Erőt, egészséget!

Ismét vakáción a Molnár család, ezúttal Thaiföld lett az úticél. Sok éve tervezzük már az utat ide, de valahogy mindig más lett a vége különböző okokból - de nem idén! Petrának megígértem nyár elején, hogy utazunk októberben is, és ezúttal is valami egzotikus helyre. Srí Lanka volt nagyon sokáig a terv, viszont láttunk egy dokumentumfilmet, amiben volt néhány elem, ami nem tetszett, úgyhogy elvetettük az ötletet, viszont azonnal jött helyette Thaiföld, ami korábban számtalan alkalommal járt hasonlóképpen, azaz le lett cserélve.

Vasárnap tízre jött értünk a reptéri fuvar, 12:45-kor indultunk, ezúttal a Southern China légitársaság Boeing 787-9 Dreamliner gépével, ami az egyik legjújabb típus, mint a Fiatalembertől megtudtam. Ja, igen, egy fontos változás, igyekszem magam leszoktatni a Bibás, és a Gyermek utalásokról Bendegúzzal kapcsolatban, mivel az egy év kitartó cross-fitt gyümölcseként be kellett lássam, hogy válla és háta kiszélesedett, karja megizmosodott, szóval egy alkalommal mondtam neki, hogy egész emberi formája lett, aminek nagyon megörült. Viszont akkor úgy igazságos, hogy mostantól nem Bibás meg Gyermek, hanem Fiatalúr. A Kopasz név azért rajtamarad.

Szóval, hála a Fiatalúrnak, íme egy kép a gépről, amivel repültünk:

Na most, korábban Southern Chinával nem repültünk, de egyrészt ez volt a legolcsóbb ajánlat, másrészt itt volt a legkevesebb várakozás átszállásnál, szóval ők nyertek - legalább megnézzük milyenek. 
Nagyon kellemes csalódást okoztak, már eleve a gép nagyon tetszett, elég tágas volt még nekem is, az utaskísérők egytől-egyig fiatal, csinos és nagyon kedves kínai lányok, ami összehasonlítva őket az utóbbi útjaimon az Air France-nál és a British Airwaysnél tapasztalt ötven körüli matrónákkal  - akik egyébként szintén kedvesek voltak, szó se róla - a kinaiak toronymagasan nyertek.
Ráadásul az ellátás is kategóriákkal jobb volt, mint amire számítottunk, összességében teljesen elviselhetővé tették az 10,5 órás utat. Valamit tudtunk aludni is, filmet is néztünk, szóval nem volt vészes az út első fele.

Kantonban volt az átszállás és úgy tudtuk lesz ott két óránk, kiderült, hogy ötven percünk van, de a kínaiak ezt is kezelték, kaptunk ilyen zöld matricát a gépről leszállva és azzal elég gyorsan átjutottunk útlevéllellenőrzésen és a biztonsági vizsgálaton - ami megjegyzem, messze a legalaposabb volt itt, mint bárhol máshol, ahol eddig jártam.

A második szakasz csak 3 órás volt, de a kínaiak itt is adtak enni-inni bőven, még választék is volt, igaz, itt nem lehetett egyéni filmet nézni a géptípus miatt, csak egy közös filmet lehetett követni, mi viszont inkább aludni próbáltunk.

Bangkokban sima volt az útlevélellenőrzés, az első bőrönd is meglett, de a másodikra nem kellett várnunk, mert egy helyi tisztviselő nagy táblát lengetve a Fiatalúr nevével - az ő nevén volt a második bőrönd - jelezte, hogy a második cucc nincs még itt, menjünk vele. 
Ki kellett tölteni egy nyomtatványt - a beszállókártyám már nem volt meg, de anélkül is megtalálták a csomagunkat - és közölték, hogy 2 óra múlva ér Bangkokba, küldik a hotelbe, ahol megszálltunk. Hát jól van, majd meglátjuk!

Bolttal mentünk a hotelbe egy nevetségesen olcsó összegért - 50 perc vezetésért fizettünk 4500 forintot. A hotel egy elég eldugott utcában van, kicsi, családi vállalkozás, de elképesztően kedvesek voltak. Frissen facsart hideg narancslével vártak, gyorsan kitöltöttük a papírokat aztán felmentünk a szobába, ami egy kisebb, de nagyon jól felszerelt és elképesztően díszes szoba volt, hatalmas tévével és erős wifivel - nekünk meg kb ennyi kell a boldogsághoz.

A szállásunk:

Kipakolás helyett lefeküdtünk aludni egy órára - aztán két és fél óra lett belőle, így kimerültünk a húszórás út alatt. Mikor magamhoz tértem gondoltam lemegyek a recepcióra, hogy mi van a csomaggal, de ahogy a lépcsőn bandukoltam a szállásadónő már jött is velem szembe egy fickóval, aki a bebugyolált táskánkat cipelte. Mondom neki, micsoda véletlen, pont hozzá indultam a táskáért, az meg éppen most jött meg, de csak mosolygott, hogy a táska itt van két órája, csak gondolta pihenünk a hosszú út után és nem akart vele zavarni.

Este Gegier Zoli barátom és volt kollégám az ExxonMobilnál jött értünk csodálatos menyasszonyával, Meennel, hogy elvisznek egy welcome vacsorára a Chaophraja-folyó partjára, egy igazi, autentikus thai vacsorára. Ennél jobb kezdést elképzelni sem tudtunk, így a legnagyobb örömmel fogadtuk el a meghívást.
A hely - Steve Titkos Étterme - rászolgált a nevére, ugyanis közvetlenül a folyóparton helyezkedett, ilyen pallókon keresztül lehetett megközelíteni.

Elegáns hely, a thai népnél eddig tapasztalt végtelen szeretettel és kedvességgel fogadtak. Meen rendelt 6 fogást, egytől-egyig jellegzetes thai ételeket, mi pedig megosztottuk és mindenki megkóstolhatott mindent.

Mellé különleges koktélokat kaptunk, hárman háromfélét, mindegyik nagyon finom és egzotikus volt.

Degeszre ettük magunkat, a fogások közül kettőt ismertem, a pad thai-t, azt esszük otthon is elég gyakran, de itt az étteremben jobbat kaptunk, illetve a legendás tom yum leves volt még ismerős, azt külön nekem kérte Meen, mert az elég csípős, de végül abból is evett mindenki, bár a nagyját én lapátoltam be, mert tényleg jó fűszeres volt, de nem ehetetlenül csípős. 
Az első helyre mégis az olajban sült garnélarák volt, hát az 10/10 lett, kétfajta szószba lehetett mártani, egy édeskés csípős meg egy veszett csípős járt mellé, nekem mindkettővel nagyon ízlett, de Petra és Bendegúz is nagyon megkedvelte. A Fiatalember egyébként derekasan helytállt, mindent megkóstolt, nem szerénykedett és nem is volt makutyi, bátran kipróbált mindent, ráadásul a társalgásba is belefolyt, nagyon sokat fejlődött az angolja a Xantus 2 hónapja alatt, ezt el kell ismerjük.

Vacsora után Bolttal mentünk a szállásra, a kocsiban még azon agyaltunk, hogy mit csináljunk a szobában, mit nézzünk, mert nem vagyunk álmosak. De mire hazaértünk már szabadfoglalkozást hirdettünk, ami ugyancsak rövidre sikerült, mert kb fél órán belül mindhárman aludtunk...

Végezetül íme néhány fotó, amit az étterem után várakozva lőttem a környékről:

Holnap Bangkok bejárása Zolival, alighanem a Királyi Palota és a Nemzeti Kincstár lesz a program.

Erőt, egészséget!

Hazértünk rendben, de új családi szabályt alkottunk - soha többet Ryanair! De ne ugorjak egyből a végére, nézzük mivel telt az utolsó nap!

Mivel nem fotóztam sokat, ezért arra gondoltam beszúrok pár jó képet, amit korábban nem osztottam meg úgy az egész hétről. Rengeteget fotóztam az egy hét alatt, nyilván ennek csak töredéke került a blogba, most majd szemezgetek a maradékból.

Későn keltünk, nem volt miért sietni. A szobákat délig kellett elhagyni, úgyhogy minden percet kiélveztünk, kényelmes reggeli után összepakoltunk és megnéztünk egy Boston Legal epizódot. Kijelentkeztünk a szobákból, leadtunk a bőröndöket a recepción és lementünk a partra. Odaúton láttuk az eddigi legkirályabb jachtot, valami álomszép volt, még nekem is, aki nem rajong az ilyesmiért. Teljesen modern volt, űrhajószerű, nem volt túl nagy, de impozáns, el se merem képzelni mennyibe kerülhetett...

Na, a strandolás egy érdekes élmény volt! A parton elég erős szél fújt a víz felől, de sütött a nap, olyan 24 fok lehetett délelőtt. Lekentem magam naptejjel, de azon keresztül is megégtem, nem sokat használt a 30-as faktor - el se merem képzelni mi lett volna a vége, ha nem kenem le magam... Baj nincs, csak megpirultam, de itt délen a 30-as már nem elég. Mindegy is, a lényeg az volt, hogy hiába tűzött a nap, konkrétan fáztunk a napernyők alatt! Az elején még mosolyogtam magamban, hogy Csilla regisztrált a www.napozzunkruhaban.hu weboldalra, de egy óra múlva én is regisztráltam, visszavettem a trikót a törölközővel meg a lábamat takartam be, mert már láttam, hogy pirosodik. Szóval egyszerűen hűvös volt a szél miatt. A fiúk azért hősiesen bementek a vízbe kicsit pacsálni, de csupán derékig, mert a víz ugyanolyan volt, mint pár napja, de a hűvös szél miatt - no meg a hullámok miatt - nem volt kellemes a fürdés.

Egy körül az eddigi legjobb ebédünk volt egy tengerparti étteremben, mindenki elég jókat rendelt, jó volt a sangria, az ételek, adtak bőven, zöldséggel gazdagon, szóval ahogy előző este a legjobb vacsoránk volt, utolsó napon pedig a legjobb ebédünk.

Ebéd után mi lefeküdtünk sziesztázni, a lányok meg visszaindultak vásárolni pár utolsó apróságot. Mi fiúk négy körül felbumliztunk a szállásra, útközben jól eldumáltunk egyetértve, hogy még két nap jó lett volna itt.

