Erőt, egészséget!

Ma volt az eddigi legszebb napunk, csodákat láttunk, ugyanis ma látogattuk az Erawan nemzeti parkot a gyönyörű vízesésekkel. De előtte persze megreggeliztünk, mindhárman szeretjük itt a reggelit, elegáns környezet, jó zene szól alatta, ilyen világslágerek meg filmzenék helyi instrumentális változatban. Itt a nagy kedvenc a dim sum lett, ilyen tésztába csomagolt apró zöldség- és húsfalatok, szóját kell ráönteni s úgy fogyasztjuk. Mindhárman esszük minden reggel, csakúgy, mint a müzlit a végén. Középen meg mindenki amit akar. A Fiatalúr már reggel nekilát, 3-4 fogást is bever, ügyel a rostokra, fehérjére, szénhidrátra, mert ő most tömegel...

Kilenckor találkoztunk a hotel parkolojában a sofőrrel, olyan jó 80 perc volt az autóút. Ami érdekes volt, hogy Thaiföld nagyon tiszta, nemhogy a városokat tartják tisztán, de még a kisebb falvak, sőt, a tanyák is szemétmentesek. Petra már állást is foglalt, hogy Thaiföld jobban tetszik neki, mint Bali. Az emberek itt is ugyanolyan kedvesek, udvariasak és vendégszeretők, a kaja itt is kimagaslóan jó és egészséges, de itt még tisztaság is van. Hajlok rá, hogy magam is egyetértsek vele.

Amit megfigyeltem még, hogy a nagy meleg dacára vannak thaiok, akik ilyen nindzsamaszkban, kapucnis pulóverben felhúzott kapucnival, KESZTYŰBEN és hosszú nadrágban tolják végig a napot. Ezek leggyakrabban tisztasági munkások vagy utcai árusok, de motoron is láttam sok embert így beöltözve. Lenne kedvem megkérdezni, hogy 36 fok van ember 80% feletti párával, hova öltözöl be ennyire, hát egy pólóban meggyulladok, de ki vagyok én, hogy faggassam őket, ők élnek itt, tudják mit csinálnak.

A másik érdekesség a szobrászok voltak, az út egy szakaszán egymást érték a kőfaragó műhelyek. Nagyon izgalmas, nemcsak szobrokat - Buddha meg szentélyek -, hanem ilyen terméssziklákat is lehet venni hátra a kertbe. Ezek hatalmasak, több tonnásak, némelyik szögletes, rideg, ahogy a természet megalkotta, másokat szépen lecsiszolnak, lekerekítenek. Nagyon jól néznek ki, meg is beszéltük Petrával, hogy a házunkba majd ha nem is ilyen ormótlan sziklatömb, de egy Buddha-szobor kerülhet a hátsó kertbe. 

Egyébként nem vagyok vallásos, de ha az lennék most a buddhizmus áll hozám legközelebb - szerencsére ebben is egyetértünk Petrával, nem lesz közöttünk vallásháború. Ezek itt békések, nyugodtak, nem térítenek, a szertartásaik világosak és egyszerűek, de még a tanításaik is értelmesek. A négy nemes igazság és a boldogsághoz vezető nyolcrétű ösvény mind elég logikusak, egyet tudok velük érteni.
Egyébként a kőfaragóknál rengeteg nyolcast formáló szobrot lehet venni, Bendegúz megnézte a neten, azok mind a nyolcrétű ösvényre utalnak.

Ami jó volt még, hogy a nemzeti park közvetlen közelében átkeltünk a Kwai-folyón, ami egyébként elképesztően szép, a dzsungelben folyik és nincs olyan partja, mint a Dunának, hanem szinte egy fal van a mentén fákból - legalábbis ezen a szakaszon. Piaci rést fedeztem fel, kéne olyan vállalkozás, hogy felhoznak kocsival és le lehetne csorogni kenuval a folyón, mondjuk lenne egynapos és félnapos program. Lehet létezik már ilyen, de mi nem találtunk, pedig mennénk, mert itt a Kwai vize nagyon tiszta, zöld - aztán majd erről a holnapi blogban még lesz egy említésem az elefántok kapcsán, de ne rohanjak előre!

