a rész jóformán kihalt, egy képet azért lőttem.

 A vörös tonhal és a jobboldalt látható haldaraboló eszköz nyerte el leginkább a tetszésemet.

A piactól továbbentünk a kikötőbe és láttunk két vitorlást, amikre kígyózó sorban vártak a turisták - ez ilyen bálna- meg delfinles hajók voltak, de nem modern, hanem teljesen old-school. Íme az egyik:

A másik nagyobb és olyan kalózosabb volt, de arról nem tudtam jó képet csinálni, mert egy anyuka a lányát fotózta a korlátnál, aki mindenféle pózokat mutatott be, mint valami manöken. Én türelmesen vártam, gondoltam 2-3 kép után abbahagyják, de a lány póztára kifogyhatatlannak bizonyult, így eluntam s ráutaló magatartást mutattam, miszerint vagy abbahagyják a divatfotózást, vagy én is rajta leszek a képen. Pofákat vágtak, de szólni nem szóltak - mondjuk a kép amit lőttem se nagyon érte volna meg a szóváltást, mert a hajó orral állt a mólónál.

Mindegy is, családom után siettem - ők nem voltak olyan türelmesek, mint én s már hamarabb otthagyták a vitorlásokat.

Nyugat felé haladtunk, luxusszállodák és lakóházak mellett, helyenként a pálmafák, a napfény és a gyönyörű hotelek miatt olyan érzésünk volt, mintha ez lenne a Beverly Hills. Sokat itt nem fényképeztünk, egy művészi fotót azért készítettem, ami talán valamelyest visszaadja a hely hangulatát.

Lassabban haladtunk, mint általában, sok helyen megálltunk bámészkodni, egyszer hideg italt is vettünk, mert a nagy meleg miatt kellett a folyadék. Körülbelül száz méterenként álltunk le csodálkozni valamin, vagy egy szép házon, kerten, üdülőn, vagy valami növényen, vagy csak a táj volt lenyűgöző. Petra meg is kért, hogy örökítsem meg bámészkodás közben - nem fordult felém, hanem azt kellett elkapni, ahogy bámészkodik... Mit mondjak, csodálatosan sikerült.

Kisvártatva megint közvetlenül a parton vitt tovább az út, itt láttuk ezeket a medencéket, amiket már több helyen is megfigyelhettünk, csak azt bántuk, hogy nem volt velünk fürdőruha - egyáltalán nem hoztunk -, mert megmártóztunk volna a 21°-os vízben. Egyébként elég sokan fürödtek, úsztak, de őszintén szólva mi magunk nem hittük volna, hogy januárban fürödhetnénk az óceánban - hát majd ebből tanulunk.

Ahogy mentünk az út mellett láttunk egy sziklát, amibe lépcsőket vájtak, na, oda fel kellett menjünk, nyilván nem véletlenül vannak azok a lépcsők odavájva, hát csak valami csoda lehet fent! Fel is mentünk, ez a páratlan, utánozhatatlan és felejthetetlen látvány fogadott:

Mindegy, ha már felküzdöttük magunkat csináltam a családról egy képet, hogy ne legyen teljesen hiábavaló az erőfeszítésünk. Végülis, rossz nem lett, de azért többet várunk a szikla tetejétől.

Az odaúton még egy érdekesség volt, egy kisebb vízesés, azt megörökítettem.

Mindenesetre 11:50 körül megérkeztünk úticélunkhoz, egy kis öbölbe, ami egy halászfalut rejtett, ami színesre pingált csónakjairól híres. Szép látvány volt elsőre:

Itt nagyon tiszta volt a víz, de sokat nem bámészkodtunk, mert nagyon éhesek voltunk már. Mielőtt azonban éttermet kerestünk volna beültünk az árnyékba, mert folyt rólunk a víz s úgy mégse akartunk a civilizációba menni. Amig üldögéltünk - és hűltünk - böngésztünk a helyi éttermek között, végül egy Hét Tenger nevű taverna mellett foglaltunk állást. Dél előtt pár perccel fel is kerekedtünk, hogy legyen helyünk.
Hát helyünk az volt, mert a taverna ugyan déltől nyit, de a felszolgálók ezt úgy értelmezték, hogy akkor kell kihordani az asztalokat, megteríteni, úgyhogy azt mondták várni kell 10 percet. Jól van, megvártuk - na nem azért, mert ilyen elnézővé váltam, hanem mert nem nagyon volt másik hely, ami ennyire tetszett volna. 
Végül előbb végeztek, úgyhogy 12:05-kor mi voltunk az első vendégek - itt később kelnek, később reggeliznek, később ebédelnek, szóval minden csúszik. Mindegy, mi tartottuk magunkat a közép-európai szokáshoz és rendeltünk amint lehetett - ez jó volt, mert 10 perc alatt elfogytak a kinti asztalok, úgy látszik nem csak mi akartunk délben ebédelni.

Mit ettünk? Petra kikért egy tál fokhagymás olajban sült, majd fehérborban párolt rákot.

Én tonhal steaket kértem, mivel reggel a piacon megtetszett nagyon a vörös tonhal textúrája. De a legbiztosabbra Bendegúz ment, akinek esze ágába nem volt ilyen helyi huncutságokat tesztelni, úgyhogy kért egy natúr csirkemellett extra adag hasábburgonyával. Jó hogy nem majd Madeirán tengeri ételeket fogyaszt!

Ittunk mellé egy helyi italt, ponchát, ami olyan édes és tömény volt, mint a méz, úgyhogy én gyorsan leittam a felét aztán feltöltöttem a hátizsákból szódával - így már élvezhető volt.