A hotelben tisztálkodás, átöltözés, szendvicsvásárlás és ünneplés volt, ugyanis Patrik jóval idő előtt befejezte a könyvet s emiatt megkapta megérdemelt jutalmát, a Clash Royale diamond pass-t. Nagyon büszke voltam rá, nemcsak hogy elolvasta a könyvet, de ráadásul hamarabb, tetszett is neki, még idézni is tudott belőle!

Hatra hívtuk a fuvart, hangoztattam, hogy korai, de hátha a tetves Ryanair egyszer időben indul, szóval azért kimentünk 2 órával indulás előtt a reptérre. A bőröndfeladásnál mi beálltunk az expressz sorba, volt ugyanis Ryanair app, amivel a földi személyzet segítségen nélkül papíron gyorsabban meg lehet ezt oldani. A hangsúly itt a '"papíron" szó, mert a halálba idegesített néhány idióta, aki egyszerűen az app által megadott HÁROM lépést nem tudta végrehajtani és feltartotta a sort. Konkrétan egy skandináv család - nagypapa, lánya, unokája - húsz percen keresztül szerencsétlenkedtek az egyik automatánál, de nem voltak egyedül, vagy féltucat másik helyen úgy néztek az utasok, mint őz a reflektorfényben... Ráadásul puffogni se tudtam, mert Petra jelezte, hogy itt már elég sok magyar van és megkért, hogy fogjam vissza magam. Ok, időben voltunk - meg mostanra már tudtuk, hogy a tetves Ryanair gépe legalább egy órát késik -, szóval belefért a csúszás, de akkor is. Új szabályt vezetnék be az expressz sorba: ha hülye vagy, ne állj ide, menj a földi személyzethez, majd azok feladják a motyóid.
De hogy oldjam a feszültséget itt van néhány szép kép a nyaralásról:

Security check után mentünk a beszállókapuhoz, kényelmes várakozásra rendeződtünk be tudván, hogy most egy darabig itt leszünk. Jó darabig üldögélhettünk, hála a tetves Ryanairnek, mert 20:35 helyett 21:20-kor se szálltunk fel, természetesen. 22 után kezdtük meg a beszállást, persze kapkodva, mindenki türelmetlen. Mindegy, felmentünk a gépre, leültünk s vártunk türelmesen utastársainkra, hogy megtalálják a helyüket, felpakolják a poggyászukat.
Amint mindenki leült, a pilóta bemondta, hogy 2 perccel lekéstük az indulási ablakunkat, most más gépek fognak felszállni egy darabig úgyhogy kb 45 percig itt fogunk vesztegelni. Hát azt hittem előremegyek, olyan mérges lettem. Ha tudtad, te idióta, hogy sietni kell, miért nem mondtad be a hangosbemondóba, mint a British Airways vagy a Lufthansa pilótái??? Az utasok ha tudják, hogy mozogni kell, mozognak! És, gondoltam, ez a barom vezeti majd a gépet 10 ezer méter magasan!!!
Itt van megint pár szép kép:

Mindegy, a család eldöntötte, hogy a tetves RyanAir off mostantól, ha egy úticélba csak az ő gépükkel juthatunk el, választunk másik vakációt, ennyi!

Leszálltunk, a pilóta azért elnézést kért, ezt a javára írom. Persze a a csomagokra megint várni kellett, én nem tudom, Budapesten még soha nem volt olyan, mint például Malagában, hogy a csomagok ott várnak, mire odaérünk...

Főtaxival jöttünk haza, mert a Bolt és az Uber, ami a világ minden pontján kb féláron visz el a végcélhoz Magyarországon kormányunk áldott tevékenysége, szabályozása folytán ugyanannyit kér, mint egy hétköznapi taxitársaság. Hab a tortán, hogy Petra beszédbe elegyedett a sofőrünkkel, aki mondta, hogy ez az utolsó fuvarjainak egyike, mert feleségével felkerekednek és elhagyják az országot, 47 évesen. Megértem, ráadásul pont Spanyolország az úticéljuk, innen is sok sikert kívánok nekik!

Összegzés? 8-ra értékelem a vakációt, de egy teljes pont levonást a tetves Ryanair-nek tudok be, odaúton is késtünk, visszaúton még többet. A szállásunk jó volt, Andalúzia csodálatos, a kerékpár-bérlést bánjuk, illetve volt egy egynapos túra, amit Vilmos is javasolt, mi is kinéztük, de kimaradt.
Alhambra a jegyárak miatt volt csalódás, Gibraltárt se vállaltuk végül a hosszú út miatt, illetve hogy előre kellett volna jegyet foglalni, amit mi nem tettünk meg.
Lehangoló volt még a sok kiszáradt folyómeder, azokat látva az ember tényleg eltöpreng mit is művelünk ezzel a bolygóval - és most nem ilyen széles patakokról beszélek, hanem Rába és Maros szintű folyókról!

Persze volt bőven, ami kárpótoljon: az étel, az italok, a tengerparti séták, az óvárosok. Az emberek nyugodtak, segítőkészek, a turisták által látogatott területek tiszták. Az árak - Alhambra kivételével - tisztességesek, kb bármelyik középkategóriás étterembe be lehet ülni, akár közvetlenül a parton is. A várak, a botanikus kert, az óvárosok és a kikötők bőven ellensúlyozták a kellemetlenségeket, ráadásul az időjárás, az éghajlat is sokkal kellemesebb volt - féltünk a 35-40 foktól, de Granadát leszámítva ilyennel nem találkoztunk.

Javaslom Andalúziát mindenkinek: családok is megtalálják itt, amit keresnek, túrázni, sétálni is lehet, művészet és kultúra is jelen van, a kaja meg fenséges!

Köszönöm mindenkinek a kitartást, a vakáció véget ért!

Erőt, egészséget!

A délelőtt semmittevéssel telt, Petra és Csilla vásárolni mentek, én a fiúkkal maradtam a hotelszobában. Ment a sakk, az olvasás, a Clash Royale délig. Strandra mentünk volna, de nem volt annyira jó idő, szóval a légkondit választottuk.

Ebédre jó Cézár-saláta volt, utána valamennyi sushi, közben meg lement a  Boston Legal 3. évadának első epizódja - előző este kivégeztük a második évadot. Miután a sorozat lement jött egy jó alvás, majd keltünk háromkor, mert indultunk Benalmadena városába az utolsó estére. Ide Uberrel mentünk, kb annyi volt, mint a busz, szóval nem érte meg lemenni a buszállomásig s jegyet venni. Ez egy kisváros, Malagához közel, sokat nem tudtunk róla, van valami óvárosi része, meg mór épületek, de ennyi.

Ehhez képest a kikötőben kezdtünk, szép jachtokat, motorcsónakokat láttunk, meg kismillió éttermet, amik előtt mindig ott állt a behívóember. Itt is találtunk ingatlanirodát, Nerjánál picit drágábban voltak az apartmanok/házak, de Budapesthez képest még mindig kategóriákkal jobb áron, nagy fájdalmunkra. Tényleg elkezdtünk agyalni Petrával, hogy felszámolni otthon mindent s megindulni akár Andalúziába, akár Olaszországba vagy mondjuk Balira. Otthon sose lesz pénzünk olyan házra, mint amilyeneket itt kínálnak... 

Végigsétáltunk a parton. közben az igazán gazdagok egy-egy megnyilvánulásán ámulva - Maserati parkolt a jacht előtt egy böszme Range Rover mellett, vagy olyan éttermeket, ahol az ásványvíz volt 16 euró...

Séta közben jött az ötlet, hogy beülünk egy bárba egy italra, itt kaptunk először igazán erős sangriát, hát ebből nem sajnálták sem a rumot, sem a vörösbort! Patrik valami édes lónyálat kért, ami viszont úgy megdobta a vércukorszintjét, hogy szédülni kezdett a melegben, itattuk vízzel, hogy magához térjen - a  Kalapács okosabb volt, ő egy smoothie-t kért, az igazán jó választás volt a kánikulában.

Egyébként ez a városka is tetszett, talán még jobban, mint Nerja. Kopasz volt az útikalauz, ő talált éttermet is vacsorázni, de még túl korán volt enni, így felvezényelt bennünket a hegyre valami parkba, ami meglepően jó volt, szép kilátás nyílt a tornyából - itt a parkban még egy torony is volt, gondolom EU-s pénzből : ) Ráadásul Kispetrám az újonnan vásárolt szoknyájában tündökölt, bár én úgy látom egy méteráru boltban a szőnyeg vagy függöny anyagból annyi maradt, hogy már nem lehetett eredeti funkciójaként értékesíteni, de az élelmes tulajdonos gyorsan varratott belőle egy szoknyát, a Nudnik pedig gyorsan megvette. A Szöllösi mama kanapéján volt hasonló ágyterítő...

Csilla nagy fájdalmára az óváros a parttól hét kilométerre volt a hegyen és kvázi egyhangúan szavaztuk meg, hogy senkit se érdekel, ha hegynek felfelé kell menni ennyit a 30 fokban, úgyhogy visszaindultunk a partra vacsorázni. A sors kárpótolt minket, a nyaralás legjobb vacsoráján vagyunk túl.

A két fiúval én kikértem a paellát - Patriknak annyira ízlett, hogy mostantól ez a kedvence -, Petra ilyen grillezett tengeri marhaságokat kért, Csilla és Robi pedig egy-egy sült tálat, hogy majd elfelezik mindkettőt. Ez a vacsora volt a nyaralás csúcsa, mind minőségre, mind mennyiségre kiemelkedő volt az ellátás. A sangriát itt kancsóban hozták ki, ráadásul nem rakták tele jéggel, úgyhogy nem 2 pohár jött ki egy kancsóból, mint máshol, hanem öt! De a lényeg mégis az előétel volt, végre ehettünk grillezett Padrone paprikát, az valami fenséges volt!

Vacsora után nekivágtunk a partnak Malaga felé, sétáltunk, beszélgettünk, jó volt a hangulat jóllakottan, a sangriától ellazulva. A két fiú ment elől, mint mindig, elmerülve valami játékban, ők mutatták az utat. Időnként megálltunk fényképezni, szép homokvárak voltak és kiváló strandok - bár a zuhanyzók itt sem működtek, nagyon spórolnak a vízzel. Egyébként Petrán itt látszott az igazi boldogság - végig mosolygott, könnyed volt és felszabadult, az utolsó két nap a fellegekben járt. A látvány itt valóban szép volt, olyannyira, hogy átgyalogoltunk Torremolinosba úgy, hogy észre sem vettük, csak mikor a homokvárra már ez volt kiírva.