Megérkeztünk a nemzeti parkba, megvettük a belépőt - olcsó volt, egyébként -, majd nekiláttunk az ösvénynek fel, a vízesésekhez. Itt ugyanis 7 vízesés van, mindegyik egy szintet képvisel, szóval egy hétállomásos túrán vettünk részt, ami igazából nem hosszú, talán 2 km a vége - lefele persze megint kettő. A nehézséget két dolog adja: egyrészt az emelkedő és az út, ilyen köves, gyökeres, helyenként lépcsós, de ez még megoldható, ilyenen már voltunk. Az igazi gond az éghajlat, ez itt ugyanis dzsungel, esőerdő. 38 fok meleg, 90% feletti páratartalom. 100 méter után szakadt rólunk a víz, utoljára 67-ben éltem át ilyet a Mekong-deltában járőrben, persze ott még a fegyver és a felszerelés is húzta a vállam, persze fiatalabb is voltam. Mindenesetre a látvány kárpótolt mindenért - azaz majdnem mindenért.

Itt ugyanis, mint a harmadik képen is látható egyrészt nem voltunk egyedül, hanem beengedték a csürhenépet is, másrészt lehetett fürdeni a vízesésekben, de csak ilyen mellényben. Mi is hoztunk fürdőruhát, de nem azért töltök heti ötször egy órát és figyelek a kajára, hogy ilyen pufimellényben fotózzanak, másrészt már az első vízesésnél a halálba idegesített a sok proletár, aki beleúszott meg beleállt a képbe. Hát aki a harmadik képen állt a vízesés előtt egy darab kővel terveztem halántékon sújtani, mert vagy három percig állt ott csak azért, hogy én ne tudjak jó képet csinálni.

Egyébként a fotózókkal is meggyűlt a bajom, főleg a fehérekkel, hát azok 23 képet csináltak minden szögből. Egy darabig vártam türelmesen, persze, én is civilizált vagyok, de mikor 3 percig állnak egy ponton és csak fényképez, akkor azért az én végtelennek tűnő türelmem is megkopott. Ilyenkor előregyalogoltam közöttük, csináltam EGY, maximum KETTŐ fényképet és kijöttem. Néha, ha rosszallóan vagy értetlenül néztek rám megálltam, hogy van-e kérdés, de nem volt, pedig szívesen elmondtam volna, hogy minek csinálsz 14 képet, elég egy is aztán majd lemásolod, de mondom, a hegyibeszédem nélkül is éretették mit akarok.

Na, még két pár dolog bosszantott, de megkaptam Petrától, hogy túl sokat szidom a több embert, szóval itt most kitöröltem pár kalandot, hogy a jó dolgokra fókuszáljak - nem is értem, jó dolognak ott vannak a csodaszép képek, de mindegy. Egy dolgot azonban még elmesélek, háhááá!

Ugye 100 méterenként ki voltak írva a nemzeti park szabályai. Ezek között volt értelmetlen - ne gyújtsunk tüzet, például. Barátom, hogy gyújtanék itt tüzet 90%-os páratartalom mellet, még a száraz ágak is csöpögnek a víztől, de mindegy. De volt egy logikus szabály, hogy ne hagyd el a kijelölt ösvényt. Még az ösvény is elég veszélyes volt, csúszott, el lehetett botlani - egy holland nő el is esett előttünk a visszaúton, de nem lett komoly baja -, de emellett még belegyalogoltál más fényképébe. Ebből már mindenki kitalálhatta, hogy én pont így jártam, egy fehér cowboy kalapos idióta a mentőmellényében kitalálta, hogy jó ötlet megmászni egy vízesést, aztán mikor lefele jött pont belegyalogolt jobbról az egyik képembe. Mikor észrevettem, magamra vettem a legmérgesebb arcomat és mutogattam neki, hogy takarodjon a vízesés elől, mert van ugyan közöttünk 15 méter, de a kedvéért áthidalom ezt a távolságot. Erre olyan pofával, hogy ő tesz nekem szivességet visszahátrált a fák közé. Ettől valamiért még mérgesebb lettem, de ugye Thaiföld, meg Buddha, meg nemes igazságok, szóval nyugalmat erőltettem magamra, légzőgyakorlat, fényképezés, elmenés.

Utána jutott eszembe, hogy le kellett volna fotózni a parasztot aztán leadni az első parkőrnek a képet, hogy varrjanak rá 1000 baht büntetést. Mindegy, most buddhista voltam, megbocsátás meg ilyesmi.