A hazaútra erőt gyűjtve egy körül kerekedtünk fel s indultunk vissza Funchalba. Jó három óra volt az hazaút a melegben, ráadásul a végén ott volt a másfél kilométeres emelkedő az apartmanig. Hát az ebben a melegben, 24 kilométer után már nagyon kemény volt, úgyhogy hideg zuhannyal kezdett mindenki itthon.

Én nekiálltam blogot írni, a többieknek szabad foglalkozás volt, majd közös vacsora után egy dupla JAG résszel zárult a nap. Ja, igen, JAG! Ez egy TV-sorozat a kilencvenes évekből, ami a haditengerészeti ügyészség eseteit taglalja eléggé bulváros felütéssel - szóval egy könnyed kis marhaság, semmi komoly.

Holnap a félnapos túra jön, illetve délután Bendegúznak egy felvételi feladatsor - hát nem is tudom melyiket várom jobban...

Ma hullámzó napunk volt. Reggel nagyon jó időre ébredtünk, gyorsan megreggeliztünk aztán kitaláltuk, hogy bejárjuk Funchalt. Meg is indultunk lefele a lejtőn, teljesen kihalt volt minden, január 1-én reggel a madarak se csiripeltek. Mindegy is, nekünk ez nagyon megfelelt, amíg a csürhe nép otthon alszik, mi nyugodtan bejárjuk a várost. Mire lejjebb értünk a hegy lábához már másokkal is találkoztunk, de csak elvétve mozdult egy-egy helyi vagy kései turista.

Ahogy bumlizunk lefele már elkezdtünk köpködni, hogy jöttünk az Örök Tavasz szigetére, de nem hoztunk rövidnadrágot, hát meggyulladunk ebben a tetves farmerban. Ez később vicces lesz, mert mire leértünk a kikötőbe már felhősödött az ég - bár még mindig 20 fok volt.

Ami szembetűnő volt, hogy az utcákon itt nem volt szemét. Olvastuk, hogy Budapestről 300 m3 szemetet kellett elhordani a szilveszterező horda után, itt ennek nyoma se volt - egy-egy konfetti folt, vagy ilyen szalagok a járdán elvétve előfordultak, de meglepően tiszta volt az utca.

A funchali sétát a Casinonál kezdtük, de már odaúton is volt szép látnivaló, ilyen sétálóutcán voltak árusok, Petrának nagyon tetszett, meg rábukkantunk egy szép parkra, ami olyan volt, mint egy botanikus kert, de találtunk miniatűr Betlehem városkát is.

Maga a kaszinó nem nagy durranás, ilyen modern épülete van, leginkább egy partra vetett polipra hajaz, annyira nem tetszett, hogy le sem fényképeztük. Szerencsére az odaúton volt látnivaló, a kikötőben voltak óceánjárók, az Aida Costa nagyon megtetszett, a Kalapács utána is nézett azonnal: 1400 fő személyzet figyel 6600 utasra, azaz 8 ezer fővel közlekedik, hát nem semmi.

Na, vissza a Casinohoz! Ez ugye nem tetszett, aki látni akarja majd megnézi Google segítségével, viszont a kaszinóval átellenben van Sissi szobra, azt lefényképeztem, mert ha tényleg arányos a szobor akkor a királynőnek jó nagy feje lehetett, kb olyan, mint egy rajzfilmfigura - viszont csuklyásizomra sokat edzehetett, íme:

Prdóbáltam a Kopaszt melléállítani, hogy a nagyfejűek egy képen szerepeljenek, de nem járult hozzá a fényképezéshez.

Innen átmentünk a Santa Caterina kertbe, ingyenes park, játszótérrel, tóval, hattyúkkal. Szép volt, meg vicces is. Egyrészt volt itt übergagyi edzési lehetőség, amit azonnal ki is próbáltam:

Utána volt teljesen ide nem illő gőztraktor:

Végül volt maga a tavacska, ami viszont gyönyörű volt.

Innen lementünk a Cristiano Ronaldo múzeumba, ami picike de elég népszerű, akárcsak a múzeum mellett taláható bronzszobor, ami ugyanúgy ábrázolhat engem, Puskás Ferencet, vagy akár Ronaldót is.

Itt született a döntés, hogy miután megtettünk 500 métert nyugatra, hogy forduljunk vissza és inkább ma libegőzzünk, hiszen esőre áll az idő, már most is felhős az ég, a hegyeket meg nem is látjuk innen, szóval mikor lenne alkalmasabb egy valag pénzt kifizetni a Telefricora, mint most?

Úgy is lett. Megindultunk keletre, útba ejtettük az óvárost - ez mondjuk megérte a szépre festett ajtók miatt:

Erre volt a piac is, de az január elsején zárva van, szóval ott nem sok mindent láthattunk. Helyette lementünk a partra s megnéztünk egy újabb szobrot, a Futót, amit kategóriákkal tartottam jobbnak Ronaldo szobránál, de mit értek én ehhez?

Innen nem messze volt a libegő bejárata, hát itt annyi ember állt sorba, mintha nemhogy ingyen lenne a fuvar, de még a portugálok fizetnének a tursitáknak, hogy üljenek fel egy körre. Mindegy, egyszer vagyunk itt, beálltunk a sorba. Aztán észrevettem, hogy van még egy sor, az valamivel rövidebb. Mondom, szerintem az a jegypénztár, ez meg a bejárat - úgy is lett. Átmentem oda én, Petra meg Kalapács addig a nagy sorban várakoztak, s így nyertünk valami időt.
Pont mielőtt bementünk volna az épületbe eleredt az eső. Semmi baj, a libegő fedett. Ez igaz ugyan, de a felhők miatt a magasban a látvány se volt túl épületes...

