Az éjjel jót aludtunk, bár Petra és Bendegúz mindenféle állatokra meg talicskázásra panaszkodtak az éjjel - én mindebből semmit sem hallottam, mert az én lelkiismeretem tiszta, úgy aludtam, mint egy kisbaba.
Az ötödik nap programját Petra szervezte, mert mára kerékpártúrát terveztem még otthon, de az útviszonyok ismeretében ez elég hamar megdőlt. Petra viszont rutinosan lefényképezte egy taxis laminált útiterv-ajánlóját, illetve kölcsönkapott útikönyvünkbe is elmélyedt, így mire én felébredtem már kész programot állított össze.
Itt szeretném újfent kiemelni, hogy Petra ismét áldozatot hozott, mivel lemondott a fejenként 1.3 millióba kerülő elefántmosdatás nevű parasztvakításról, mert hármunknak 4 millióba került volna - ebéddel. Nagyon nagy áldozat volt lemondani valamiről, ami úgysem valósult volna meg, de mindegy. A tervét azért megkovácsolta, én megnéztem, elvégeztem egy gyors megvalósíthatósági tanulmányt, majd nagyjából jóváhagytam az elképzeléseit. Egyébként jó helyszíneket rakott bele, úgyhogy valami pozitív megérzés lett úrrá rajtam a mai nappal kapcsolatban - ez be is igazolódott, mert ma találkoztunk Bali legokosabb embereivel, de mindent csak sorjában!

A reggeli jó volt, bár Kopasz már hiányolta Kálmánt, a kígyót - s mikor elmondtam neki is, hogy Kálmánt alighanem a helyiek már tegnap agyonverték még el is szomorodott. Én kipróbáltam a papayalét, ízre rendben volt, de elég sűrű, nehéz inni - holnaptól visszatérek a dinnyelére. Ja, dinnye, az út mentén árultak dinnyét, 5 ezer rúpiáért, azaz 115 forintért kínálták. Bírom ezt a szigetet és Lombok állítólag még olcsóbb, mert ott kevesebb a turista...

Az utunkhoz nem volt sofőr, mivel mára kerékpározást terveztünk, úgyhogy megkérdeztük itt a villa recepcióján, hogy tudnak-e ajánlani valakit erre az útvonalra. Kis idő elteltével jött is az ürge, hogy igen, van emberük, másfél millió rúpiáért megcsinálja velünk a kört. 
Ember, te ittál? Az egész napos túrán eddig 600 rúpiába került, hát kizárt, hogy kifizessünk a cimborádnak másfél milkát - ez tényleg hülyének nézett minket.

Nincs idő kétségbeesni, Grab, jött is a tegnap délelőtti fickó - nagy örömünkre - a Grab tarifa 378 rúpia volt oda. Ha csak ennyit csinálunk, oda-vissza 800, akkor is megvagyunk féláron, de még volt a tarsolyomban egy-két trükk!

Az első állomás Tenganan volt, egy tradicionális falu, amit kb 500 éve úgyhagytak, ahogy volt. Majdnem két órát kellett autózni, de végre mentünk autópályán, vagy legalábbis autóúton. Ez már 2 sávos volt, de helyenként 4 sávossá alakult - amikor egyszerre 2 autó előzött másik két autót jobbról-balról, kb ki is töltötték az utat.

