Erőt, egészséget!

Ma volt a legkeményebb napunk, úgyhogy aki nem annyira szeret olvasni a nyomorúságról, a szenvedésről vagy úgy általában nem érdekli a történelem, az ugorjon a bejegyzés végére, mert ott majd jó hírek jönnek, vidám dolgok következnek, de az eleje, az kemény, mint a kád széle. Ma ugyanis elmentünk a Hellfire Pass-hoz, a második világháborús vasúti szakaszhoz, amit brit és ausztrál hadifoglyokkal építettek a japánok. Kicsit csalok és a másnapi Death Railway múzeumos képeket is iderakom majd - ugye én mindig egy nappal később írom a bejegyzést -, mert a témába vág.

Reggeli lement rendben, jóllaktunk megint, most nem tudok semmi különösről beszámolni. Általában nyolckor reggelizünk és kilenckor indulunk, szóval a reggelek elég nyugisan, kényelmesen telnek.

Az odaúton megint új helyeken mentünk át, egy darabig az Erawan nemzeti park felé tartottunk, aztán elkanyarodtunk balra, s onnan új volt a táj. Érdekes, hogy itt nem voltak kőfaragók, de szépen megmunkát földek igen. Ami miatt egyértelműen előzi Thaiföld Balit, hogy itt nincs szemét. Egy-egy helyen látni azért, de még Magyarországhoz képest is kevesebb, elég igényesek és tiszták itt az emberek. Egy helyen az út mellett nagy halom szemét volt - valami kamionról leesett egy csomó gyümölcs meg a csomagolóanyagok, de a helyiek odagyűltek motorokkal és takarítottak azonnal, mire visszafelé jöttünk pár órával később már nyoma se volt az incidensnek...

Na, de hova is indultunk? A Hellfire pass a Rangoon-Bangkok vasútvonal legkeményebb szakaszát jelöli, egy sziklás dzsungelbe vágott nyomtáv. Egyébként a vasút összesen 90 ezer áldozatot követelt és nagy meglepetésemre kiderült, hogy az ausztrál is brit hadifoglyok kisebbségben voltak, ugyanis a halottak zömét helyi lakosok - tamilok, malájok, thaiok - adták ki, akiket a japánok jó körülményekkel, kedvezményekkel csábítottak a dzsungelbe, hogy azután a keserű valóság arculcsapja a szerencsétlen civileket - legalább a hadifoglyok tudták mire számítsanak.

Nagyon üdítő meglepetés volt, hogy a Hellfire Passnál nem szednek belépőt, ugyanis az ausztrál kormány támogatja őket, így ingyenesen meg lehet tekinteni a központot, majd el lehet indulni magán a vasúti nyomtávon, két szakasz van, az első, könnyű szakasz olyan 500 méter, onnan még további két kilométert lehet haladni, ha valakinek ehhez van kedve - mi persze a hosszúra mentünk, de a beígért 3-4 óra helyett mi másfél óra alatt letoltuk.
A személyzet itt végtelenül kedves és nagyon jól beszél angolul - nagyon sok az ausztrál vagy brit látogató, akinek apja vagy nagyapja szenvedett itt, szóval a helyiek nagy tisztelettel beszélnek mindenkivel.

Ami jó, hogy adnak egy eszközt, amin lehet angol nyelven hallgatni narrációt - van japán, kinai, stb nyelven is, de magyar nincs. Adnak még egy walkie-talkiet is, biztonsági okokból, ezen lehet jelezni, ha baj ért minket - egyébként hívnak is legalább egyszer, hogy ellenőrizzék minden rendben van-e. Kaptunk hozzá fülhallgatót is, higiéniai szempontból azt nem kérték vissza, szóval azt elhozhattuk - én el is hoztam, jó a laptophoz, a tablethez, minek dobtam volna ki?

A kiindulási pontból egyébként elég szép a kilátás.