Miután eképp elgyönyörködtünk Funchal panorámájában szembesültünk a ténnyel, hogy míg a kikötőben szitált némi eső, fent kvázi zuhog, mi meg ott voltunk egy farmerban meg egy pólóban, mert reggel még szikrázó napsütés volt... Ráadásul ilyen fura eső volt itt, nagyon apró szemű, de sűrű, az ember észre se vette, hogy elázik. El is ment a kedvünk azonnal mindenféle túrától de nem tudtunk se taxit, se ubert, se boltot fogni - január elseje, ugye... Jól van, akkor van itt egy étterem, ott megkajálunk. Egy üres asztaluk volt, oda le is telepedtünk, kirendeltünk három hamburgert, mert mi mást ennénk Madeirán, mint hamburgert, ami otthon is elérhető? Mindenesetre nem bántuk meg, mert nagyon jó fokhagymás majonézt adtak mellé, illetve miután leültünk egy csomó turista jött be, hogy helyet találjon, de az ugye nem volt. Ennek valamiért megörültünk s nem is nagyon kapkodtunk az evéssel, hogy majd ebből tanulnak.

Evés után újra megpróbálkoztunk a kocsihívásal, hasonló sikerrel, úgyhogy nekivágtunk gyalog az útnak, ami elég meredek volt, ráadásul nedves, az eső is esett, de mondjuk nem volt hideg, úgyhogy meg tudtuk őrizni a pozitív hozzáállást. Nekivágtunk, az út első szakasza nagyon is jó volt az eső dacára, ilyen erdei ösvényen mehetünk, de csakhamar kiértünk a műútra, ami már kevésbé tetszett. Persze a velemszületett pozitív hozzáállás és az életigenlés révén itt is megtaláltam a szépet, a jót:

Ez egy útszéli ház kerítésén nőtt, a képement el is neveztem Esőben fürdő tölcsérvirágnak.

Mi is fürödtünk az esőben mostanra, s bár nem fáztunk azér kimondottan boldogok se voltunk, egészen addig, míg egy helyi dáma vissza nem adta a hitünket az emberiségben. Történt ugyanis, hogy félrehúzódtunk egy hátulról közelgő autó miatt - itt ugyanis nincs járda -, de az autó megállt s a helyi lakos megkérdezte, ugyan  Funchalba megyünk-e, s ha igen, akarunk-e fuvart ebben az átok esőben.
Ezt örömmel elfogadtuk, elbeszélgettünk vele, s kiderült, hogy a botanikus kertnél lakik, úgyhogy hazáig elhozott, nagyon kedves volt.

Egyből le is feküdtünk délutáni alváshoz, aztán vacsorát főztünk, majd a szokásos dupla JAG után nyugovóra is tértünk. Összességében azért jó nap volt ez is, sok szépet s jót láttunk, a helyi hölgy révén az emberek is kapnak egy pontot az aszteroidával szemben, szóval pozitív lett az összkép ismét.

Boldog új évet mindenkinek!

A végével kezdem: most már elhisszük, hogy itt van a világ legnagyobb tűzijátéka! Sokat tapasztalt, világlátott ember vagyok, de amit Funchalban előadtak éjfélkor az mindent vitt. A részletekről majd később, csak ezt a legelején szerettem volna tisztázni.

Jót aludtunk, nyolc körül keltünk és a tegnap vásárolt sonkát, sajtot reggeliztük, az mondjuk rendben volt. Utána Petra elment a Kopasszal vásárolni, én meg itthon maradtam a blogot írni. Jól bevásároltak, ebédet csináltunk, aztán megnéztünk egy JAG-et, majd déli alvás. Ez jólesett.

Délután három körül kerekedtünk fel, s mentünk a szállástól 150 méterre lévő botanikus kertbe. Őszintén szólva ide csak azért mentünk, hogy kipipáljuk, de végül minden várakozásunkat felülmúlta, csodát láttunk itt is! Elég nagy terület, tavakkal, erdőkkel, kaktuszokkal, nagyon szép volt minden, millió gyönyörű kép készült.

A felénél kiültünk a botanikus kert vendéglőjének teraszára egy italra. Kopasz jeges teát ivott, mi meg sangriát, ami passiógyümölcsből készült. Elég egzotikus volt, bár az én ízlésemnek túl édes - mindenesetre Petra a mennyországban érezte magát, ő nagyon szereti az ilyesmit, mi meg a kedvibe jártunk, hadd örüljön.

Utána a botanikus kert déli oldalát jártuk be, itt voltak a kaktuszok, a pálmaerdő meg ilyen angolkert, ahol a megnyirt növényeket mutatták be. Ez is nagyon tetszett, igazából az egyik legszebb botanikus kert volt, amit valaha láttunk. Száznál is több képet csináltunk, csak párat töltök fel, nem is biztos, hogy a legszebbeket, mert nehéz eldönteni.

A pálmaligetben láttuk a tűzijáték rakétáit, két fickó őrizte, mivel a botanikus kert fent van a hegyen, innen is lőnek majd ki - ráadásul elég sokat, több millió forint pirotechnika volt ott két mellényes figura őrzésére bízva.

Találkoztunk itt magyarokkal is, nagyon nem szóltunk hozzájuk, egy fiatal pár volt két asztallal odébb a teraszon meg egy család az angolkertben. Ezek a majmok elkezdtek angolul beszélni, mikor meghallották, hogy magyarok vagyunk, hát majdnem felröhögtem. Egyrészt ezt mi szoktuk, másrészt már a gondolat is sértett, hogy egyáltalán feltételezték, hogy szóba állnék velük - ilyen fiatal szülők voltak két pincebogár gyerekkel. Mindegy, nem szóltam hozzájuk, Petra már többször is figyelmeztetett, hogy pihenni és kikapcsolódni vagyunk itt, nem a népet nevelni.

Ha már itt jártunk, csináltunk Petrának pár portrét a céges profiljához - szép háttér előtt még különböző pózokra is hajlandó volt.