Na mindegy is, Tenganan. Odamegyünk, nincs belépő, hanem adakozzunk. Jól van, itt maradtatok 1500-ból áram nélkül, akkor én adakozok - leszurkoltunk egy százezrest, mondták isten hozott, irány a falu! Ez egy érdekes falu volt, nem olyan, mint a mi falvaink otthon, pláne nem olyan, mint a skanzen. Itt konkrétan mind a mai napig emberek élnek!  A falunak van egy elég széles főutcája, annak két oldalán a lakóházak, az utca közepén meg a közösségi terek - ilyen fal nélküli nagy csarnokok meg hatalmas fák, amik alatt ott ült a falu apraja-nagyja, a jó árnyékban, oszt beszélgettek. Mondom is, micsoda éhenkórász, potyaleső banda lakik itt, nyomás ki a földekre, a rizs nem aratja le magát! Nem itt ülni fényes nappal aztán sukárkodni a fa alatt! 
Petra azonban lelkesen felolvasta az útikönyvből, hogy a helyiek nem dolgoznak a földjeiken egyáltalán, hanem kiadják a környező falvak parasztjainak haszonbérbe, akik megművelik a földet, aztán aratáskor leadják a termés felét a mi embereinknek, akik így egy kapavágás nélkül jutnak terményhez. Addig meg van idejük művészkedni: szőnek, faragnak, táncolnak, énekelnek, meg pálmalevelekre írnak könyvet. Hát mondtam az elején, ezek a legokosabb emberek a szigeten, konkrétan nem dolgoznak csak hesszelnek, meg olyasmivel foglalkoznak, amihez kedvük van. Ügyes kezűek, a hülye turistáknak elsózzák a szőttest meg a faragványokat jó pénzért, még abból is jön lé, szóval nagyon jól elvannak! Például azzal szórakoznak, hogy különleges színű kakasokat nevelnek:

Ha már hülye turisták, mi is vettünk egy ilyen házi kalendáriumot a 12 hónappal meg a hozzájuk tartozó istenekkel, a helyi művész még azt is rávéste ékes balinéz nyelven, hogy Molnar Family - legalábbis ő ezt mondta, mert a krikszkraksz, amit én látok a kalendár alján felőlem azt is jelentheti, hogy dögölj meg! Majd holnap megkérdem Madét, a sofőrünket, hogy mondja már el mi van az alján, tényleg érdekel.

A falut végigjártuk, a másik végén a dzsungelben meg is találtuk a szemétlerakójukat - eddig tartott az idill! Konkrétan a lejtőre hordanak mindent és odahányják, mint a bunkók - műanyag palack, zacskók, ételmaradék, régi bútor, minden ott van. Gusztustalan, undorító, ha valaki eljut ide álljon meg az iskolánál!

A szemétlerakaton túl kövezett út vezet a dzsungelbe, igaz, hogy tele van tehénlepénnyel, de azért járható. Belőlem előjött Indiana Jones, meg is indultam, hogy hova vezethet ez, de Bendegúz nem lelkesedett annyira, mondván, hogy ez itt a dzsungel, nyilván tele van zöld mambával és kobrával. Mindegy, Petra mellém állt, úgyhogy a fiatalúr dönthetett, hogy visszabandukol a faluba egymaga, vagy jön velünk tovább. 
Együtt folytattuk hát utunkat, ami egyébként egy tisztásra vezetett, ahol volt egy nagy fa, ennyi. Mindegy, ha már eljöttem idáig lefényképeztem.

Ezután még megnéztük a falu egy másik utcáját, de kábé ugyanazt lehetett látni, mint a nagyon, szóval visszamentünk a bejárathoz, ahol fotókiállítás volt a falu életét bemutatandó. Ezek régi képeket is tartalmaztak - semmi változás azóta se, szavamra! -, illetve arra jó volt, hogy Petra nyilatkozatott tett, miszerint Balin a nők csodaszépek, de a férfiak erősen elmaradnak ettől a szinttől. Mondtam is neki, hogy nyilván így látja, ilyen férjhez szokott, magasan a léc... Egyébként innentől tényleg azt figyeltük, hogy megcáfoljuk ezt az állítását de ma estére magam is be kellett ismerjem, hogy neki van igaza, az utcákon, robogókon, boltokban a nők szépek ás kecsesek, a férfiaknak meg ilyen Kim Jong-Un feje van.