Elmentünk pár szórakozóhely mellett is, szépen kiöltözött lányok serege táncolt már a korai óra dacára, illetve jöttek velünk szembe párosával vagy kisebb csoportokban, gyakran magukat fényképezve, ahogy az igazi nárcisztikus idiótáktól ez elvárható. Még mondtam is Petrának, hogy azért megnézném egy estére, hogy a 22 éves Molnár Gábor mire menni itt, Torremolinoson egy bárban - persze a mai Molnár Gábor hitelkártyájával...

Kilenc körül aztán megálltunk s kocsit hívtunk, mert nekem még itt a blog, illetve a Kopasz még jelezte, hogy egy Boston Legal-t megnézne elalvás előtt, úgyhogy itt tartunk most.

Holnap utolsó nap, azt a bejegyzést már otthonról írom az összegzéssel.

Na, ma csoda napunk volt, a sors alighanem így kárpótolt, hogy a grúzok lelépték a sudri portugálokat, kiejtve ezzel a magyar válogatottat az EB-ről. De ez így van rendjén, nem arra kell várni, hogy majd más csapatok kiharcolják nekünk a továbbjutást, hanem legalább egy döntetlen kellett volna Svájc ellen, illetve ha Gulácsi nem a sípszóra vár a német meccsen, hanem felveszi a labdát... De mindegy is!

Sokáig aludtunk, s reggeli után a terveknek megfelelően megindultunk a botanikus kert felé. Mivel Robi megismerkedett a digitális világ egy újabb elemével, a Nagy család Uberrel ment, mi pedig gyalog vállaltuk az 5 km-t, így mehettünk a saját tempónkban. Odaúton láttunk szép parkokat, egy szuper piacot ahol a világon mindent adtak - nagy fájdalmunkra olcsóbban, mint Magyarországon. Olcsóbb volt a paradicsom, a barack, az alma és az ananász is, amiből egy kosárlabda méretű 1 euróba fájt. DInnyét is adtak, annak nem láttam az árát, de ki volt téve egy tálcára kóstoló, abból lehetett enni s csak utána vásárolni. Nagyon tetszett ez a piac, főleg hogy adtak edzőpólokat, mezeket is, 3 euró darabja. De volt táska, szandál, ruha, napszemüveg, füstölt áru, minden.

Utána a kiszáradt folyó mentén vitt az utunk, a folyót szabályozó falra a helyi zsiványok elég komoly graffitiket fújtak.  

Innen már nem volt messze a botanikus kert, Csilláék is megérkeztek rendben, szóval kezdődhetett a 23 hektáros terület felfedezése. Nekem ez volt eddig Andalúzia csúcsa, csodaszép gondozott kert, ösvények, tematikus területek, vízesések, patakok, valami álom volt az egész - messze a legtöbb fotót itt készítettem. Csillának tetszett legjobban, nagyon szereti a virágokat, itt meg az volt dögivel, szebbnél-szebb kompozíciók, ligetek, lugasok. Itt is kijelentette, hogy elfogadná saját kertjének, elsétálna benne naphosszat - nem tudom ezt Robi hallotta-e, de ha a mór palotával nem is, de a botanikus kertre talán meg tud alkudni a spanyolokkal.

Séta közben jól elbeszélgettünk, készültek a családi- és párosfotók, azt kell mondjam még a fiúkat is elvarázsolta ez a hely, Patrik és átment fotóművészbe és lőtte egy képet, amit alapból nem tettem volna be a blogba a rajta látható rozsdás híd miatt, de miután elmagyaráztam, hogy vagy nagyon szép, vagy nagyon csúnya kell legyen a kép, hogy bejusson ide komponált egy egész jót, íme:

Egyébként a kaktusz részleg tetszett nagyon, a dzsungel és a bambuszerdő. A tavak is látványosak voltak, de a szikrázó napsütés hiányában itt bár jó képek készültek, nem lettek tökéletesek.

11 körül végeztünk, elég is volt ennyi, mentünk vissza a hotelbe ebédelni és sziesztázni, mert délutánra Meira lett a döntés, egy buszkirándulás, hogy most ott leszünk estig s csak aludni térünk haza. Ebédre a Kopasz egy fél grillcsirkét, Petra sushit én meg tésztasalátát ettem - mindhárman jól jártunk, finom volt, adtak is bőven. Kaja közben lement egy Boston Legal epizód, utána aludtunk egy jót.

A fél négyes busszal mentünk Nejra-ba, ki izgalom támadt a jegyvásárláskor, ugyanis egy polgártársnak valami reklamációja támadt a busztársasággal és konkrétan negyedórán keresztül feltartotta a sort. Azért feljutottunk a buszra ami elvitt minket ebbe a tengerparti kis gyöngyszem városba, Nejrába. Már reggel írtam, hogy alighanem a mai lesz a legjobb napunk, de a délutáni városnézés ezt el is döntötte. Csodaszép utcák, nem volt túl sok turista, hangulatos éttermek, kedves, romantikus terek és nagyon szép tengerparti sétányok jellemzik e kisvárost.

Bejártuk keresztül-kasul, fotóztunk és néztük a helyi ingatlan árakat. Itt mérgesítettem fel magam, ugyanis egy 82m2-es 4 szobás lakás havi 120 euró rezsivel 80 millió alatt lett volna, de találtunk 160 millióért 180 m2-es 5 szobás, 3 fürdőszobás kertesházat saját medencével és tengerre néző kilátással. Persze, voltak 870 ezer euróért is villák, de csak azt írom ide, ami a budapesti árakhoz képest olcsó. Szóval Petrával elkezdtünk agyalni, hogy mi lenne, ha felszámolnánk majd mindent Magyarországon és valahol itt venni ingatlant.

A nagy gondolkodás közben találtunk egy kedves kis vendéglőt, házias ételek, egy fő kiszolgálóval, ide ültünk be vacsorázni. Kint ültünk le a terasz részen, de bent volt sakk, dominó, kártya, szóval amíg a kajára vártunk először Bendegúz tanult tiszteletet, utána Nagyszájú Patrik ivott két kortyot is a vereség keserű poharából.

Az ételek megérkeztek, a tenger gyümölcsei - csigák, kagylók és rákok domináltak, de jött sertésszelet és csirke is több formában. Igazán felséges volt az étel, adtak is bőven, mellé jól csúszott a gyümölcsös sangria.

Robi meg is dolgozott a kajáért, segített kihordani is az ételt a hölgynek, aki egymaga szolgálta ki az összes asztalt, sőt, miután végeztünk még a csetreszt is behordta. Csilla azonnal ingyen desszertet vizionált és rászólt Patrikra, hogy segítsen az apjának, amit a srác meg is tett, de ingyen desszert nem jött - igaz, Robi kapott egy marék gumicukrot, amit készségesen megosztott velünk is.

Evés közben megfigyeltük, hogy a turisták és a helyiek a környező utcákból szépen felöltözve megindulnak a kikötő és a városközpont felé vacsorázni, mulatni - ez Csillának tetszett különösen, izgatottan hívta fel a figyelmet minden arra járó párra, hogy a nők milyen szép, elegáns ruhákban vonulnak - mi meg ettünk ott pólóban... 

Evés után még sétáltunk egy picit, aztán visszamentünk a buszpályaudvarra, hogy elérjük a közvetlen járatot Malagába. Ez csupán 55 perc alatt tette meg az utat hazafelé. Most a blog után lemegy egy Boston Legal, aztán alszunk amíg tudunk, mert honlap is csak délután megyünk kirándulni.

Mára Marbella volt a terv a délelőttre s a tetőtéri medence délutánra. Emiatt elég korán kellett kelni, Petra még szólt is, hogy állítsam be az ébresztést fél hétre. Mondom felesleges, eddig is keltünk magunktól hat-fél hét között, de azért beállítottam - végül ez mentett meg minket az elalvástól. Talán kimerültebbek voltunk, talán a hülye angolok döntetlenje Szlovénia ellen fárasztott le, de mindhárman az ébresztőre keltünk.

A reggeli, örömmel közlöm, zökkenőmentes volt, végre mindkét családot örömmel fogadták, ez három napba tellett. Viszont 7:55-re jött az autó értünk s indultunk a buszpályaudvarra, onnan pedig Marbellába. Előtte utánaolvastunk, szép az óvárosa, gazdag környék, ami az éttermek árain látszott is - azonnal tudtuk, hogy nem ott fogunk ebédelni. A paella itt 8,5 euró helyett 18 euró volt, a tegnapi polipsaláta 8 helyett 15 - bár lehet nagyobb adagot is adtak, azt nem tudjuk.

Mindenesetre a buszút eseménytelen volt, elbámészkodtunk, volt aki aludt az egy órás út alatt. Az idő kellemes volt, 24 fokkal indult a nap, nem is kívánhattunk volna jobbat, szebbet. Elég sok turista jött velünk Malagából, ráadásul útba ejtettük a repteret is, ahol további utazók csatlakoztak, így majdnem megtelt a busz. Nem volt akkora luxus, mint a hazaút Granadából Robival, de panaszra se volt okunk.

Először a kikötőt néztük meg, őszintén szólva semmi extra, még különösebben drága vagy nagy jachtot se láttunk, viszont a strandjuk szép volt, ráadásul az összes zuhany működöt, ellentétben a malagai strandokkal. A tengerparti sétány is kellemes volt, pálmafákkal szegélyezett és nem is volt zsúfolt, egy-két kocogó vagy korai turista bámészkodott rajtunk kívül.

Utána megindultunk az óváros felé - na, az volt az igazi szenzáció. Őszintén szólva Marbella egy-másfél óra alatt bejárható, a történelmi negyed valóban szép, az megéri, a többi viszont semmi extra. Ebben a negyedben viszont szívesen bóklásztunk, szűk utcák, hangulatos terek és ami a legjobb, nem giccses, nincs túldekorálva. Pont annyi virág lóg a falakon, amennyi kell, pont annyira tiszta, hogy jól essen a séta, de nem patikatisztaságú, nem mű. Itt aztán tényleg nagyon jó fotókat készítettünk.

