Ez a nap is eljött, a tetves COVID miatt a 2020-as USA keleti parti nemzeti parkok túránk elmaradt, reménykedtünk, hogy idén októberben megcsinálhatjuk. Ehelyett az USA nem nyitotta meg időben a kapuit, úgyhogy alternatívát kellett találnunk.

Ezen elég sokat szenvedtünk, Mexikó, Zanzibár, a Maldív-szigetek, Kuba - mind a listán volt, sőt, Egyiptom is, de végül Tenerife nyert, amivel csak az utolsó pillanatban kezdtünk foglalkozni. Mindenesetre október 16-án reggel kilencre jött a taxi és vitt minket a reptérre, hogy a Wizzair a szigetre röpíthessen minket.

A repülőút nagyon hosszúnak tűnt, talán mert a gép már eleve késve érkezett, ennél fogva késve is indult. Az alapból 5 óra 10 perces utat viszont rövidebb idő alatt tettük meg, így a pilótáknak hála viszonylag időben megérkeztük a Kanári-szigetekre. Az út ezt leszámítva nyugodt volt, bár eleinte tartottam a Wizzair fapados járatának proletár utasaitól - én Lufthansával akartam jönni, de nem indult ide járatuk -, de kellemesen csalódnom kellett utastársaimban.

Ami lényeges, hogy szombaton helyi idő szerint hat előtt megérkeztünk a napsütésbe.

A transfer busszal volt egy kis affér, ugyanis a helyi sofőr egy idő után úgy döntött, hogy elindul, csakhogy negyed óra múlva hívták telefonon, hogy az idegenvezetőt és 5 másik utast a reptéren hagyott, ezért legyen kedves visszafordulni...

Na, lényeg ami lényeg, hat után értünk a szállásra. A Troya hotelben foglaltunk egy lakosztályt, ami mondjuk meg is felelt az elvárásainknak. A berendezés talán picit retro, de a technikai felszereltség - a tévék :) - rendben voltak, a wifi erős - mi kell még? Ráadásul nagy teraszunk van, ami az Atlanti-óceánra néz, s ezt a látványt nyújtotta:

Ez eddig rendben is volt. Ezután lementünk vacsorázni, ami mondjuk nem volt világbajnok, de egy hetest adtunk rá a tízből. Borjúszeletet ettünk rizzsel a Kopasszal, Petra meg valami halpörköltet, amiben volt rák is. Mellé helyi fehérbort ittunk, de aztán felütöttük szódával - úgy jobban lement, de igazán nem volt rossz, csak mi fröccs-rajongók vagyunk, ennyi.

Vacsora után kimentünk a tengerpartra sétálni. Itt láttuk, hogy valaki ilyen fémdetektorral próbálja kiszedni a nap folyamán az óceánban hagyott arany nyakláncokat.

Utána még sétáltunk a parton, illetve egy boltban vettünk vizet az éjszakára, mert az idegenvezető említette, hogy a helyi csapvíz úgynevezett Kanári-betegséget okoz, ami fejfájással, hasmenéssel és émelygéssel jár, ezt pedig mindhárman szerettük volna elkerülni. A bevásárlás után visszaindultunk a szállásra, közben kismillió klubot, kaszinót, éttermet láttunk, s mivel az éjszaka kellemesen meleg volt - 23 fok - elég sokan mozogtak még az utcákon. Mindenesetre mi visszamentünk a hotelbe, a Kopasz felment a szobába, mi pedig Petrával célba vettük a bárt és ittunk egy gin-tonikot az érkezés örömére. Itt az volt a vicc, hogy az all-inclusive listán a gin-tonik nem szerepelt a koktélok között, a tonik és gin viszont igen. Úgyhogy kértem két gint és két tonikot - de a pincér egyből levette mi a kotta, úgyhogy egy pohárba nyomta az alapanyagokat. Nem is volt panaszunk a végeredményre. A bár egyébként szabadtéren volt, a medencék mellett, ráadásul szólt a zene, ami nagyon tetszett, ilyen retró slágerek futottak, egy kis suttyó gyerek meg egymaga táncolt a színpad előtt, szóval jól elszórakoztunk azon, hogy Bendegúz soha a büdös életben nem csinált és nem is csinálna ilyet...

Kilenc után mentünk fel a szobába, ott megnéztük a 24 kilencedik évadának második részét aztán nyugovóra tértünk. Egy picit tartottam tőle, hogy a bár, illetve a szomszédos hotel zenéje felhallatszik és nem alszunk, de korrektek voltak és tízkor abbahagyták a muzsikát és nyugodtan aludtunk reggelig a kényelmes matracokon.