A másik érdekesség a fotókiállításból egy hagyományos harc bemutatása volt, mikoris a fiatal férfiak pálmalevélből font korbáccsal verik egymást, hogy vérük kiserkenjen az istenek dicsőségére, a falu - elsősorban az eladó lányok - meg nézik őket. Ez mindig júniusban van, egyetlen napon az évben, valami vallási ünnep alkalmával. A harcnak nincs győztese vagy vesztese és sokat nevetnek közben - nem jöttem rá, hogy min -, de azt megpedzettem, hogy ha pont most lenne benevezném a Kopaszt, s a hosszú kezeivel végigverve a falusiakat egyből ő lenne a legvonzóbb férj-jelölt. Nem tudom így lenne-e, de azt igen, hogy ez esetben én is nevetnék...

A kiállítás megtekintése és megbeszélése után visszaballagtunk a sofőrünkhöz és itt jött a trükk! Kérdezte, hogy akkor vissza a hotelbe? Mondom neki, mennyiért vinne el a hotelbe de úgy, hogy kis kerülővel útba ejtsük Taman Ujungot? Hát, mondja, hogy 400 ezerért mehet.
Idehozott 378-ért, ha továbbvisz meg még haza is 400-ért, akkor az csak jó lehet, de a trükk nem ez volt! A trükk az volt, hogy egy másik látványosság, Tirta Gangga elég közel volt Taman Ujunghoz, s ő, ahogy előre sejtettem, megkérdezte, hogy ott is megálljunk-e, mert nagyon szép? Ó, barátom, álljunk, álljunk! Úgyhogy a teljes kört, amit a hotel taxisa másfél millió rúpiáért vállalt volna megcsináltuk 778-ért  :o)

Taman Ujung egy festői vízikert és pihenőpark, amit a huszadik század elején építtetett az utolsó rádzsa. Ez valami elképesztően szép hely, királyi pihenőhely, pagodákkal, ligetekkel, nagyon tetszett mindhármunknak. Egy jó félórát barangoltunk benne, itt készültek az alábbi képek:

Kiemelném, hogy Petra Gauguin Taihit nők című festménye hatására kitalálta, hogy mindenféle virágot aggat a hajába dacára a két sziget közötti 10 ezek kilométeres távolságnak...És tényleg így mozgott velünk a helyen, akárhogy is szívtuk a vérét Bendegúzzal, aki persze édesapja segítségére sietett, amint anyukát a busz alá kellett lökni. Erről is készült fotó...

Itt igazából egyetlen említésre méltó eseményünk volt, persze az se úgy alakult, ahogy én akartam. Szerencsétlenkedett előttünk egy orosz család ugyanis, két gyerekkel. Na, azok az egyik lépcső tetején fényképezkedtek, pontosabban az apuka fényképezte anyukát, aki lelkesen pózolt. Na, nekem már ennyi elég volt, hogy felmérgesedjek, mert az ukránok rettegnek, hogy mikor csap be egy bomba a fészerbe, te meg itt pózolsz a napsütésben??? Épp azon voltam, hogy belegyalogolok a képbe és én is elkezdek tüntetőleg fotózni - innen fentről nagyon szép volt a látvány -, de Petra megelőzött s felajánlotta, hogy lefényképezi őket együtt. Micsoda??? Nem barátkozunk oroszokkal!
Feleségem azonban jóval különb ember nálam, békés, segítőkész, persze a majom oroszok meg is örültek az ajánlatnak, lett róluk közös fotó. Mondjuk meglepetésemre meg is köszönték, de azt már nem ajánlották fel a barmok, hogy akkor ők is csinálnak rólunk párat... Mondtam is Petrának, itt az eredménye a jóságodnak! Elakapatod őket! 
Persze az se vitte volna előre az orosz-magyar barátságot, ha én belemászok a fotójukba, de egyrészt nincs is szükség ilyen barátságra, másrészt meg ki kell állni Ukrajnáért.
Én tényleg nem vagyok idevaló, Petra viszont tökéletesen beleillik minden kultúrába, bárhová is mentünk.