Hazaút busszal történt, természetesen, semmi extra, talán annyi előnye volt, hogy mivel a déli busszal jöttünk nem volt olyan drága a jegy, mint a reggeli csúcsidőben, illetve nem volt helyjegy sem, ültünk ahova akartunk. A visszaúton Robin és rajtam kívül mindenki aludt, mert bár nem gyalogoltunk annyit, mint eddig - minden nap volt minimum 20 ezer lépés -, a korán kelés miatt fáradt volt a brigád.

Megérkezés után Robi szintet lépett, megszerezte a Bolt és Uber appokat, innentől ők is tudnak autót rendelni s menni a nagyvilágba.

A szállodában vettünk pár szendvicset ebédre, megnéztünk egy Boston Legal-t aztán aludtunk. Ébredés után a felnőttek átmentek a szomszédos plázába - én vettem napszemüveget meg két nyári rövidnadrágot, Csilla meg egy szandált, a gyerekek meg felmentek a tetőre a medencét kipróbálni. Bendegúz ilyen-olyan okokból 3. napja van telefon nélkül, de mondtam neki, hogy ha úszik ezer métert visszaadom neki a készüléket. Tegnap a strandon nem vette komolyan, úszhatott volna de arra épített majd úgyis kidumálja magát, de ez sajnos nem jött be. Szóval ők felmentek úszni...

Miután visszaértem a plázából - én jöttem el elsőnek - magam is felmentem a tetőre megnézni a medencét. Hát látom a lapajt, hogy szárogatja magát, Patrikon se látszottak az úszás általi kifáradás csalhatatlan jelei, ennek meg is tudtam az okát: a tetőtéri medence egy nagy átverés, kb 2x5 méteres kád, fél méteres vízzel. Néhány szerencsétlen napozott ott a medence mellett, de én fordultam is vissza a szobába, hogy itt én nem égetem magam.

Ezt megírtam a többieknek, hogy a medencés pancsolás leó, akkor az lett a döntés, hogy lemegyünk egy másik strandra s ott királykodunk. Igen ám, de az Uber először írta, hogy a sofőr érkezik 9 perc múlva. Aztán ez lett 19, ok. Lemegyünk, még négy perc. Aztán 11. Aztán egy perc, aztán hét. Ott kóválygott a paraszt a hotel körül, de nem vett fel minket. Végül kiírta, hogy egy perc, megörültünk, mert akkor már 40 perce vártunk, de az app megint átváltott 14 percre - ekkor Petra törölte a hívást.

Abban maradtunk besétálunk a városba s ott vacsorázunk, így is lett. Kóvályogtunk egy darabig aztán találtunk egy tengeri éttermet, paellát akartunk. Végül 7/10-et kaptak, mert egyrészről Robi kajáját egyszerűen nem hozták ki a többivel - fél órával később érkezett, mikor már mindenki végzett -, illetve a szomszédos asztalnál artikulálatlan hangon üvöltött 6 angol turista, 4 nő és 2 férfi. Nem voltak már szomjasak, az ok, de miért kell üvölteni. Nem csak engem zavart, mindenki őket nézte, de nem szóltam, pedig a tegnapi szlovén x miatt amúgy is haragszok most az angolokra, de hogy még ilyen rajcsúrt is csapnak miközben meghitten vacsoráznánk... Végül hagytam őket, Petra is, Bendegúz is rettegve nézett rám, hogy mikor fogy el a türelmem, de rájuk cáfoltam s kitartottam, nem lett jelenet.

Kaja után Csilla és Robi nekivágtak kettesben a városnak mi meg visszaindultunk a hotelbe. Mondták, hogy menjünk mi is, de a blogot megírni, kiválogatni és feltölteni a fotókat az minden este másfél óra. Persze menjek sétálni, meg blogot is írjak, meg legyen program másnapra - azért én is szeretnék kikapcsolódni esténként, megnézni egy meccset vagy egy sorozatot... Persze a család támogat, jelenleg DJ Guzmán adja a muzsikát, kedvenc számaimat tolja, Petra meg táncol, dobol a fejemen, szóval teljesen megbolondult.

Szóval vacsora után mi eljöttünk, Patrik is velünk tartott, ő most nagyon olvas - ígértem neki egy Clash Royale Diamond Pass-t, ha a nyaralás alatt elolvassa Graham Shelby-től a Penge élét. Egyelőre nem áll rosszul, még az is lehet, hogy megcsinálja - mindenesetre mikor megkérdeztem, hogy van-e kedve játszani elhajtott, hogy olvasni szeretne. Még utóbb rákap az olvasásra!

Mi egy Boston Legal epizóddal fejezzük be a napot, utána megnézzük valamelyik meccs végét. Holnap botanikus kert van délelőttre, délutánra meg elmegyünk valami kisvárosba, ott strandolunk esetleg, s csak este jövünk haza.

Denny Crane.

Miután kibekkeltük, hogy az olaszok elverjék a horvátokat s ezzel életben tartsák a magyar válogatott továbbjutási esélyeit - épp most játszanak az angolok a szlovénekkel - azonnal lefeküdtünk. Ma reggel a mi reggelink rendben volt, Robiékat nem engedték enni, szóval ismét lementem és újra elmagyaráztam a recepciósnak, hogy mindkét nevemen lévő szobára szeretném a reggelit. Remélem most már megértette és holnap reggel nyugtunk lesz - elég kiábrándító ugyanis, hogy minden tetves reggel a felszolgálókkal kell hadakozni, hogy beengedjenek az étterembe.

Kaja után ma a La Alcazaba mór palotaerőd és a Giűbralfaro-erőd volt műsoron, legalábbis délelőttre. Indulás után kis émelygést tapasztaltam, de a kóla segített, jól lettem tőle - legalább valami előnye is van, a tegnapi vacsora mellé adták ajándékba.

Szóval La Alcazaba, gyönyörű mór erőd, elég sok turista volt kíváncsi rá, de nem volt zavaró a tömeg. Itt volt egy óriási húzásom: megvettem 5,5 euróért a kombinált jegyet, ami érvényes volt a mór erődbe és a hegytetőn lévő Gibralfaro-kastélyba. Valami rejtélyes okból biztosra vettem, hogy a két hely össze van kötve, úgyhogy az erődbe kivágtam a kukába az 1 grammos jegyet, hogy ne kelljen cipelnem. Ennek eredményeképpen a hegytetőn vehettem újat, mert egyáltalán nem volt semmi kapcsolat a két helyszín között.

Nagy szomorúságomat papagáj-barátom próbálta enyhíteni, aki szépen beállt egy fotóhoz egy napsütötte ágra:

De az épület is szép volt, a kilátás is:

Mindegy is, ebből majd tanulok, nézzük a mór erődöt. Igazából szép volt, tetszettek a kis kertek, ligetek, terek, helyenként kádakba folyt a friss víz, voltak medencék, szóval igazi középkori luxusszállás lehetett. Csillának nagyon megtetszett, olyannyira, hogy ő el tudná képzelni ott az életét - elsétálna a kertben, nézné a kilátást, pihenne a hűs fák alatt, elhallgatná a madarak énekét. Remélem Robi e sorokat olvasva aktiválja magát és felkeresi a spanyol Örökségvédelmi Hivatalt és ajánlatot tesz az ingatlanra!

Szép kilátás nyílt a falakról, a tornyokról a kikötőre, a városra, de azt láttuk, hogy az igazi királyság majd a hegytetőn fekvő Gibralfaro-kastély lesz.

A mór erőd megtekintése után a terveknek megfelelően megindultunk felfelé a hegyre. Itt szétszakadt a mezőny, mivel a déli hőségben én nem nagyon akartam a hegyoldalban sokat gyalogolni, megindultam a Kalapáccsal. Mögöttünk jött akkor még Petra és Csilla, Roberto és Patrik zárták a sort. Bendegúz olyan tempót diktált, hogy én se tudtam tartani, úgyhogy ő ért fel elsőnek, én olyan tíz méterrel mögött, majd befutott Petra is hamarosan. A hűs fák alatt bevártuk a Nagy családot majd bementünk az erődbe. Igazából ez nem volt nagy szám, a lényeg a falak  tetejéről nyíló kilátás volt, itt jó képeket készítettünk. Itt például a régi bikaviadal-aréna látható:

De készültek még jobb képek is!

Miután kigyönyörködtük magunkat ismét két táborra szakadtunk. A fiúkkal én megindultam a szállás felé sziesztázni, Petra, Csilla és Robi pedig a saját tempójukban jöttek utánunk. Mi elég hamar hazaértünk, Patrik is bírta velünk a tempót, állítása szerint a tátrai hosszú hétvége alatt úgy megedződött, hogy ez a sík terep még ebben a melegben se kottyan meg neki.

Szieszta után ma strandolás volt, méghozzá Malaga kedvenc strandjára mentünk Uberrel. Míg a kocsira vártunk megint émelyegtem, nem tudtam miért. Végül elmentem strandolni - később kiderült ez volt a jó döntés -, de azért aggódtam mi lehet ez. Aztán megvilágosodtam, mint a Tungsram izzó: én március óta heti 2-3 alkalommal eszek csak húst, gyakrabban fogyasztunk növényi alapú kaját, de itt, Malagában mióta megjöttünk a reggeli kivételével rengetek zsíros, olajos húst ettem s ettől elszoktam, most meg a sokkot nehezebben dolgozza fel a szervezet. Ebédre is egy dönert ettem, jó sok hússal, naná, hogy négyre már émelyegtem... Mindegy is, mostantól figyelek, a lényeg a strand volt.

Hát azt kell mondjam, ez a strand kategóriákkal volt jobb, mint az első napi közfürdő. Kavicsos és homokos part is volt, nagyon hosszú szakaszok, korrekt kiszolgáló üzletek, éttermek, mégsem volt zsúfolt. A víz is picit melegebb volt itt, lehetett úszni - le is nyomtam ezer métert, hogy ne csak a lábamat fárasszam.