A botanikus kertből öt körül jöttünk el, utána volt kis szabadfoglalkozás mindenkinek, aztán nekiláttunk vacsorát főzni. Rákot, kagylót sütöttünk fokhagymás olajban, aztán felöntöttük fehérborral, abban főztük meg. Mellé jó spagetti volt, meg a fehér bor maradéka. Elég jó lett, főleg a szaftja, Petra kitalálta, hogy nem is kell ehhez tészta legközelebb, hanem majd friss bagettel tunkoljuk - persze friss bagettünk nem volt, mert a rggeli bevásárlók nem óhajtottak sorban állni a pékségnél - a szállásadónk mondta, hogy nagyon finom itt a pékáru és mindig hosszú a sor, de hogy 35-en álljanak s várjanak kenyérre-miegyébre, azt nem hittük volna.

Vacsora után indult a JAG maraton - valahogy el kellett ütni az időt éjfélig. Arra jöttünk rá, hogy mi nem vagyunk ilyen szilveszterező család, teljesen hidegen hagyott az egész dolog mindannyiunkat - legszivesebben mentünk volna aludni a francba. Igen ám, csakhogy itt nyolc körül beindult a magántűzijáték, aztán tíztől rákapcsoltak, hogy éjfélre mindent ellőjenek, mert akkor ugye kezdődik az állami. 23:30-kor ki is ültünk a teraszra, de már 10 perc után untuk az egészet, pedig kitettek magukért. 23:58-kor már mondtam kezdjétek el aztán hadd aludjunk.

Na, éjfél. Itt olyan tűzijáték-show volt, amilyet eddig még videón se láttam. Nem egy helyen lőtték ki a rakétákat, hanem a város körül mindenhol, ráadásul összehangolták az akciót és ilyen koordinált látványvilágot teremtettek. Ráadásul a kikőtőben horgonyzó óceánjárók elkezdtel tülkölni, egymással versenyeztek ki a hangosabb, ez nagyon tetszett Petrának.

Persze a legnagyobb show a botanikus kertből jött, ezt nem is hittük elsőre, ezért a kikötőt lestük. Aztán egyszer csak nappali világosság lett, mondom itt  bunyevácok atomot robbantottak, de csak a botanikusok döntöttek úgy, hogy mostantól ellopják a showt. Át is mentem a másik teraszra, ami arra az oldalra nyílt, hát nem bántam meg - úgy néztem, mint kisgyerek a cukorkásboltban. Ilyen formájú és erejű túzijátékot én még nem láttam! Még pálmafa alakú is volt, az nagyon tetszett, meg ilyen tekergő fénykígyók, lenyűgözött teljesen! Ráadásul a végén egy olyannal fejezték be, ami nem adott csak valami minimális fehér fényt, helyette egyre erősödő hangot bocsátott ki, de mondom, vagy 300 decibelt. Ekkorra már Petra és Bendegúz is ott álltak mellettem és videóra vették a látványt, de itt abba kellett hagyják a filmezést és mindhárman a fülünkre szorított kézzel röhögtünk, hogy az anyjuk úristenit, tényleg ők a legjobbak a világon!

Ami még eltér a magyar szilvesztertől, hogy itt 0 óra 15 perckor abbahagyják a petárdázást, rakétázást. Mindenki ellőtte amije volt, most már hagyják pihenni a jó népet, nem úgy, mint nálunk a sok lumpenproletár, aki még hajnali háromkor is durrogtat, mert most szabad.

Holnapra kirándulást tervezünk, találtam egy 9 km hosszú sétát az óceánparton valami vízeséshez, oda megyünk fel, aztán meg ezzel a felvonóval felmgyünk a nagy hegyre s ott sukárkodunk.

Még egyszer boldog új évet!

Idén az a döntés született, hogy elutazunk az ünnepek után, mivel a téli szünet Bendegúznak átnyúlik január első hetébe, nekünk pedig nincs éves zárás, szóval szabad a pálya. Így legalább méltóképpen megünnepelhetjük a Petra karrierjében bekövetkezett pozitív változásokat is.

A választásunk Madeirára esett, már szeptemberben foglaltunk szobát, repjülőjegyet, ezáltal elég olcsó volt mindkettő - én húztam a pofám, hogy megint elverünk vagy kétmilliót, de végül be kellett lássam, hogy ez így, télen, előre foglalva azért távol van a drágától. Egy kis fennforgás volt a booking.com-mal, mivel novemberben kaptam egy levelet, hogy a hitelkártyámról nem tudták levenni az előleget ezért a foglalást törölték. Megnéztem a kártyát, semmi baja, pénz is volt rajta, nem járt le, szóval nem értettem. Mondom, foglalom akkor ugyanezt még egyszer. Igen ám, de a szálláson már nem volt meg az apartman, kb azonnal kivette valaki más. 

Jól van, van Madeirán szállás máshol is, de gondoltam azért írok nekik pár szót. Elmondtam, hogy a foglalásunk törölve lett önhibánkon kívül, most meg már nem elérhető a szoba, sebaj, de tudják, hogy a szándék megvolt a részünkről, olyannyira, hogy újrafoglaltam volna, de most meg már nincs szoba elérhető. Szinte azonnal válaszoltak, elnézést kértek és felajánlották, hogy az eredeti árért kapunk egy emeleti, teraszos, tengerre néző apartmant - ez az egy kiadó apartman maradt. Ezt persze nagy örömmel elfogadtam, úgyhogy minden akadály elgördült az utazásunk elől.

Madeira... Sokat nem tudtunk a helyről, Portugáliához tartozik, Örök Tavasz Szigete, itt született s nevelkedett Cristiano Ronaldo - de mégis, vagy húsz éve vágytunk ide Petrával. Sajnos csak WizzAir járat jön ide Budapestről, most nem írom le újra a fenntartásaim a WizzAirrel - pontosabban a jellemző utazóközönségükkel - kapcsolatban, talán annyival jellemezném őket, hogy ha lezuhantunk volna egy lakatlan szigeten velük nem a sziget jelentette volna a legnagyobb kihívást...

