Na, a mai blog hatalmas lesz, mindjárt megértitek, ha elmondom az előzményt!

Mikor áprilisban elkezdtük a nyaralást szervezni és kiderült, hogy Bali lesz a befutó én a teljes két hétre Balin akartam szállást, nem itt ugrálni szigetek között, mint a kalózok. Kispetrám kikelt magából, hogy nem, arról szó sem lehet, mert ő olvasta az interneten, hogy aki idejön, az 2-3 éjszakát tölt valahol aztán továbbáll, meg a kolleganője is több szigeten volt, nekünk is kell vagy 3-4. Mondom, kizárt, hogy mi 3-4 szigetre utazzunk, nem fog megtörténni.
Jó, felelte, akkor legyen kettő! Ok, mondom, kettő lehet, mi legyen a másik?
Lombok.

Reggell korán keltünk, hétkor már reggeli, Made is megérkezett s vitt minket a kikötőbe. Mivel korán még nem volt forgalom elég jó időt futottunk, átvettük az egyébként helyi szinten drága jegyeket s vártunk a sorunkra. Amíg az időt múlattuk megörökítettem a helyi halászok csónakjait.

Becsekkoltunk, elindultunk, a gyorsjárat egyébként meglepően jó volt, légkondi, kényelmes, csaknem minden hely elkelt.
Sok kaland nem volt a két óra alatt, amíg átértünk, Petra és Bendegúz elaludtak, én meg sakkoztam a tableten, amíg az akku bírta. Aztán felfigyeltem az orosz családra - ez most egy másik volt - egy sorral előttünk a másik oldalon. Na, mondom magamnak, már megint, meghallod az orosz beszédet, előítélet, meg a békétlenkedés, sakkozz tovább! 
Az apa indulás után eltűnt, az anya maradt ott a hároméves kisfiúval meg egy ötéves kislánnyal. A kislány is az apja után ment hamarosan, a kölyök meg elkezdett unatkozni, mert anyuka a telefonját nyomkodta. Kis hősünk kitalálta, hogy milyen vagány lesz, ha feláll az ülésre s onnan tekint körbe az utazóközönségre. Ezt meg is valósította és diadalmasan nézett rám, mikor egy hullám megdobta a hajót a suttyó meg bezúdult az ülések közé. Még ezzel se lett volna bajom, mert majd ebből tanul, de a gyerek elkezdett üvölteni, mint akit nyúztak. Petra és Bendegúz meg felébredtek - úgyhogy az első megérzésem volt a helyes, az a tanulság, hogy mindenki hallgasson az ösztöneire!

Kb ennyi történ az úton, megérkeztünk a szigetre, átvettük a csomagokat. A kijáratnál megrohantak a taxisok, egy darabig csak Petrát és Bendegúzt zaklatták, én mögöttük mentem, de aztán a végén ketten is felbátorodtak s velem akartak szóba elegyedni. Mivel megbeszéltük előre, hogy Grab-et hívunk leráztam őket.
Igen ám, de mikor megálltunk az árnyékban a parkolónál, hogy fuvart rendeljünk egy helyi úr odalépett és szinte könyörgött, hogy majd ő elvisz minket, Grab áron, várni se kell. Petra szíve megesett rajta, mondta, hogy menjünk vele, így is lett.
Emberünk megtudta a címet, mondott egy elég korrekt árat, nekiindultunk. Ami azonnal szembetűnő volt, hogy itt nincs akkora forgalom - konkrétan semekkora. Nem hogy dugó nem volt, de még járművek se nagyon - Ubud után ez felüdülés volt. Maga a kikötőváros egyébként nem volt nagyon különböző azoktól, amiket Balin láttunk, bár a hindu szentélyek helyett itt mecsetek voltak.

Egy dolog viszont nagyon eltért Balitól - Lombok sokkal szemetesebb, pedig akkor még csak az elit környéket láttuk! Átmentünk egy hídon, alattunk a folyóban hömpölygött a petpalack, a nylonzacskó, a kartondoboz - néhány lecsúszott entitás pedig hosszú botokkal próbálta kipiszkálni az ígéretesebb szeméthalmokat a vízből némi haszon reményében.

Sofőrünkkel beszédbe elegyedtem, elmesélte, hogy a Covid tett be neki, előtte nagy autója volt, most meg ezt a kis szart vezeti, mert a régit elvitte a bank, meg hogy nem érti a turisták miért csak Balira mennek, nem pedig ide, pedig még repterük is van. Mivel Bali szelleme hacsak árnyalatnyira is, de engem is megérintett, azt feleltem neki, hogy én se értem, itt is süt a nap, vannak pálmafák, meg tenger. Ennek úgy megörült.

Pedig igazából azt kellett  volna mondanom, hogy azért, barátom, mert igénytelenek vagytok, szemeteltek, nem tartjátok tisztán az otthonotokat! És nem akarom idekeverni a vallást, senkit se akarok megsérteni, de Törökország, Tunézia, Lombok - ahol a muszlim az uralkodó vallás ott mi ezt tapasztaltuk. Ugyan nem olvastam a Koránt végig, de gyanítom, hogy az nincs benne, hogy ha kiürült a kulacsod, súvaszd ki a kocsid ablakán az út szélére, majd Allah gondoskodik róla...

Sofőrünk hirtelen megáll, hogy tankolnia kell - mondom jól van, ember, tankoljál! De hogy tudok-e adni neki előleget a viteldíjból, levonja a végén... Figyelj, itt az egész lóvé, tankold tele a Datsunod, csak haladjunk - így is lett. A fickó annyira szegény volt, hogy fél liter benzinnel vállalta a fuvart, csak hogy legyen valami, amivel tovább melózhat... Ráadásul mikor elértük a várost, nem találta meg a lehajtót az autóútról, végül egy útszéli motoros állt elénk és őt követve jutottunk el a szállásra. 