Strandolás után egy közeli vendéglőben vacsoráztunk. Kiderült, hogy hét órakor még nem állnak készen komoly vacsorával, se paella, se grillezett ételek nem voltak. Nagy  baj nem volt, amúgy is könnyű salátát akartunk csak enni - meg kellett értenünk, hogy Andalúziában a hét óra még nem vacsoraidő. Amíg mi ettünk addig készítették fel az asztalokat az igazi forgalomra, ami 21:00-01:00 között várható. Mindenesetre a polipsaláta és a a Caprese saláta is nagyon finom volt, bagettet kaptunk mellé, illetve kértünk egy kancsó sangriát ami a világ átverése volt 13 euróért, mert csak 3 pohár jött ki belőle, míg egy pohár sangria 2,2 euróba fájt volna - mindegy, ebből is tanultunk.

Vacsora után sétáltunk a malagai kikötőig ismét három hullámban - elöl ment a két fiú, nagyon elmerülve a beszélgetésben, 50 méterrel mögöttük bandukoltunk mi Petrával, ugyancsak elmerülve a beszélgetésben, végül Csilla és Robi újabb 50 méterrel mögöttünk andalgott.

A sétány egyébként fantasztikus volt, homokvárak, kocogók, görkorcsolyázók, jobbnál-jobb éttermek, gyönyörű szállodák - el tudnám képzelni a hátralévő negyven évemet Malagában!

Végül mikor Csilláék elfáradtak Boltot hívtunk s megtértünk a szállásra. Most bosszankodok, hogy a hülye angolok mindent kihagynak, a szlovénok - őket nem bántom, szeretem Szlovéniát - meg majd találnak egy gólt és a magyarok kiesnek...

Elég sokáig aludtunk, mivel megtekintettük  a magyar válogatott Skócia elleni diadalát. Mikor mentünk reggelizni sajnos megint előfordult, hogy nem akartak minket beengedni, mondván a foglalásunk nem tartalmazza a reggelit. Most már lementem a recepcióra és kiderült, hogy igazuk van: a booking.com-on mi reggelivel regisztráltunk, azt láttuk világosan. A hotel rendszerébe azonban csak a szoba foglalása érkezett meg és arra küldtek ajánlatot, mi azt fogadtuk el. Szóval ők jogosan nem akartak etetni minket - mindegy, rövidre zártam a történetet, megrendeltem a reggelit minden napra hat főre oszt' kész.

Reggel jött értünk a Bolt s vitt minket a pályaudvarra - irány Granada! A pályaudvaron két esemény volt emlékezetes: egyrészt volt néhány angol - 4 lány meg egy fiú - akik előre akartak furakodni a sorban, miután meghallották, hogy pár honfitársuk előbb áll, mint ők, s hogy akkor ők együtt vannak. Nekem nem kellett beavatkoznom, a helyi utasok rendezték az ügyet. A másik ügy súlyosabb volt - a nagy biztonság jegyében ugyanis a vasútállomáson is volt security check, azaz átvilágították a táskákat és motozták az utasokat, mint a reptéren. Ez csak azért volt problémás, mert a jobb zsebemben lapult a 83 mm pengehosszúságú Petrified Fish kukri zsebkésem, ami meglepett volna, ha átmegy az ellenőrzésen. Mondanom sem kell, Robinál is volt egy hasonló acél, nem tudtuk, hogy itt ez ilyen szigorúan megy. Mindegy, határozottan megindultam, nem emeltek ki sem engem, sem a Robit, úgyhogy utazhattunk.

A vonat sajnos 3 perc késéssel indult, de amúgy kényelmes volt, gyors, nem volt okunk panaszra, egy és negyed óra múlva leszálltunk Granadában. Itt azonnal megütött a hőség - amíg Malagában ott a tenger hűvös víztömege, itt a Sierra Nevadában a sziklák visszaverték a hőt, mint állat és délre 39 fok lett - de picit előreszaladtam. Mikor leszálltunk csak 30 fok volt, sebaj.

Még el se indultunk az Alhambra felé, megfigyeltem, hogy az utcákon itt sorakoznak a narancsfák, teli érett gyümölccsel. Egyet gyorsan megszereztem s megpucoltam - itt derült ki, hogy valójában mandarin. Önzetlenül megkínáltam a friss gyümölccsel Patrikot és Robit, akik mohón vették szájukba a finomságot. Na, azonnal kiderült, hogy ez vadmandarin, konkrétan ehetetlen, olyan rossz volt, hogy fuldokolva köpték ki, a nyelvük egy jó órára lezsibbadt a keserű-savanyú istenharagjától. Bendegúz, Petra és Csilla nagyon jól szórakoztak, én meg örültem nagyon, hogy nem én haraptam bele elsőnek, de hát a jó szívem ezt nem engedte volna...

Alhamra felé gyalogoltunk, nem volt olyan vidám, mert egyre melegebb lett, de láttunk szép utcákat, boltokat. Maga az Alhambra nagy csalódás volt, nem is vesztegetek rá sok időt - kiderült ugyanis, hogy fejenként 100 euró lett volna a belépő, hogy megnézhessük belülről is az épületeket, kerteket. Hát azt se a Nagy, se a Molnár család nem érezte indokoltnak, úgyhogy bejártuk s megnéztük, amit kívülről lehetett aztán otthagytuk a francba az egészet. Hát a Universal Studiosba volt ennyi a belépő s az egy teljes napi változatos programot kínált.

Annyi örömöm azért maradt, hogy az egyik kert mellett találkoztam ilyen képzeletbeli Instagram hírességekkel, akik pózoltak ott és lőtték a fotókat, hogy a 34 követőjük mind örülhessen, a sok hülye turista meg kerülgette ott őket meg vártak, míg a tizenkilencedik fotó is elkészül. No, Gabi bátyátok nyilván nem vált egy percet se, odaálltam melléjük s néztem mi a látnivaló, aztán magam is elkezdtem fényképeket csinálni várva, hogy majd mondanak valamit és én segíthetek rajtuk azzal, hogy rávilágítok a viselkedésük árnyoldalaira, de a lányok nem okoztak örömet, mert fintorogva odébbkullogtak, sebaj. Később viszont készítettem képeket a mi lányainkról:

Mivel az Alhambrában jóval hamarabb végeztünk a tervezettnél - ráadásul még a jeggyel is iszonyat hosszú sorok voltak a különböző látványosságoknál, a hőmérséklet meg emelkedett, adta magát a kérdés, hogy mit csinálunk fél hétig a 39 fokban? Ugyanis ekkor indult vissza a vonatunk, amire ki volt fizetve a jegy - ilyet se csinálunk többet. Szóval kóvályogtunk ott a városban, ami nagyon szép volt, őszintén szólva a szűk utcáival jobban tetszett, mint Malaga.

A gyerekek megéheztek, nekiálltunk kaját keresni, s itt Granada kárpótolt minket, hiszen olyan fajin helyet találtunk, hogy jobbat álmodni se tudtunk volna. Szűk utcában egy tapas bár, szendvicseket ettünk, mellé ment a sangria, szóval ez megkoronázta  a nap addigi részét.

Kaja után megnéztük kívül-belül a székesegyházat - az hatalmas volt, belül jó hűvös, gazdagon dekorált és ráadásul ilyen halk, egyházi zene szólt ami nagyon megtetszett Petrának és mi tagadás, én is beismertem, hogy igazán kellemes hangulatot teremt. Így gondolhatta ezt Csilla is, aki leült egy padra, lehunyta szemét s úgy üldögélt ott. Kérdeztem is Petrát, hogy Csilla ennyire vallásos-e, hogy így megszállta az áhítat, de felvilágosított, hogy csak elbóbiskolt - ezt támasztotta alá az is, hogy a feje előre- előrebillent időnként.

Innen kezdődött a szenvedős rész, ugyanis a vonat indulásáig még mindig volt 4 óra, úgyhogy kóvályogtunk a granadai utcákon, parkokban. Végül elmentünk egy nagyon elegáns nevű parkba, ahol lefeküdtünk a padokra sziesztázni. Baromi kényelmetlen volt, de azért csak elbóbiskoltunk, ám megjött néhány helyi paraszt kutyával, s azok elkezdtek ott egymásra morogni meg ugatni, így felvertek minket. Jó mérges voltam, hogy minek hozod a kutyádat sziesztaidőben a dögmelegben sétálni, maradtál volna otthon a fenekeden, de akkor már mindegy volt, felébredtünk.

Innen visszaballagtunk a vasútállomásra s kirendeltünk ételeket, italokat, hogy a hűvösben várjunk a vonat indulására. Itt azonban jött Andalúzia eddigi legnagyobb kalandja. Granadában ugyanis nem szúrópróba szerű ellenőrzés volt beszálláskor, hanem mindenkit átkutattak fémdetektorral. Robi kettővel volt előttem, azonnal ki is emelték a zsebkés miatt s azonnal el is kobozták a 90 dolláros Petrified Fish-t. Mivel nálam is ugyanaz volt mentem előre a sorban, hogy fordítsak meg érveljek, hogy ez a pengehossz miatt legális. Egyébként az, de a RENFE, a spanyol vasúttársaság hozhat olyan döntést, hogy nem szállhatunk fel vele, kész. Jól van, olyan nincs, hogy mindkettőnk kését elszedjétek s megvan a karácsonyi ajándék az apósnak - illetve elkezdték a reklamálásom miatt rádión hívni az erősítést, szóval rövidre zártuk a dolgot, hogy akkor szevasztok, megyünk busszal. Még távozás előtt akartam mondani, hogy remélem az albánok elkenik a szátokat este, de eszembe jutott, hogy azzal mi is kiesünk, szóval a frappáns lelépő-mondatom bennem maradt.

A lányok a gyerekekkel nagy aggódó pillantásokkal felszálltak a vonatra, mi meg otthagytuk a biztonságiakat s nekiálltunk buszt keresni Malagába. Itt jött nagyon jól a megkopott spanyoltudásom, egy helyi buszsofőr elmondta, hogy csak távolsági busszal jutunk el Malagába, nagyjából elmondta merre induljunk, de ott majd kérdezősködjünk, mert nem tudja pontosan merre hány lépés kell. Így is tettünk, végül egy leány pontosan eligazított, villamossal mentünk 4 megállót, ott átrongyoltunk az úttesten a buszállomásra, egy automatából megvettük a jegyeket és a 19:00-ás malagai buszon úgy voltunk fenn, hogy előtte még a mosdóba is elugrottunk. Mindezt úgy, hogy 18:30-kor még a város másik végén voltunk a vasútállomáson s azt se tudtuk merre vagyunk arccal előre... 