Innen mentünk Tirta Ganggába, ami medencék sokasága, vízköpőkkel, pagodákkal meg egymillió turistával, akik állandóan azok előtt a szobrok és szökőkutak előtt pózoltak, amiket én le akartam fényképezni. A Z generáció nárcisztikus figyelemvadászata úgy látom Balin és az ehhez hasonló paradicsomi helyeken csúcsosodik ki, mikor is nem elég 1-3 fotó, ahogy mi, normális emberek csináltuk, hanem kell 40, mindegyik más szögből, más mozdulattal, arckifejezéssel. Nem egy gondolattal gazdagítottam a világ kulturális örökségét amíg vártam, hogy önjelölt világsztárjaink elégedettek legyenek valamelyik képpel - legszívesebben berugdostam volna mindet a szent halak közé. Tényleg, erről majd később írok, mert itt is nagy felfedezést tettünk!

Fiam gondoskodott arról, hogy jó kedvem s hitem a világban visszatérjen, mivel ahogy sétáltunk elsiklott előttünk egy kígyó - Kálmánunk valamely unokatestvére lehetett, mert ez nem zöld volt, hanem barna. Mindegy, barna volt, vékony és hosszú, úgyhogy Bendegúz, aki elöl ment azonnal pániküzemmódba kapcsolt - azonnal el kellett hagyjuk az ösvényt! Ez azért felvidított. Nagy lapaj cula, a kígyó sokkal jobban megijedt tőle, mint ő tőle - legalábbis olyan gyorsan tűnt el az aljnövényzetben, hogy Usain Bolt se érte volna utol -, de nekünk majdnem futni kellett, mielőtt a kígyó visszajön...

Kedves férfi olvasóimnak pár különleges, Indiana Jones utánérzést generáló kép, hogy a vagányság és a maszkulin energia is képviselve legyen a blogban - ilyen szobrok is vannak errefelé:

Nagyon nem látni, mert árnyékban volt, de ijesztő kis szobor ez - volt ilyenből vagy öt-hat különböző.

Ezután tényleg a hotelbe indultunk, jó két óra vezetés állt még előttünk. A látottakat elemeztük, próbáltuk Petra elméletét megdönteni a nőkről, kirakatokat bámultunk és megállapítottuk, hogy a helyiek rengeteget ülnek. Letámasztják a motort bárhol az árnyékban, 4-5 fő összebandázik és beszélgetnek. Ha valahol dolgoznak, 3-4 ember gályázik, másik 3-4 meg ül s beszélget. Ez alapján megállapítottuk, hogy itt mindenki elégedett a sorsával, örül annak, amilye van s nem hajszolja a vagyont olyan áron, hogy estleg az már egészségtelen irányba csapjon. Az utakon is mindenki türelmes, a dugóban is, senki se anyázik, nem szállnak ki lerendezni egy koccanást - láttuk a saját szemünkkel, kihajolnak az ablakon, megnézik mennyire sérült a jármű, aztán ha mindenki jól van mindenki megy a dolgára. Ezek itt valóban békés népek, bár fenntartom, hogy nem vagyok Bali-kompatibilis, teljesen megértem, hogy a New Age - kumbaya - vegán hippik miért ide jönnek.

Vacsorára pizzát rendelünk - tegnap a KFC-imitáló csirke nem volt rossz, ezért elhatároztuk ma megnézzük milyen a Bali pizza. A burger nem volt rossz, a hotdog kimondottan jó volt, ma akkor lesz pizza-est. Ezzel szemben kiderült, hogy a pizza itt elég drága - Bali viszonylatban -, ráadásul sokat kell rá várni, a Kopasz meg már az éhhalál küszöbén állt, úgyhogy végül ilyen döner tekercset hoztak - ez is jó volt, 3 ezer forintba került hármunknak.

A mai beszámolót szomorú hírrel zárom: két napja nem láttuk sem Gézát, sem Kisgézát. Takarításkor alighanem lebuktak s a személyzet azonnali hatállyal felmondta rovartalanító szerződésüket. Kisgéza sok legyet nem kaphatott el méretéből adódóan, de Gézát sajnáltam, ő jó munkát végzett.
Kár érte, kiváló ügynök volt!