Erőt, egészséget!

A harmadik napra a kultúrális-gyaloglós napot terveztük egy jó éjszakai piacos vacsorával. Természetesen a jó reggelivel kezdtünk, Petrával a megbeszéltek szerint a tartalmas kínai levest választottuk, míg a Fiatalúr a pad thai mellett döntött.

Bolttal mentünk a Jim Thompson múzeumba, ami több szempontból is érdekesnek bizonyult. Eleve a névadó, az öreg Jimbo Amerikából a második világháború alatt OSS tisztként szeretett bele Ázsiába, pontosabban Thaiföldbe, így a békekötés után leszerelt és itt telepedett le. Az ördöngős fickó észrevette ugyanis, hogy a selyemkészítők itt lokálisan kapirgálnak valamit, de a világpiacon - főleg nyugaton - nagy lenne az igény. Földet vett hát, lepaktált a helyi selyemfonókkal és beindította vállalkozását, ami nagyon gyorsan milliomossá tette. 
Házat építetett Bangkokban, méghozzá úgy, hogy tradícionális vidéki házakat - egészen pontosan hármat - hozatott a fővárosba és itt egy megkomonált minidzsungel közepén összerakta azokat.

Emberünk igazi filantróp lett, támogatta a thai kultúrát, gyűjtötte a műkincseket és kisvártatva olyan népszerű lett, hogy a királyi családdal is összebandázott, végül megnyitotta otthonát a látogatók előtt és élő múzeummá alakította át házait.
1967-ben aztán Malayziába utazott, ahol egy szép nap úgy döntött, hogy egymaga indul a dzsungelbe kirándulni, azóta nem látták.

Vezetett túrákat indítottak a házban, mi egy angol nyelvű csoportba kerültünk egy helyi leány vezetésével, akiről mind a mai napig nem tudom, hogy halloween-i kontaktlencsét viselt-e, vagy alapból ilyen különleges színű szeme volt. Elég jól elmesélt mindent és egy bő 45 percben bejártuk a kertet és a házakat. Amíg a turnusunkra vártunk beküldtem Petrát a ruhaboltba - volt itt egy elég komoly bolt -, hogy vegyen magának valamit emlékbe, kendőt, ruhát, szoknyát, de nagyon hamar kijött, lógott az orra. A boltban ugyanis selyemből volt minden - meglepetés, a selyemkereskedő ruhái selyemből készültek - elég borsos áron. A ruha, amit kinézett magának például 72 ezer forint lett volna, de még egy felső, egy póló se állt meg 30 alatt. Egyébként vehettünk volna, mert otthon se sokkal olcsóbb, ez meg itt legalább hitelesített selyem és tényleg jól néztek ki. Mindegy, Petra sajnált érte ennyi pénzt, akárcsak Bendegúz, én meg bármit elhordok, szóval nem vettünk semmit a végén.

Jim összeharácsolt több tucat relikviát, némelyik 400 éves is megvan, köztük Buddha szobrokat, porcelán edényeket, faliszőnyegeket. A ház teljesen autentikus thai építészet, magas küszöbökkel, mert a thai nép úgy hiszi a szellemek csak vízszintesen tudnak közlekedni, ugrani s repülni nem tudnak, emiatt a küszöb megállítja őket s nem jutnak be a szobákba.
A nyilvánvaló kérdést, hogy mivel a szobák az emeleten vannak a szellem hogy jutna fel a lépcsőn, ha csak vízszintesen tud mozogni ezúttal nem tettem fel...

Egyébként szép, kényelmes szobái voltak, még vendégszobát is kialakított az öreg Jim, ráadásul olyan panorámát csinált magának, hogy a lélegzetünk elállt.

A múzeum után folytattuk kultúrális felfedezőutunkat és a közeli Kultúrális és Művészeti Centrumba sétáltunk át. Itt fémkapu volt, ami persze jelzett nálam - mint mindenkinél. Nálam volt a Ka-Bar Dozier, de villámgyorsan előrántottam a zsebemből a telefonom, hogy nyilván az jelzett, az őr meg nagyvonalúan továbbengedett. Egyébként elég sok helyen van fémdetektor, de nem veszik túl komolyan a jelzését, kivéve a királyi rezidenciákon. Ott senkinek se javaslom, hogy elkapják valami késsel a zsebében...