A buszjegy 14 euró volt, légkondicionált, kis monitorokon lehetett filmet nézni, olvasni vagy zenét hallgatni, mint a repülőn. 21:00-re írták az érkezést, de a sofőr alighanem látni szerette volna a spanyolok meccsét, mert repesztettünk a sztrádán, mint állat! Nagyon szép volt a táj, jobban meg lehetett figyelni, mint a vonatból, közben jól el is beszélgettünk, szóval nagyon nem bánkódtunk, hogy így alakultak a dolgok. Annyit megfogadtunk, ha megérkezünk bedöntünk egy sangriát, de a buszállomástól hazáig nem találtunk olyan helyet, ahol mértek volna ilyesmit - az ilyen bárok a kikötő környékén vannak.

Végül nagy kalandunk véget ért, megérkeztünk a hotelbe ahol szerető családunk vacsorával és hideg italokkal várt minket. Megnéztük az EB meccseit, szurkolva a spanyoloknak és az olaszoknak a magyar továbbjutásért. Az olasz meccs necces volt, ugye, Bendegúz megfogadta, ha kikapnak az olaszok eltöri a spagettit főzés előtt, Petra pedig hidegen eszi majd a pizzát - én meg arra, hogy a következő városi nyaralásunk Firenze helyett akkor lesz Amszterdam.

Holnap lógósabb napunk lesz, majd írok arról is.

Erőt, egészséget, ismét hosszabb vakációra indult a Molnár család! Az idei célpont Andalúzia volt, régóta szerettünk már ide eljutni, de egyrészt túl drágának találtuk, másrészt valahogy mindig találtunk jobb alternatívát, szóval eddig kimaradt. De idén összefogtunk a Nagy családdal - Robi, Csilla és Patrik -, s mivel Don Robertonak 50. születésnapját is most ünnepeljük és ő is nagyon vágyott ide, így már februárban eldőlt, hogy jövünk.

A tetves Ryanair persze mindent elkövetett, hogy ne induljon jól az út, hiszen a gépünk másfél óra késéssel indult. Arról a légitársaság már nem annyira tehet, hogy öt sorral mögöttünk egy kisgyerek visított, mintha nyúznák. Eleinte még tűrtem, hogy majd abbahagyja, de aztán csak vonyított, míg azok az utasok, akik közelebb ültek hozzá elkezdték félhangosan-hangosan mondogatni mit csinálnak a kis majommal, ha nem hagyja abba az üvöltést, hogy a szülei alighanem meghallották és megfegyelmezték a gyereket. Nem vagyok én gyerekellenes, még azt is elfogadom, hogy nagyon fiatalon repültetik őket, de akkor a szülő rohadtul legyen ott és fegyelmezze meg, ha kell, ne hagyja rá az üvöltést...

Mindenesetre rendben megérkeztünk Malagába olyan fél tíz körül, sütött még a nap, kellemes idő volt, 24 fok, enyhe szellő, nagyon megörültünk. Pozitív meglepetés volt a helyi földi személyzet hatékonysága, kb mire elértük a poggyászkiadó futószalagot már jöttek is a bőröndök. Jött hamar Uber is, hála Petrának, így olyan tizenegy körül - de már koromsötétben - meg is érkeztünk a hotelbe.

Átvettük a szobákat, de nagyon körül se néztünk, hogy még találjunk éttermet vacsorázni, főleg a fiúk voltak az éhhalál szélén. A hotellel szemben találtunk is egy helyi kis kifőzdét, megrendeltük a kajákat, italokat amik hamar meg is érkeztek. Nagyon kellemes idő volt, rengeteget adtak enni, a sláger a frissen kisütött tintahalkarika lett, ami így, fagyasztás nélkül elképesztő finom volt. Volt emellé csirkeburger, rántott húsok tükörtojással - ez nagy sláger volt itt, mert szinte minden fogás mellé kaptunk - ennek még később lesz jelentősége.

Utána rongyoltunk fel aludni, éjfél is volt már, fáradtak is voltunk, jól be is zabáltunk, jól esett az alvás a légkondicionált szobában.

Reggel volt kis probléma a reggelinél, a foglalásunkba benne volt a reggeli, de nem akartak beengedni fizetés nélkül. Végül felhívták a recepciót - én is feljöttem a szobába valami emailért, de mire visszaértem mondták, hogy minden ok, ehetünk.

Az első nap Malagában maradtunk. Délelőttre a kikötőt terveztük megnézni, illetve a székesegyházat. Gyalog vágtunk neki, 4 km-t írt a térkép, annyi simán belefér. Ami az odaúton érdekes volt, hogy átkeltünk egy folyón - legalábbis a térkép szerint -, ami teljesen ki volt száradva, de annyira, hogy a helyiek kutyákat sétáltattak a medrében... Délután megtudtam a sofőrünktől, hogy itt már évek óta csak egy-egy hónapban van csapadék, a folyóban szinte sosincs víz.

A kikötő fantasztikus volt, láttunk egy német - és NATO - hadihajót, a Gömitzet. Ez egy aknaszedő hajó, 2017-ben zátonyra futott, de mostanra nem volt baja, közvetlenül a part mellett horgonyzott, a német legénység épp valami gyakorlathoz készülődött látszólag, ami a helyi korosodó hölgyek körében aratott nagy tetszést - egyikük artikulálatlan hangon kiabált feléjük különféle ajánlatokat, persze spanyolul, melyet a derék germán matrózok nem értettek, talán jobb is.

Ami érdekes volt még a horgonyzó jachtok. Hát, látogatták Malagát rajtunk kívül a burzsujok is, a Kopasz meg-megnézegette az egyes hajókat, 2 millió euro alatti nem nagyon volt, de itt horgonyzott egy kínai milliárdos kis gyöngyszeme is, gyenge 150 millió eurós értékével, 20 millió eurós éves fenntartási költségével és 60 fős személyzetével.

Kimentünk a móló végégi, Bendegúz említette, hogy az egyik hullámtörő kőkockát Rubik kockára festették, azt lefotóztam, hogy elmondhassuk itt is jártunk, bár nem volt nagy szám.

Visszafelé megnéztük a strandot is, ahova délutánra terveztünk visszatérni úszni, aztán megindultunk visszafelé a városközpontba. A sétányt mostanra ellepték a helyi kézművesek Csilla és Petra nagy örömére, akik le is maradtak bámészkodni. Mi addig megnéztük az egyik helyi nevezetességet ami leginkább üveg Rubik kockára hajazott, s mivel eddigre a lányok is visszaértek egy kép is készült Petrával, hogy a kocka méreteit szemléltessem.

Innen egy kis parkon keresztül mentünk tovább a katedrális felé. Itt végre Csilla is látta a zöld papagájokat, amikkel korábban találkoztunk és elég gyakoriak Malagában. Megálltunk egy percre egy bódénál, ahol jó áron adták a hideg vizet, itt felfrissítettük magunkat.

A székesegyház hatalmas, gyönyörű, Petra felolvasta a történetét aztán megnéztük a kertjét - belülről nem láttuk, mert zárva volt.

A kertben jöttem rá mekkora eszük van a helyieknek. Kopasz ugyanis panaszkodott, hogy döglött galambok vannak a kertben - tényleg nagyon sok galamb röpködött erre, aminek én nem örültem, mert összeszarnak mindent, terjesztik a kórokozókat, szóval szárnyas patkányok. De ebben a kertben meg döglötten hevertek, de én rájöttem hamar, hogy a malagaiak hogy szabadulnak meg tőlük úgy, hogy a kevésbé furfangos turisták ne jöjjenek rá mi is zajlik valójában. A kertben ugyanis voltak kis patakok, szökőkutak és itatók, amikre a galambok persze rá is jártak. Igen ám, de a víz messzire bűzlött a klórtól vagy valami hasonlóan egészséges fertőtlenítőtől. Úgyhogy az a galamb, ami a nagy melegben itt oltotta szomját a katedrális falai tövében találta meg az örök nyugodalmat. Zseniális!

A hotelbe visszaérve szendvicset ebédeltünk, közben megnéztünk egy Boston Legal-t, persze csak én néztem, mert a Petra is, a Kalapács is belealudt.

Délután ugye strandolni mentünk, Uberrel. A sofőrrel úgy-ahogy szót értettem spanyolul, elbeszélgettünk, nagy forma volt. Mikor megtudta, hogy Real Madrid szurkoló vagyok mondta, hogy ha ezzel előre tisztában van el se vállalja a fuvart... Mindenesetre jól kijöttünk, vidám figura volt, dobolt, megmutatta egy videón milyen virtuózan tud dobolni - tényleg ügyes volt, mondom ez te vagy? Nem, ez egy világhírű flamenco dobos, de én is pont ilyen jó vagyok...

A parton nagy meglepetés ért. Nem hoztam papucsot, mondván a homok szélén leveszem a cipőmet s odabumlizok a vízhez mezítláb. Erről meggyőztem a fiúkat is - a lányok lemaradtak a bóvlisok között nézelődni. Igen ám, de a homok olyan forró volt, hogy már 4-5 lépés után tudtam, hogy ez hosszú út lesz a vízig. A végén szinte futottam, ami meg azért volt fájdalmas, mert a homok után jött a kavics-sáv éles kagylókkal, szóval mire elértem a vizet nem egy új gondolattal gazdagítottam a világörökséget.

A víz viszont elképesztő hideg volt, sport víz. Nekem ez nagyon megfelelt, én így szeretem, úszkáltam is benne, a fürdőzők zöme azonban kb combig merészkedett, locsolgatta magát, valamennyire az is frissíthetett. A fiúk is visszafogottan fürödtek, utána napoztunk, majd megindultunk a söröző felé, ahol a vacsorát terveztük. Kis késdobáló volt, bent kellett rendelni, jó áron kínáltak elég egyszerű fogásokat - tenger gyümölcseit, csirkeszárnyat, rákot és tintahalkarikát. Ja, tintahal karika... Abban maradtunk rendelünk 8 tálat s mindenki eszik mindenből. Rendeléskor próbáltam fordítani a fogásokat, ahogy előző este itt is volt egy fogás, ami mellé tükörtojást is adtak, Csilla mondta, hogy azt ne rendeljek, mert azt ettünk tegnap. Kérdeztem, hogy akkor tintahalkarikát se rendelek, mert az is volt tegnap - de azt rendeljek. Persze nem hazudtoltam meg magam és azonnal rávilágítottam érvelése logikai buktatójára, illetve azonnal megoldást is kínáltam, hogy akkor ő esetleg ne egyen tojást, megeszi majd más. Ebben maradtunk.