Egyébként volt kalandunk bőven, ami jól sült el, például az ösvényen ahogy haladunk, nézem van egy hatalmas pókháló. Bendegúz a jobb oldalon ment, nem volt veszélyben, de Petra pont belegyalogolt volna, ráadásul a közepén volt egy nagy, vörös pók is, de tényleg nagy. Mondom gyorsan: "Petra állj!" 
Az én feleségem azonnal megáll, megmerevedik, húsz centire a pókhálótól. Odamegyek, előrefordítom a fejét s mutatom neki mitől mentettem meg. Na, meg is rogyott a térde, mikor azt a nagy böszme dögöt meglátta. Így kikerültük, nem lett semmi az ügyből. Legyen ez tanulság minden feleség számára, milyen eredménnyel jár vakon engedelmeskedni a férjnek :-)
Egyébként lefotóztam a pókot, hogy mekkora meg milyen, de nem lett jó kép a félhomályban, szóval nem rakom ide. Helyette legyen itt egy fa, az Engedelmes Feleség Fája - legalábbis ez a fordítása a thai nevének:

Ezután már kifelé indultunk a parkból, vissza a kocsihoz, szóval újra megtettük a két kilométert. Olyan másfél óra volt a túra, mehettünk volna még egy mellékösvényen az örökzöldek erdejébe, de mondom, olyan pára volt, hogy itt már csöpögött belőlünk a víz. 

Az erdőből kiérve le is vettem a pólómat, hogy demonstráljam a családnak s megtekertem, olyan egy deciliter vizet tudtam kifacsarni belőle.
Sofőrünk élelmes fickó, egy árnyékos helyre két fa közé kifeszített egy függőágyat s ott hesszelt, amíg mi eláztattuk magunkat a dzsungelben meg a hülye turistákat kerülgettük. Egyébként ez igaz, itt ugye volt rajtunk kívül is fehér ember gazdagon, még egy magyar családdal is találkoztunk - el is hallgattunk azonnal, nem akartunk beszédbe elegyedni velük -, de csak a külföldiek viselkedtek a droid módon, a helyi látogatók visszafogottan, illedelmesen és a szabályokat betartva túráztak.

Na most, mindennel együtt, ez egy csoda volt, egy élmény, egy örök emlék. Sajnos természetemből kifolyólag hajlamos vagyok a kellemetlenségekre emlékezni és ezáltal azt a látszatot kelteni, hogy nem érte meg, nem éreztem jól magam, de ez nem igaz! Ez annyira jó volt, hogy még ez a néhány apróság - milyen érdekes, hogy most, egy nappal később apróság, de ott meg milyen mérges voltam - elrontsa az élményt. Ezt mindenkinek javaslom, kihagyhatatlan, bámulatos, nem is értem miért nem a világörökség része ez a park. Egy türelmes, nyugodt ember talán fel sem figyel ezekre a dolgokra, viszont a blogot én írom, úgyhogy ez sajnos vele jár, de higgyétek el, nagyon boldogok voltunk a túra alatt és valahol büszkék is - én mindenképpen, hiszen a békásmegyeri lumpenproletár eljutott ide és tanúja lehetett a természet egyik csodájának, amiért egyébként hálás is vagyok.

Az út egybként 1500 bahtba került, Petra megnézte, Grabbel 1400 lett volna, de ki tudja mennyit kellett volna várni a visszafuvarra, illetve ide jár busz Kanchanaburiból, de azon nincs légkondi és a Fiatalúr nem óhajtott tömegközlekedni, ha nem muszáj.

VIsszaérve én ugye blogot írtam, Kispetrám napozni ment, a Fiatalúr meg a szobájába. Abban maradtunk, hogy négykor jön velem edzeni - egyébként jött is, olyan 40 percet súlyzóztunk, aztán mentünk a medencébe. Ezt nagyon megszerettük egyébként, langyos a vize, van jacuzzi, pacsáltunk ott hárman, s közben megbeszéltük, hogy mivel átkeltünk a Kwai-on ma nem lehet más az esti program, mint a Híd a Kwai folyón - így is lett.

Elkezdtük nézni, aztán a felénél átmentünk az étterembe és a folyóparton vacsoráztunk. Nagyon finomakat ettünk, hoztak is bőven, de ez azért nem az utcai bungalow kategória volt árban. Féőétel után kikértünk két nagy desszert-tálat is, az egyiket Petrával ettük meg, a másodikat a kalóriavadász Bendegúz tüntette el.

Ja, vacsoránál még egy nagy csalódás ért, mikor odaértünk pont jött velünk szembe két fehér nő, anya meg lánya, gondolom. Ausztrálok lehettek, legalábbis ilyen ausztrál fejük volt, hát egy pillanatra lemerevedtem, mikor megláttam őket. Lett volna kedvem mondani, hogy ebben a szállodában mi vagyunk a kuriózum, mi vagyunk a fehérek, nem igaz, hogy nem találtatok volna egy másik szállást, de ugye, Buddha, béke, nyugalom, úgyhogy túltettem magam a dolgon és elfogadtam, hogy a privilégiumunknak itt vége.

Látjátok? Jellemfejlődés,megnyugvás, feltöldős, spirituális élmények - isten hozott Thaiföldön!