Egy A321 Neo géppel utaztunk - ezt a Kopasz kifejezett kívánságára írtam ide -, 5 óra hosszú, nyugodt utunk volt, még szép képek is készültek a magasból:

A világ talán második legveszélyesebb repterére szálltunk le, ugyanis itt egy elég szűk 180°-os kanyar előzi meg a landolást egy mesterségesen vízszintesre épített reptérre.

Ami érdekes volt, hogy itt a repülőről leszállva semmiféle vizsgálat nem volt, mentünk a csomagokért - amiket iszonyat gyorsan kipakoltak - aztán taxival meg is érkeztünk a szállásra.

Itt nagyon kedvesen fogadtak, gyümölcskosár, friss kenyér, pezsgő szilveszterre - még ilyen maszkokat, meg szemüvegeket, sípokat is adtak, hogy tudjunk méltóképpen bulizni. Az apartman közel tökéletes, tágas, jól felszerelt, nagyon tiszta és tényleg a tengerre néz, terasszal, úgyhogy mindennel azonnal meg voltunk elégedve.

Ki se pakoltunk, megindultunk a hegyről lefele - elég magasan van az apartmanhotel - a kikötő irányába, hogy ennivalót szerezzünk. A közelben lévő étterem zárva volt, boltok se nagyon voltak itt fent, de enni kellett valamit, vagy a Kopasz megbolondul, úgyhogy felkerekedtünk. Már lefele is nagyon meredek volt az út, de nem vettük komolyan, sokkal nagyobb gondot okozott, hogy nem vettük figyelembe a sziget ragadványnevét, ezért beöltöztünk, mintha románok lennénk. Persze 10 perc múlva dőlt rólunk a víz még lejtőnek lefele is, úgyhogy végül pólóra vetkőztünk.

A város, Funchal egyébként elképesztően szép és tiszta. Minden utca ki van világítva, fényárban úsznak a terek, a csatornák, a kikötőben tombolt az éjszakai élet, vidámpark, éttermek, turisták és helyiek sétáltak - nem vagyok szentimentális típus, de azonnal megtetszett ez a miliő.

Sétáltunk picit aztán vettünk egy helyi étteremben vacsorára hamburger menüt 7 euróért, meg egy Sparban valami reggelit aztán megindultunk vissza.

Amig a hegynek lefelé nevetgéltünk meg fogadkoztunk, hogy jó is lesz majd visszafelé sétálni, a hazaút azért elég megterhelő volt. Igaz, hogy csak 1,5 km, de nagyon meredek, 70 emeletet tettünk meg végül. Se beszélgetni, se nézelődni nem volt lehetőség, a légzésre meg a lépésekre koncentráltunk. Elsőnek Petra állt meg pihenni, aztán Bendgúz maradt le, én is csak úgy értem haza elsőnek, hogy megfogadtam, hogy márpedig megállás nélkül felmegyek. Úgy is lett, de amint hazaértem mentem zuhanyozni - szó szerint patakokban folyt rólam a víz - meg a többiekről is, úgyhogy a kaja várhatott.

Felfrissülés után megvacsoráztunk - a kaja, mint kiderült nem is hamburger volt, hanem ilyen összesütött szendvics, volt benne tükörtojás, hús, krumpli, hagyma, paradicsom, saláta. Meglepően jó volt, adtak mellé sült krumplit és innivalót is a hét euróért. Jólesett, közben néztünk egy JAG-et, aztán kotortunk aludni, mindenki elég fáradt volt.

Reggel gyönyörú időre ébredtünk, még szebb kilátással:

Folytatás holnap a madira-i szilveszterezésről.

Az utolsó blogbejegyzés ez, a hazaútról már nem írok semmit - 20 óra utazás, nincs nagyon mit írni arról, hogy hol mennyit várakoztunk vagy mit adtak enni a repülőgépen - bár Kopasznak alighanem ez marad meg leginkább a két hétből...
Ezt a mai bejegyzést egyfajta összegzésnek szánom, mi volt jó, mi volt rossz, megérte-e, satöbbi.

A napot egyébként a terveknek megfelelően henyéléssel töltöttük, nem nagyon hagytuk el a hotel területét. Petra és Bendegúz kiugrottak a közértbe vacsoráért - én tom yum levest választottam, Bendegúz rament és egy másik levest, Petra meg egy harmadikat, de ne a vacsorával kezdjünk!

Reggeli után kicsit várakoztunk, mert a karma egy utolsó ajándékot adott nekünk Indonéziában. Történt ugyanis, hogy tegnapra vártak egy nagyobb csoportot, akik lefoglalták az összes bungalót, azt is, amiben mi voltunk. Ezért a hotel menedzsere megkérdezte, lennénk-e kedvesek felköltözni egy-egy szobába, hogy a bungalóba az új vendégek mehessenek. Két szobát ajánlott fel az emeleten, díjmentesen, elfogadtuk. Kopasznak így saját szobája lett, nagyon megörült.

A költözés után én nekiültem megírni a negyedik napot, ez volt a leghosszabb blogbejegyzés, sok kép, sok szöveg, a többiek meg kimentek ugye vásárolni. Utána volt kis napozás még Petrának, Kopasz meg kütyüzött amíg én írtam.

Ebédre rendeltek tavaszi tekercset, én nem voltam éhes egyáltalán. Egy körül lepihentünk, de müezzin úr miatt nem sokat aludtunk, nem is baj, legalább olvastam a Kindle-ön. 