A kaja fantasztikus volt, az italok is hidegek és adtak megint bőségesen mindenből. A nyertes a garnélarák lett, második helyen olajban sütött aprógarnéla - emellé adták a tükörtojást -, a harmadik helyen a csirkeszárny végzett. Jól belakmároztunk aztán én rongyoltam vissza a hotelbe blogot írni, míg a többiek kicsit csatangoltak a városban. 

A visszaúton még volt egy nagy élményem. Ahogy bandukolok egyre inkább összefutok ilyen kék-fehérbe öltözött futballszurkolókkal. Mondom EB van, ok, de a spanyolok vörös-sárgák, ráadásul ma nem játszanak. Ilyen Argentína-szerű mezben voltak, zászlókkal, sálakkal. Mondom a Copán ma játszanak az argentinok, vagy mi? Ahogy a központ felé haladok hallom az éneklést, a dudákat, mondom itt kivetítőn adják a meccset, hát bemegyek közéjük, vegyülök. Ahogy közeledek látom, hogy itt rengetegen vannak, több ezren, talán még tízezren is - a pedagógustüntetésen nem voltak itt ennyien! De ahogy odaérek hát nincs sehol kivetítő, a csürhenép meg csak énekel. Mondom jól van, énekeljetek akkor, megyek tovább. Erre az úton - le volt zárva az egész - hömpölyög velem szembe a tömeg, két buszt kísérnek. Azokon szólt a zene, hát megtudtam, hogy a Malaga CF tegnap megnyerte az osztályozót és feljutott a másodosztályba, emiatt volt a fiesta. Mindegy is volt, magával ragadott a hangulat, minden korosztály jelen volt, énekeltek, ölelgették egymást - még megörültem hogy otthon hagytam a névre szóló Real Madrid mezem, mert ha most abban feszengtem volna lehet leköpdösnek...

A hotelben gyors zuhany után írom a blogot, közben a tévében nézem a meccset a skótok ellen - remélem behúzzuk s legalább valami pozitív élménnyel zárjuk az EB-t.

Holnap Granada egész nap, vonattal megyünk, majd arról is beszámolok.

Ez a nap is eljött, utolsó napunk Madeirán. Eddig mindent megnéztünk, amit beterveztünk, utolsó napra maradt a Telefrico-Monte kirándulás, aztán a hazaút. A csomagokat az apartmanban hagyhattuk, ezt már előző este tisztáztuk, szóval mehettünk amerre kedvünk tartotta, úgyhogy papíron semmi akadálya nem volt, hogy felmenjünk a hegyre kirándulni a hazaút előtt.

Na, ez a nagy terv már reggel dugába dőlni látszott. A kikötőben ugyan szikrázó napsütést láttunk a teraszról, a hegy felé fordulva azonban súlyos esőfelhőket észleltünk. Mikor Petra és Bendegúz kimentek reggeliért már jött is az sms, hogy keressek B tervet, múzeumokat, óvárost, bármit. Így is lett, de mire megjöttek mintha tisztult volna az ég a hegy felett. Mondom, menjünk fel, meglátjuk mi van, aztán döntünk. Annyi jó ötlete támadt Petrának, hogy volt olyan lehetőség, hogy a botanikus kerti Telefricoval megyünk fel, aztán a másikkal jövünk le a kikötőbe, ezt ki is használtuk.

Már az odaút felénél látszott, hogy nagy túra itt nem lesz ma, alacsonyan voltak a felhők, ködbe veszett a libegőkabinunk. Aztán mikor fent kiszálltunk realizáltuk, hogy igen erősen esik, ilyen esőt itt még nem is tapasztaltunk - konkrétan trópusi eső volt. Beültünk egy buszmegállóba, hogy hátha csillapodik, mert minden internetes időjárás-figyelő azt írta, hogy itt most nem esik, majd egy óra múlva lesz 35% - ehhez képest 15 méterig láttunk el, olyan sűrűn esett. 
Ráadásul, hogy megforgassák a kést a szívünkben három taxis is megállt a buszmegállóban, hogy akarunk-e fuvart Funchalba - hol voltál január elsején, mikor szükség volt rád, hogy a bőr hűljön rád! 
Mindegy is, 10 perc várakozás után mondtuk elég volt ennyi, irány a Telefrico és a kikötő, ilyen esőben én nem mászkálok a hegyen!

Le is lebegtünk, szinte volt egy vonal, ahol felhős, esős idő volt, aztán egy 20 méteres sávon áthaladva megérkeztünk a napsütésbe, a melegbe! Mindegy, elindultunk a kikötőből most a székesegyház felé, azt kívülről láttuk, de belülről nem, gondoltuk akkor ha már ennyi időnk van megnézzük. Az odaúton olyan mellékutcákban mentünk, ahol eddig nem jártunk, hátha látunk szépet, újat - egyébként így is lett.

Megnézegettük az ingatlanirodák ajánlatait, persze, drágák voltak, de annyira nem, mint Magyarországon. A legdrágább ingatlan1,15M euró volt, de ez már 600m2-es telken medencével, 3 garázzsal, 4 hálószóbával valami 300m2 lakótérrel rendelkezett. Amik úgy tetszettek és reálisak voltak olyan 185M HUF körül voltak, hát Budapesten ennyiért tuti nem kapunk ekkora házat medencével, óceánra néző panorámával.

Mindegy is, nem költözünk Madeirára a közeljövőben, csak tájékozódtunk útban a székesegyház felé. Itt szerencsénk volt, mert tettünk egy kört és már mondták is be, hogy bezárnak másfél órára, a hívek legyenek kedvesek elhagyni az épületet. Én mentem egy szó nélkül, a fotókat, amiket akartam már ellőttem.

Ilyen és ehhez hasonló részek voltak bent, nem rakom ide az összeset, egyébként azt kell mondjam elég szép a templom belülről, aki hívő az tuti szívesen vesz részt itt egy misén.

Innen elmentünk a parkba, amit már eddig láttunk, hogy leüljünk picit, de Bendegúz talált valami katonai erődöt fenn a hegyen, s oda rendelt minket, mint szuper hely, látványosság, 4,5 a google-ön, szóval irány a hegy. Eleinte tiltakoztunk, de a gyermekt felhozta, hogy az általunk kultivált turistacsapdák helyett ideje lenne valami tartalmas, autentikus látnivalóra is időt, s energiát áldozni... Hát jól van, végre aktiválta magát, menjünk!
Kiderült, hogy nagy nulla, felbumliztunk oda, rendben, volt némi kilátás, de semmi extra, ráadásul az erődbe be se mehettünk, mert csak előzetes engedéllyel látogatható, hogy fulladjanak meg! 
Mindegy, arra jó volt, hogy szívtuk a gyerek vérét miatta a lefele úton, hogy a Bendegúz Tours első és utolsó szervezett útja volt a semmibe, meg hogy Petra bulgáriai óvárós-víziója után most már neki is megvan a személyes Mohácsa ezzel a marhaság-erőddel fenn a hegyen...

Azért egy képet csináltam, ha már felküzdöttük magunkat ide.

Itt a gyermek kijelentette, hogy elég volt a városnézésből, ebédeljünk. Erre a célra már előre eldöntöttük, hogy Nico's-nál eszünk, a helyi gyorsétterem, ahonnan az első vacsoránkat is hoztuk. Stílusosnak gondoltuk, hogy itt eszünk először s utoljára a nyaralás alatt - de most nem hamburgert, hanem valami helyi szendvicset.

A lefelé vezető úton megálltunk még egy nagy villánál, ami a szieszta miatt nem volt látogatható, de a kertjében azért sétáltunk.

Innen továbbmenve találtunk egy klassz kis parkot még, s hogy táncoljak az éhenkorász fiam idegein itt is megálltunk pár fényképre.

De innen aztán már tényleg mentünk a Nico's-ba, megrendeltük a kaját - nagyon finom volt ez a szendvics is, buci helyett az itt megismert fokhagymás cipóba tettek egy szelet sült húst, tükörtojást, zöldségeket. Mellé adtak hasábburgonyát, fokhagymás majonézt meg egy doboz üdítőt - mindezt 7 euróért. 
Üdítő helyett Petrával mi inkább megittuk a kulacsból a gin-tonikot, amit az utolsó étkezésre tartogattunk - jó volt.

Innen a kikötő keleti oldala felé vettük az irányt, erre van az óváros, azt a részt jártuk be legkevésbé. Lementünk a világítótoronyhoz egy fotóért:

Utána mentünk a Telefrico végállomása felé, itt van egy street-workout park, ahol a délelőtti érkezésünkkor Petra felfedezni vélte Coach Kenny 24-et, egy internetes trénert. Bátorítottam is, hogy menjen s kérjen autogrammot, mert én pontosan tudtam, hogy nem ő az, mert ez a srác aki itt edzett legalább egy fejjel magasabb volt Coach Kenny-nél, de a feleségem már túl jól ismer, szóval amint elkezdtem lelkendezni, hogy tényleg ő az, micsoda véletlen azonnal lelohadt a lelkesedése.

Mindenesetre ha már itt jártunk Áron barátom és edzőtársam kedvéért beálltam a helyi zsiványok közé húzódzkodni - ne menjek már el úgy a szigetről, hogy nem tettem le a névjegyem.

Miután ezzel is megvoltunk továbbmentünk kelet felé, s kisvártatva elértünk egy fal tövébe, ahol kevesen mászkáltak rajtunk kívül, ráadásul Petra nagy, színes rákokat is felfedezett a köveken.

Persze a büdös dögök azonnal iszkolni kezdtek, mikor a fotózáshoz készülődtem, azért kettőt még úgy-ahogy lencsevégre kaptam.
Ezután én leültem a fal tövébe s hallgattam az óceán hullámait, napoztam - ez nem tetszet a Kalapácsnak, hogy akkor most hajléktalanost játszok? De mivel Petra is leült a sziklák fölé, ő is lekuporodott.