Mindenesetre már a bejárat előtt volt egy mozgó kompozíció, ami eloszlatott minden kételyt miféle élmények várnak itt a betérőkre:

Na, egyébként a Művészeti Központ egy hétemeletes, kör alakú épület, felmentünk a tetejére és onnan jöttünk lefelé, minden szintnek volt valami tematikája. A legfelső szinten volt különellenőrzés, gondoltuk ott lesz majd a frankó, ehelyett ilyen modern marhaság-kiállítás volt, hát ott hamar végeztünk. Egy-két képet azért csináltam, ott is.

Az alacsonyabb szinteken volt képregény szint - de ne ünnepeljünk, ilyen társadalmi mondanivalóval megtűzdelt szociálisan érzékeny képregények voltak ezek, nem Batman meg hasonlók. Volt képregény, aminek az első oldalán bemutatták a szereplőket, nagy fájdalmamra afrikai szereplő nem kapott szerepet. A nyilvánvaló rasszizmuson felháborodva nem csak ezt, de az összes többi képregényt is bojkottáltuk a szinten, ezért itt nagyon hamar végeztünk.

Aztán volt szint, ahol poharakat, bögréket állítottak ki. Mindegyik egyedi volt és üzenet is járt hozzájuk, de ilyen übergagyi "soha ne add fel" meg "találj valakit, aki úgy szeret, mint én a kávét" idézetek voltak mellettük. Világ marhasága volt ez is, ráadásul néhány bögrét még így is megvettek a spirituális szójakirálynők, ezeket a bögréket piros pöttyel különítették el. Hát mi nem vettünk egyet se.

Aztán lejjebb végre találtunk egy szintet, aminek értelme is volt. Itt egy thai fotóművész gombákról készített sorozata volt látható, ezt végignéztük, csodás képeket csinált a mester. Ezek tetszettek.

A központ alján meg valami zanajda volt, kiderült, hogy thai influenszerek gyűltek ott össze és a "Tartalom mögött" címmel szerveztek valamit, de még csak az előkészületek voltak. Ami érdekes, hogy itt volt egy tényleg gyönyörű thai lány, akit eléggé körülrajongtak, de én amiatt figyeltem fel rá, hogy simán volt 185-190 centi magas - a thai nők és férfiak egyébként nagyon alacsonyak, úgyhogy ő kirítt közülük.

Innen átmentünk egy klafa bevásárlóközpontba HDMI kábelt venni, mert azt otthon hagytam. Ugye én nem rajongok a bevásárlóközpontokért, de ez engem is magával ragadott. Tetszett az ötlet, hogy itt szintenként van tematizálva minden, azaz van szint az óráknak-ékszereknek, az elektronikának, a ruháknak, stb.

Ráadásul Bangkok nagyon komoly hely, máshol ugyanis egy Rolex vagy Omega karóráért több százezer, akár millió forintnak megfelelő összeget is elkérnek, Thaiföldön ezek a cikkek párezer forintért beszerezhetők.

Bendegúznak természetesen a tematikus étteremtérkép tetszett, ami ugyancsak szintekre bontva mutatta be mit hol lehet enni:

Megvettük a HDMI kábelt, utána az épület előtti minipiacon Petra kipróbált egy helyi street food-ot, a mangós rizst. Erre érkezésünk óta fájt a foga, s mivel esett az eső leültünk és megkóstoltuk - egyéként elég jó volt, mangó, rizs meg kókuszöntet.

Ennyit a kultúráról, jöhetett a természet, a következő állomás ugyanis a Lumphini-park volt, a bangkoki városliget, ami arról volt híres, hogy a kanálisban látott óriásgyíkok ott szabadon mászkálnak. Bő félórát talpaltunk, mire odaértünk, de elég is volt ennyi, mert az eső miatt iszonyat párás lett a levegő, a 37 fok mellé még levegőt is alig kaptunk, teljesen leizzadtunk. Igaza volt Zolinak, ezt nem lehet megszokni. Annyi szerencsénk volt, hogy rövidgatyába és szoknyába jöttünk, mondván nem megyünk templomba, semmi nem ér annyit, hogy még egy napot hosszú nadrágban szenvedjünk végig.