Hatkor vacsoráztunk, Petra megfőzte a leveseket. Itt kell leírjam, hogy az én vödör levesem 440 forintnak megfelelő rúpiába került és meglepően jó volt, sok tésztával, garnélával és végre egy tom yum, ami tényleg csípős volt, nem csak pikáns! Magyarországon is ráírják, hogy csípős, de még pikánsnak is csak óvatosan nevezném, de itt nem csalódtam, nagyon jó volt! Vinnék haza is belőle, de elég sok helyet foglal, szóval marad itt aztán keresünk otthon, hátha lesz ilyen márka...

A Hidalgo - A tűz óceánja volt a moziest filmje, Petra hozott nachost meg mártogatós szószt, elég jó élmény volt így, utolsó estére. Tetszett mindenkinek, kis régi típusú kalandfilm - vígjátékot akartunk, de Hollywood kiherélte a vígjátékokat, már nem lehet semmivel viccelni, mert valaki megsértődik rajta, szóval egyszerűen nem találtunk olyan komédiát, ami megfelelt volna. Úgy látszik mostantól a régieket kell újranézni...

Összességében a két hét nagyon megérte, olyannyira, hogy az amerikai körutazás után ez jött fel második helyre, letaszítva Bulgáriát a pozícióból. Az eleje nem indult jól a reptéren, de végül azt mondom, megérte a kétórás hercehurca a vámnál.

Bali gyönyörű, olcsó, de rengeteg a turista és a közlekedés egy rémálom. Nagyon tetszett az ottani vallási türelem, hindu, muszlim, buddhista és keresztény jól megvan egymással. Petrának a hindu, mint vallás nagyon megtetszett, de a kertünkbe már egy nagy Buddha-szobrot vitt volna - még házunk sincs, nemhogy kertünk, de a Buddha-szobrot már kinézte... Abban egyetértek vele, hogy bár nem vagyunk vallásosak, ha azok lennénk talán a buddhizmust választanánk. Békés, senkit nem akar megtéríteni és az elvei is teljesen vállalhatóak, elfogadhatóak.

Lombok sokkal jobb lett végül, mint vártuk, vagy amit Balin hallottunk róla. Az első nap kemény volt, főleg a szemét miatt. Ezt egyébként nem is értem, lenyomná Balit könnyedén, ha a helyiek mondjuk minden hónap első szombatján szemetet szednének. Illetve, nem szemetelnének! A szingapúri szemetelés-ellenes törvények bevezetése és fent javasolt havi egy nap szemétszedés után egy éven belül nemhogy versenyképes lenne a sziget, de még le is nyomná Balit. Egyáltalán nincs sok szúnyog a száraz évszakban, a hegyek, erdők és a part csodálatos, a rengeteg apró sziget pedig csodás élményt kínál a fürdőzőknek, búvároknak.

Ráadásul még Balinál is olcsóbb - Petra tegnap látott egy hotelt, ahol adtak ki szobát egy hónapra, 4 millió rúpiáért. Na most, ez 88 ezer forint, olcsóbb, mint egy budapesti albérlet, ráadásul nincs rezsi, takarítanak és adnak reggelit. Ha a cég engedné a távmunkát mi is idejönnénk egy évre, egy rakás pénzt tudnánk félretenni - biztosra veszem, hogy ha mondanám a hotel managerének, hogy kivesszük a szobát egy évre, az esős évszakra is még olcsóbban is odaadná!
Egyébként ha nem lenne még lakásunk ezt csinálnánk, innen dolgoznánk egy nagy cégnek amíg össze nem gyűlik a lakásra való - 3 év alatt már egy igen jó ingatlanra meglenne az önerő, 5 év alatt talán egy házra is. És azért lássuk be, Indonézia nem egy rossz hely 5 évet eltölteni, pláne 23-28 év között.

Lombokról még annyit, hogy az ötödik napra úgy megszoktuk a müezzint, hogy reggel már nem ébresztett fel az imára hívó éneke, az imára is csak olyan félálom állapotba kerültünk - szerintem még pár nap és alszunk nyolcig normálisan. 

Mindkét szigetre igaz, hogy nagyon kedvesek és segítőkészek az emberek, atrocitás nem ért és a strandon se nyúl senki más holmijához.
Enni nagyon jókat ettünk, az indonéz konyha hiányozni fog - nem csak az ára miatt. A tengerparton elfogyasztott frissen grillezett hal/csirke, a szálloda éttermében a fish and chips vagy akár az út menti seafood büfé a Villa Kiranival szemben mind-mind egy élmény volt - de én ide sorolom még a tegnap esti félkész levest is.

Összességében javaslom mindenkinek Indonéziát, Balit - de így utólag még Lombokot is. Nem a szeméttel kell foglalkozni, a müezzin megszokható, maga a hely kárpótol a kellemetlenségekért! Az óceán itt meleg, tudom, hogy sokan azt szeretik, az élővilág pedig pazar, varázslatos.

Lassan megyünk reggelizni aztán pakolunk, tizenegyre jön értünk a kocsi, visznek a komphoz. Balin lesz még egy fél napunk vásárolni, Made elvisz valami szuper piacra Kutában, ahol mindent árulnak a világon a legjobb áron, szóval elverjük a maradék rúpiánkat. 
Legközelebb alighanem élőben találkozunk, addig is a legjobbakat,

G.

Mindenek előtt köszöntöm a blog új olvasóit, kiemelten azokat, akik nem futnak el kígyó elöl még Németországban sem! Egyben figyelmeztetem is az olvasóközönséget, hogy a mai blog hosszú lesz egymillió képpel, szóval majd idő kell a befejezéséhez!

Ma ugyanis csoda napunk volt, nem hiába ismételgette Petra, hogy okkal kerültünk Lombokra, egyet kell értsek vele. A 3 szigetet érintő körutazásunk befért volna bármely utazási magazinba! A nap végén abban maradtunk, hogy toronymagasan ez volt a két hét csúcsa, a legjobb nap, csak emiatt megérte talán még a két órás várakozás is a reptéren beutazáskor. De mi is történt pontosan?