A fenti képen egyébként jól megfigyelhető, hogy míg a hím az óceán hullámainak megnyugtató morajlására meditál, energiát gyűjt felkészülvén az élet támasztotta nehézségek hatékony leküzdésére, addig a nőstény és az utód egy elektronikai eszköz parányi képernyőjére mered hipnotizáltan s fürge ujjmozdulatokkal keres valami sekélyes tartalmat, mely esetleg pár pillanatig lekötheti a figyelmét...

Innen az óvároson keresztül igyekeztünk eljutni egy csomópontra, ahova taxit hívhatunk, aki majd felvisz a szállásra a csomagokért. Az óváros egyébként tényleg szép, bár a turistacsábító éttermek picit zavaróak dacára annak, hogy a behívóemberek nem agresszívak, inkább kedvesek.

A szálláson felszedtük a csomagot, hívtunk egy Boltot a reptérre, s amíg a kocsira vártunk elbeszélgettünk a szállásadónkkal, elbúcsúztunk jó szívvel, mert tényleg kiváló helyen tölthettük ezt a nyolc napot. 
A reptér 20 perces út volt, nem is kellett sokat várakozni se a check-innél, se a biztonsági ellenőrzésnél. 
Amíg a kapura vártunk a Kalapács és Petra elmentek a teraszra és nézték a le- és felszálló gépeket, illetve a gyermek dokumentálta is az eseményeket:

Ennyi volt Madeira, összességében sokkal jobb lett, mint vártuk. Az idő 18-21 fok, az utolsó napi esőt leszámítva a hegyen tényleg tavaszias. Ár-érték arányban nagyon megérte, de csak ilyenkor, holtszezonban, mert nyáron minden másfélszer ennyi.
A kaja kiváló és változatos, a helyiek végtelenül kedvesek és segítőkészek, talán most először semmi negatívumot nem tudtunk felemlegetni a nyaralásról. 
Mindenkinek jó szívvel ajánlom, nem fogja megbánni, aki idelátogat!

Ma is érdekes napunk volt egy nagy meglepetés kalanddal - de haladjunk sorjában!
Szép, napos reggelünk volt, megettük a maradék tetves csirkeszárnyat fokhagymás kenyérrel - már a fülünkig  voltunk a BBQ csirkeszárnnyal, de megettük, ételt nem dobunk ki!

Kilencre vártuk Ricardót az egész napos programra, 8:55-kor le is mentünk becsülettel, de negyed tízkor még nem volt sehol. Petra írt neki üzenetet, de szinte azonnal fordult is be a kanyarban, ezúttal egy másik, nagyobb terepjáróval - ami a nap főszereplője lett, de erről később.

Ezúttal nem magunk voltunk - ezért is kellett a nagyobb autó -, egy portugál nyugdíjas jött velünk az amerikai feleségével és hozták anyut is. A mama mondjuk nem sok vizet zavart, szinte egész nap az első ülésen kuporgott, csak enni szállt ki - és csak portugálul beszélt.

Első utunk a Pico do Aireiro-ra vezetett, ez egy 1810 méter magas csúcs, papíron szép kilátással. Odaúton kicsit megszeppentünk, mert óriási köd lepte az utat és a hegyet, de Ricardo megnyugtatott, hogy a hegytetőn más lesz, mert felmegyünk a felhők fölé. Hittük is, nem is, a legizgalamasabb dolog amit felfelé láttunk néhány istentől elrugaszkodott félvad kecske volt. Ja, itt volt nagy esemény, ugyanis egy kisebb nyáj jött velünk szembe egy hídon, majd az egyikük mellettünk felugrott a híd korlátjára és a mélybe vetette magát. Petra össze is omlott, mint a World Trade Center, hogy szegény kis kecske öngyilkos lett, milyen sanyarú élete lehetett, mire megmutattam neki kicsit távolabbról, hogy a híd alatt szakadék volt ugyan, de a híd korlátja mellett volt egy 2-3 méteres földsáv zöldellő fűvel gazdagon borítva, kecske koma oda ugrott le reggelizni.

Felérünk a csúcsra, hát olyan köd volt, hogy látni nem lehetett, semmiféle panoráma nem volt megfigyelhető.

Tettünk azért pár kört, de nagyon nem volt értelme, ilyen kép tárult elénk a kilátópontokon:

E csodás látvány után megindultunk a parkolóba, de lefelé úton vagy a szél erősödött fel, vagy a felhő vánszorgott odébb, de hirtelen tisztulni kezdett az idő és néhány használható képet is tudtunk csinálni - meglepően jók is lettek közöttük.

Miután kigyönyörködtük magunkat célba vettük utunk második állomását, egy másik kilátót. Ez egy pisztráng-nevelde mellől induló másfél kilométeres séta után volt elérhető. Itt maga a séta is elég szép volt, kultúrált, nem túl nehéz, jól kiépített ösvény vezetett ehhez a másik kilátóhoz, ami arról volt híres, hogy a kilátónál növő fán élő kismillió madár megfelelő morzsák, magvak hatására a túrázó tenyeréből eszik.

Az odaúton egyébként Bendegúz találkozott egy vadmacskával, mi nem vettük észre, ő azért lefotózta.

Na mindegy is, odaértünk a kilátóponthoz. Kismadarak voltak dögivel, meg persze felhő is, szóval nagyon panoráma megint nem volt - legalábbis az elején. Néhány perc múlva tisztulni kezdett, ennek örömére azért néhány fotót tudtunk készíteni.

Innen megindultunk egy kisebb helyi étterembe, ahol az autentikus madeira-i ebéd várt ránk - de itt kezdődtek a kalandok!
Történt ugyanis, hogy letértünk a műútról, hogy átvágjunk egy eukaliptuszerdőn, kis off-road, Indiana Jones élmény, meg ilyesmi. Nem tettünk meg 100 métert, mikor a Nissan elakadt, konkrétan felfutott az első tengellyel a bakhátra. Innen még ki tudott volna jönni, összkerekes volt, de esett az eső, emiatt az agyag csúszott, mint a jég. Negyedóra próbálkozás után Ricardo segítséget hívott, én meg az erdőt - s az utat fényképeztem.

Először megpróbáltuk mi magunk kihúzni, aztán köveket, ágakat hordtunk a kerekek alá, eredménytelenül. Közben befutott Ricardo egy kollégája, szintén off-road programszervező és megpróbálta kihúzni, de nem sikerült. Ezután jött egy másik, nagyon terepjárós haverja, aki szintén kudarcot vallott. Közben szólt az öccsének, akivel együtt viszik a boltot, hogy nagy a baj. Öccse meg is érkezett három komájával, komoly emelővel, deszkákkal és 6 perc alatt megoldották a helyzetet. Viszont buktunk vagy két órát ezzel a dzsungelben, sebaj.

Innen mentünk ebédelni - de inkább uzsonna lett belőle, mert három körül értünk a vendéglőbe. Ez egy kis, szinte ismeretlen helyi vendéglő, egy helyi farmer futtatta, saját zöldségeiből, állataiból készített itt egyszerű, autentikus ételeket nevetségesen olcsón. Az ebédhez leves, főétel két körettel, egy üveg bor, egy üveg víz és desszert járt.

Sűrű, forró zöldségleves volt az első fogás, ez jólesett mindenkinek, mellé fokhagymás pirítóst kaptunk. Megkóstoltuk közben a bort is, ami nagy meglepetésünkre ízlett, pedig vörösbort kaptunk, amit mi nem nagyon iszunk. Olyan jó volt, hogy Petra is bevert két pohárral belőle - gyakorlatilag megittunk végül két üveggel hárman, de ebben nagy segítségünkre volt a portugál nyugdíjas, akinek nagyon ízlett ez a bor, egy üveggel letolt belőle.
Második fogás vot a képen látható nyárs, kértünk két marhahúsos nyársat, Kopasz meg csirkéset - hát mi jártunk jobban! Nem is értettem, hogy a sok csirkeszárny után mit akar a csirkével, de hát ha ez kellett, hát egye! Ezt faszén parázson sütötték, jól be volt fűszerezve, mind a krumpli, mind a rizs és a friss zöldségsaláta jól passzolt hozzá. Elég sokat adtak, alig bírtuk megenni, pedig már nagyon éhesek voltunk. Desszertnek én kikértem valami madeira-i tortát, jó volt, Ricardo meg hozott valami kávépudingot, hogy kóstoljuk meg, azt is megettük - a torta jobb volt, de a kávépuding se volt rossz.

Innem elkocsikáztunk egy tradícionális madeirai házhoz, ahol egy idős nénike élt. Ingyen be lehetett menni a házába, de ki volt téve egy tálka, ott lehetett adományozni. Ricardo itt kávélikőrrel kínált minket, hát ha már kínálta, két pohárral elfogadtam - ez is nagyon jó volt, öreganyám csinálta aki ott lakott, de nem eladásra, csak a vendégeknek - ez úgy derült ki, hogy mind a portugál nyugdíjas, mint az amerikai felesége nagyon megkedvelte ezt a házi kávélikőrt és faggatták a mamát, hogy adjon el nekik pár üveggel, de csak a fejét rázta a ravasz róka.

A ház meglátogatása után lementünk a tengerpartra egy száznyolcadik kilátóponthoz, itt is volt negyedórán bámészkodni és fotókat csinálni.

 Itt is volt lehetőség művészkedni, óriási kövirózsát találtam:

 Ezután már hazaindultunk Funchalba, de persze valami vicces útvonalon, ahol a Kalapáccsal felállhattunk hátul a terepjáróban, veretni magunkat a széllel. Ilyen apró utcákban haladtunk, meg nádasban, de műúton, úgyhogy elakadásveszély nem volt.
A legjobb volt a mai napban, hogy mivel nem magunk voltunk csak a felét kellett fizessük a napidíjnak, úgyhogy összességében a két nap csak 270 eurót tett ki hármunknak, azért ez nem sok azokért az élményekért, amiket szereztünk.

Itthon forró zuhany, vacsora és két JAG volt a nap hátralévő részének programja, illetve lélekben készülődés az utolsó napra, mikoris a botanikus kert libegőjével felmegyünk a hegyre és ott sétálunk pár órát, mielőtt megindulnánk a reptérre, s azon keresztül a hidegbe, Budapestre.