A szállás egyébként kifogástalan, welcome drinkkel vártak - hideg narancslé, jól is esett. Most nem szobánk van, hanem ilyen különálló bungalónk, de nagy, kényelmes, szépen berendezve. 

Kipakoltunk, pihentünk kicsit - elkezdtünk filmet nézni, de kisvártatva megint egyedül néztem, úgyhogy megállapodtunk, hogy leállítjuk és alszunk egy órát.

Ez jó terv volt, de ugye muszlim régióban vagyunk, úgyhogy egy idő múlva iszonyat hangosan elkezdett énekével imára hívni a müezzin a közeli mecsetből. Emberünk vagy tíz percig énekelt, értesítve az igaz hívőket, hogy a kora délutáni ima ideje eljött.
Szóval alvás helyett befejeztük a filmet.

Utána kezdődött a nap fénypontja, elindultunk a partra hogy megnézzük milyen, illetve hogy megvacsorázzunk. Itt én is hibás vagyok, indulás előtt Petra megkérdezte, hozzon-e még pénzt, de nálam volt 220 ezer, Ubudban 135 ezerért vacsoráztunk, ezek sokkal szegényebbek, mondom a 220-ból itt urak leszünk!
Már a kocsiban észrevettem, hogy Petra nagyon csendes. Hát séta közben láttam a fancsali pofáját, az óriási volt!!! Tudtam én mi a baja, nem erre számított! Ugyanis az út a partra koszos volt, szemetes, kóbor kutyák falkája üldözött minket - amitől Bendegúz is bepánikolt, úgyhogy már ketten puffogtak nekem - pontosabban Petra csak némán szenvedett, méltósággal viselte döntése következményeit.
Hát még mikor leértünk a partra! Az odaút is olyan volt, mint egy kalandfilm a kalyibákkal szegélyezett úton, de a part, hát az volt a korona a feleségem vesszőfutásán - legalábbis így hitte, de a korona még hátra volt! A part zsúfolt, szemetes, egysíkú, szóval nem olyan, mint amiket a magazinokban láttok - ráadásul fehér ember talán öt volt rajtunk kívül, mindenki más muszlim. Itt Petra már ment előre, mint egy mártír, mereven maga elé nézett és csak abban bízott, hogy majd a jó vacsora mindent helyrehoz.
Hát nem hozott.

Nagy választék eleve nem volt, a vendéglők már látszatra se nagyon tetszettek, végül egy viszonylag normális tengeri éttermet választottunk - ahol nem ült a világon senki. Alapból nem megyek olyan helyre, ahol nincs más vendég, de most félretettük az előítéletet és beültünk. Na, hamar kiderült, hogy ez nem hogy nem olcsóbb, mint Balin, hanem egyenesen drágább! Egész egyszerűen nem tudtuk volna kifizetni a a fish and chipset üdítővel a nálam lévő pénzből! Végül tőkehalburgert rendeltünk, az belefért, ital nélkül. Amíg a kajára vártunk jó férjként szembesítettem Petrát a döntése következményeivel, megnyugtatva, hogy egyáltalán nem haragszok, sőt, kimondottan örülök, hogy így alakult, mert látom rajta, hogy semmi nem tetszik neki itt, de majd ebből tanul s ha legközelebb mondom, hogy maradjunk Balin akkor egyetért. Harcolt az igazáért, mondom neki, most 5 napig ez lesz, maradunk.
Fiam persze azonnal csatlakozott s egész napi sirámát édesanyjára zúdította, hogy miért nem volt jó nekünk Bali... Petra ismét csak sunyta a fejét csalódottan, de nem vitatkozott, vállalta döntését.

Ami az estét megmentette, az a tőkehalburger volt, ami kifejezetten jónak bizonyult és az adag is megfelelő volt. A pincér látta, hogy tényleg nem rendelünk italt, hát hozott egy kancsó jeges vizet, de abból meg Petra nem mert inni, hogy fertőzött, emiatt Bendegúz se ivott, hogy ő nem akar itt megdögleni. Én meg tüntetőleg megittam három pohárral is, mert már elegem volt az állandó rettegésükből.

Petra végig azt ismételgette, hogy oka van, hogy mi ide kerültünk - én mondtam, hogy persze, oka van, az én jó szórakozásom, mert én tudom, hogy most öt napig nagyon sokat fogok nevetni! Talán a kajától, talán mert tényleg sokat nevettem a végére ő is úgy fogta fel, hogy jól van, most már itt vagyunk, hozzuk ki ebből a legtöbbet! Hazafelé már ő is nevetett, de még Bendegúz is - kivéve mikor néhány kóbor kutya szegődött a nyomunkba csaholva, akkor az arcukra fagyott a nevetés.

Mikor visszaértünk a szállásra feleségem első útja a hűtőhöz vezetett és kitöltött két dupla körtét, majd szomorúan nyugtázta, hogy készletünk erősen megcsappant, talán még két este tudunk inni, aztán szárazon kell Lombokot átvészelni.

Most majd filmet nézünk, holnap meg keresek valami jobb strandot meg egy másik étkezőt, mert bár az én hangulatom kifogástalan, de a müezzin - Allah növessze hosszúra a szakállát -  éneke naponta ötször fog felidegesíteni, szóval kell majd nekem is valami pozitív élmény.