Ahogy eddig mindig, ismét a müezzin hangjára ébredtünk és ezúttal visszaaludni se tudtunk, mert amint abbahagyta az éneklést folytatták a kihangosított Korán-felolvasással. Felvettem diktafonnal, de sajnos nem adja vissza a hangerőt, úgyhogy nem csatolom ide, mindenesetre azt eldöntöttük, hogy elég kemény dolog muszlimnak lenni, tisztelet a kitartásukért és türelmükért!

Reggeli után indultunk is, végül másfél millió rúpia volt az egész napos program díja, ez tartalmazta a hajót és a búvárfelszerelést is. Ez a program a hotel szervezésében történt és bármilyen hihetetlen, ez a másfél milka volt a legolcsóbb ár, amit láttunk erre a körútra.  Mivel ebédeltünk s jattot is adtunk végül kétmilliónál álltunk meg - ez forintban 44 ezer...

Jó másfél órát kellett autózzunk a hajóig, amit egy családi vállalkozás működtetett a tengerparton egy mangrovemocsárban.

A hajóval járt egy "kapitány" is, ő is velünk volt egész nap, kedves fickó bár angolul kevésbé beszélt - itt a sofőrünkre kellett támaszkodjunk, aki szintén jött velünk a szigetre is. Ami nagy előny volt, hogy csak mi hárman voltunk utasok, nem kellett senkihez alkalmazkodni, akkor mentünk és oda amikor mondtuk. Ez tetszett.

Első utunk Gili Nanggu-ra vezetett, ez egy helyi búvárparadicsom. Itt jegyezném meg, hogy a gili az kis szigetet jelent, minden gili, ami kicsi sziget, van belőle több száz. Vannak felkapottabbak, vannak kevésbé ismertek, de mindegyik csodálatos. Az első, ahova mentünk kimondottan a szabad tüdős búvárkodásáról híres.

Már ahogy közeledtünk láttunk a búvárokat a sekély vízben, talán 2-3 tucatnyian lehettek, igazán nem voltak sokan. Mielőbb bementünk volna a vízbe kaptunk a sofőrtől - a nevét sajnos nem kérdeztem meg - egy kifúrt félliteres pet-palackot, amibe kenyeret tömködött. Mikor felengedtük tengervízzel és megnyomtuk, a lukon kiáramlott a vízzel elkeveredett, oldott kenyér és morzsafelhőt hozott létre a víz alatt, odacsalván a halakat. Megerősítem, ez nagyon működött!

A víz alatt varázslatos világ várt ránk, konkrétan olyan volt, mintha egy trópusi akváriumban úszkáltunk volna. Talán kéttucatnyi faj vett körül minket, nem ismertem fel, csak párat: a Némó nyomában meséből megismert bohóchal - csak kettőt láttam és elég picik voltak, gömbhal - ez elég ritka itt, szerencsések vagyunk, hogy láthattuk - vitorláshalak, de a legnagyobb kedvencem volt a Picasso-hal, ami konkrétan majdnem megölt, de önhibáján kívül. 
Az történt ugyanis, hogy úszok a vízben, majd szembe jön velem ez a hal:

Mondom magamba, veled mi történt, komám, hogy így nézel ki? Elkezdtem röhögni rajta, de ilyenkor ugye az ember orcája megemelkedik. Na, ez víz alatt, búvármaszkban nem szerencsés, azonnal aláfolyt a víz, kapálódzhattam, hogy mielőbb olyan helyre érjek, ahol meg tudom igazítani. Ezentúl ha ilyen halat láttam harapni kellett a nyelvem, hogy fájjon, a nevetést elkerülendő.

Még egyszer volt hasonló esetem, de ott magamnak köszönhettem a dolgot. Használtam ezt az etetőt, elég komoly halraj vett körbe, mindenféle színben és méretben, egyáltalán nem féltek, de vagy százan. Mondom, beljebb úszok a mély vízbe, ott még jobb lesz, még több hal, így is lett. Aztán ahogy ott úszkálok közöttük, eszembe jutott, hogy a ravasz rókák elhitették velem, hogy barátságosak, beúsztam a mélybe s most rámrontanak és széttépnek a francba - hát ettől a gondolattól úgy elkezdtem nevetni megint, hogy a maszk megtelt újra, csak itt nem volt korall, amire felállhattam volna, hogy megigazítsam. Szóval le kellett szedjem a maszkot aztán a felszínen úszni a part felé amíg le nem ért a lábam, de még ott is röhögtem a saját hülyeségemen, ilyen halakról feltételeztem a támadást:

Íme Petra kedvence:

Egy másik legenda:

Ilyenek is voltak:

Bendegúz és Petra is élvezték az úszkálást, bár a Kopasz hamar megunta. Itt most a murénáktól rettegett - látott a tenger alján lukakat és rájött, hogy ott élnek a murénák, csak arra várva, hogy ő arra ússzon, egyből előjönnek és széttépik. A sekély vízben nem voltak lukak, de ott meg ugye sütött a nap, az bőrrák, szóval mindig talált valamit, amitől félhetett - ki is ment az árnyékba kütyüzni.

Mi meg úszkáltunk, mint a gyerekek, főleg Kispetrám, integetett a halaknak, saját bevallása szerint telepatikusan beszélgetett is velük, hogy sziasztok, itt vagyok, jöttem hozzátok - szóval teljesen hülye.

Láttunk kék tengeri csillagot - azt se tudtam, hogy ilyen létezik, meg annyiféle korallt, hogy le se tudom írni!