A park egyébként tényleg szép, nagyon tisztán és rendben tartják, varánuszok tényleg itt mászkálnak és úszkálnak.

A parkban sétálva egyébként szembetűnő volt az, amit mindenhol máshol is tapasztaltunk, a Passport Bro jelenség, azaz nyugati férfiak ideutaznak feleséget/párt keresni. Az összes vegyes pár, amit láttunk nyugati férfi volt ázsiai lánnyal. Mondjuk ezt megértettük - alaposan kibeszéltük a témát Petrával -, az itteni lányok csinosak, vékonyak, nagyon tradícionálisak és főznek-mosnak, szóval viszik a háztartást. Ráadásul itt egy férfinek könnyű felfelé választani, olyan 5-6-os pasik voltak 7-8-as lányokkal, de még egy épp hogy vállalható 4-es fickó is simán talál egy 6-os leányt. Akármilyen gagyi, itt ő a kuriózum, ő a különleges.

Szóval a parkban szép sétányok, árnyékos ösvények vannak, még egy klassz kosárpálya, sőt valami off-road futóbicikli pálya is volt itt.

A parkot bejártuk keresztül-kasul, el is fáradtunk, mert mostanra már olyan 10 km séta volt a lábunkban. Azonban itt szembesültünk Bangkok legnagyobb hátrányával - a taxihiánnyal. Ugyanis vannak zónák, ahol egyszerűen nem kaptunk taxit. A kereső vagy nem is talált fuvart a közelben, vagy akit megtaláltunk, azonnal lemondta.
Ilyenkor, mivel a tuktukot bojkottáljuk általában sétálunk hazafelé és olyan 500 méterenként újrapróbálkozunk, hátha több szerencsénk lesz.
Ezen a napon viszont nem volt szerencsénk, jó másfél órát bumliztunk a városközponton keresztül, mire végre valaki elvállalta a fuvart, de negyed órát várni kellett rá, ráadásul itt már felső kategoriás kocsikra is szűrtünk dupla áron. Ja, ettől nem kell megijedni, ez azt jelentette, hogy 1100 forint helyett 2000 forintért vittek volna át a városon.
Mindegy volt már akkor, leültünk az út mellett és a legnagyobb dugóban vártuk a sofőrt. Ő írt is, hogy úton van, várjuk meg, a térképen láttunk, hogy még mindig 15 perc, aztán 10 perc múlva már csak 13 perc volt hátra, végül újabb 5 perc után kiírta, hogy fél óra múlva érkezik csak. Ez nem az ő hibája volt, iszonyat itt a dugó, négy- de akár hatsávos utak tömve járművel. Mikor Petra meglátta, hogy még fél órát kéne kuporogni - és ez sem jelent garanciát, hiszen már 20 perce ültünk ott és még mindig sehol se volt -, úgy döntött, hogy akkor inkább sétáljunk. 

Visszabumliztunk hát a Kultúrális és Művészeti Központba, de ott se kaptunk fuvart, megindultunk haza gyalog. Ez jobb volt, mint ahogy hangzik, mert bár fáradtak voltunk új helyeken sétáltunk, klassz boltokat és éttermeket láttunk. Végül csak kaptunk fuvart, nem is kellett sokat várni, 4 percet csupán. A sofőr aztán rendben hazahozott minket, én nekiálltam a blogot írni, a többiek lazultak és azon agyaltak milyen vacsorát hozzanak az éjszakai piacról.

Közben megjött az esti gyümölcsajándék a hoteltől is - egyébként nagyon meg vagyunk elégedve ezzel a szállással, mindenre a maximumot adjuk majd neki, amire nekünk kellett arra tökéletesen alkalmas volt, ráadásul 3 főre 3 éjszaka 64 ezer forint volt reggelivel, hát nem volt drága!

Felséges vacsoránk lett, közben vicces videókat néztünk a HDMI kábel segítségével, aztán kilenc fele lefeküdtünk, mert a következő nap is hosszú lesz - busszal megyünk Kanchanaburri tartományba, az új szállásra.