A legjobban tetszett az, ami emberi agyra hasonlított - ez nem szúrt, rá lehetett állni megigazítani a maszkot. 
Egy baj volt csak, a víz olyan meleg volt, majdnem mint a kád. Semmit, de semmit nem frissített. Itt a sekélyesben a fehér homok visszaverte a napsugarakat, ezáltal a víz simán volt 26-27 fok. Voltak persze területek, ahol hűvösebb volt, meg a mélyben se volt ilyen meleg, de ott is talán lement 24-re, szóval egy ilyen gyerekmedence volt.

A parton volt nap - azt kerültük, mert azért itt égetett az 50-es faktor dacára -, de volt árnyékos hely is ezekkel a cölöpházakkal, én is egy ilyenen pihentem ki az akvárium fáradalmait.

Ebédelni egy másik gilire mentünk, teljesen autentikus, helyi "étterembe". Ez is egy család által üzemeltetett vállalkozás volt, hozzáillő félszemű felszolgálóval.

Petrával sült halat rendeltünk, Bendegúz maradt a biztonságos csirkénél. Mikor mondtuk, hogy hal lesz, a pincér hívott, hogy menjünk vele. Mondom minek, hozd a halat aztán hadd együnk. Nem, mert ki kell válasszuk mit süssenek! Na, ez hatalmas volt, azonnal felpattantunk, s mentünk utána. Egy ládához vezetett, amiben jégen volt vagy 20 hal, mindenféle színben és méretben. Mondtuk, hogy szálka nélkülit mutasson, ki is vett párat, abból választottunk azokat sütötték meg nekünk, kábé ezer forintért darabját...

Amíg vártuk az ebédet jól elbeszélgettünk egy hűs fa alatt, hideg kólát hoztak, azt kortyolgattuk, Mikor elkészült a hal kihozták, a friss, forró étel holtversenyben első helyen végzett a Villa Kiranival szemközti seafood bódéval. Egyszerűen fantasztikus volt!

Itt jegyezném meg a képek közötti különbséget - mikor kaja volt előtte a fiam egyből mosolygott...

Ebéd után sétáltunk a tengerparton, ennek két célja volt. E körül a sziget körül rengeteg hatalmas tengeri csillag élt a vízben, ezekbe Petra beleszerelmesedett. Végül helyi suttyók kihoztak vagy ötöt, természetesen fotó kellett készüljön a tengeri csillaggal is...

De egyébként a vízben is volt bőven, csillag is, sün is, begázoltam s lekaptam párat feleségem legnagyobb örömére.

A fényképezkedés után sétára indultunk a part mentén. Ennek a séta mellet az is célja volt, hogy kincseket keressünk a homokon. Bár sofőrünk mondta, hogy egy tengeri csillagot elhozhatunk, élő állatot nem akartunk megölni csak azért, hogy aztán otthon a polcra kitehessük. De amit a tenger kivetett kagylót, csigát abból válogattunk. Volt egy nagyobb darab, amit se Petra, se Bendegúz nem mert megfogni, mert azt hitték, hogy szemét. Én felszedtem, mert nem tűnt műanyagnak - mondjuk kagylónak se. Kiderült, hogy ez a tintahal hátpáncélja, mikor Petra ezt megtudta ez lett a legnagyobb kincse. Mert ilyen otthon senkinek sincs. Mondjuk tényleg vagányan nézett ki - íme amit gyűjtöttünk:

Ezután mentünk a legkisebb szigetre. Ez nagyon kicsi sziget, szó szerint egy perc körbesétálni, de körbeúszni se volt sokkal több idő. Itt is láttunk csodát, gyönyörű halakat, de itt volt gazdagon gusztustalanság is a víz alatt. Találkoztunk például a spagettiféreggel, amire először azt hittem, hogy valami horgászdamil a tenger alján, de miután tanulmányoztam, észrevettem, hogy a damil mozog.

Már ez se tetszett, de aztán szembetalákoztam a foltos tengeri uborkaféreggel, hát ezt meg egyenesen utáltam, eleve gusztustalan, rengeteg van belőle, ráadásul a sekély vízben kábé 20 centivel felette úszol el, hogy rohadna meg az összes! Ártalmatlan, oké, de miért nincs valami hal, ami pont ezt eszi? Telepíteném rajokban oszt pucolják ki ezeket a francba! Mondjuk, hazafelé, mikor elmeséltem a sofőrünknek elmondta, hogy ezt a férget megeszik emberek, ráadásul nyersen - hát sose legyek ennyire éhes! Egyébként itt van, ha valaki megkívánná:

Akit érdekel írjon s megnézem van-e ilyen konzerv - de akkor meg kell egye, nincs apelláta!

Napnyugtát vártuk egyébként ezen a miniszigeten, mert itt pont a tengerbe bukik a nap és csodás fotókat lehet lőni. Már fél órával korábban lefoglaltuk a helyet magunknak, odavittünk nyugágyakat, mindent, de mások is ezt csinálták - egy népes muszlim család például, de mikor a nap nyugodni kezdett csak odajöttek elénk fényképezkedni, hogy Allah görbítse meg a gerincüket! Nagyon mérges voltam rájuk, majd felrobbantam, mert vagy egy órát napoztam már ott, aztán odahordtuk a nyugágyakat, erre a gyökerek odajöttek. Nem baj, én hazajövök hamarosan, te meg minden nap ötkor kelsz a müezzin üvöltésére és fekete burnuszt kell hordanod a kánikulában életed végéig.

Azzal együtt lettek jó képeink, íme néhány:

Ezután nem történt sok, hazajöttünk, jót aludtunk - talán az eddigi legjobbat, ráadásul a müezzin virnyákolása után vissza tudtunk aludni, ami újabb extra! Mára semmittevés a program, de majd este beszámolok részletesen, illetve összegzem a két hetet is az utolsó blogbejegyezésben.