Az út első szakasza elég könnyű, szépen fel van szórva kaviccsal, madarak énekelnek, bambusz erdőn megyünk keresztül és arról szól a narráció, hogy mi mindent csináltak bambuszból a foglyok - kb mindent, mert ez volt a leggazdagabb és legkönnyebben elérhető erőforrás. Ez színigaz, rengeteg a bambusz errefelé.

Csakhogy elég veszélyes is volt a bambuszvágás, mert egy szilánk megsebezte a foglyot, vagy a levele vágta meg, az bajt jelentett, mert szinte azonnal elfertőződött a trópusokon, kifekélyesedett és akkor már 50%, hogy vágni kellett a végtagot a tábori kórházban, ami egy asztal volt meg egy fűrész...

Emellett, az élelmezés sem érte el a Plakan Resort szintjét - egyébként a tábor őrei is ugyanazt kapták, mint a foglyok, csak nap 6 dekával több rizst. A napi adag kiadott ugyan 2000 kalóriát, de nélkülözte a vitaminokat, ásványi anyagokat, illetve ehhez a nehéz fizikai munkához 4 ezer kalória kellett volna, szóval a foglyok iszonyat soványak voltak - láttunk képeket, hát azokat nem rakom be ide. 
Petra még ünnepelt, hogy milyen jó, hogy megnéztük a Híd a Kwai folyón-t, mert így kontextusba tudja helyezni a mai kirándulást - én meg pont mérgelődtem, mert a filmben ugye izmos, napbarnított foglyok voltak, nem azok a szerncsétlen, csontvázszerű élőhalottak, akik valójában lakták ezeket a táborokat.

Ráadásul, azt is elmondják, hogy a felszerelésük elég egyszerű volt, csákány, kalapács, bambuszkosár. Itt semmiylen gépet nem használtak.

A legsokkolóbb volt a túlélők beszámolója, ezt is rávágták az audiónarrációra, de én meglettem volna nélküle - aki ismer, tudja, hogy én nem vagyok egy makutyi szerencsétlen, de a történetek, amiket meséltek... Ezeket a hatvanas-hetvenes években vették fel, a túlélőkkel készített interjúk idevágó részeit szerkesztették össze és lehetett hallgatni gyaloglás közben.
Például egy ausztrál fogoly mesélte, hogy az őrmestere néhány hónap kényszermunka után kijelentette, hogy ez nem egy jó élet, ő nem ilyet akar élni, nem erre gondolt fiatal korában - három nap múlva meg is halt. Nem lett öngyilkos, egyszerűen reggel nem kelt fel. 
Feladta.
Meg arról is beszéltek, hogy kialakultak ilyen bandák, galerik vagy akár csak párok, akik figyeltek egymásra. Aki egyedül volt, az meghalt, akinek volt egy spanja, aki figyelt rá, az nagyobb eséllyel élte túl - ezek a barátságok aztán a testvériségnél is erősebb köteléket szőttek a foglyok között, életük végig megmaradtak testvérnek a túlélők.

Hogy milyen erős az ember, sok hadifogoly elmondja, hogy bár ez volt a földi pokol - mi 2 órát gyalogoltunk itt és elég kemény fickónak tartom magam, de hogy ezen az éghajlaton én napi 10 órát csákányozzak... Fogalmunk sincs nekünk semmiről, sír-rí mindenki, hogy nincs wifi meg túl fűszeres a rizs vagy nem elég hideg a sör... Visszahoznám ezeket a munkatáborokat Gen Z kamaszoknak, mondjuk 2 hétre, hogy aztán megkérdezzem, hogy megeszed-e ezentúl a spenótot?
De visszatérve az eredeti gondolathoz, sok hadifogoly festett - rovarokat, lepkéket vagy a dzsungel növényeit - mások verseket írtak vagy faragtak, esetleg a tájban gyönyörködtek - ezt is az élő narrációból hallottam, volt fickó, aki még évtizedekkel később is arról beszélt milyen szép volt a hajnal a dzsungelben, vagy a napnyugta a haverokkal...

Rengeteg itt a szúnyog meg a tetű, pióca, nem volt tiszta víz, szóval vérhas, malária is tizedelte a foglyokat.

Iderakok pár fotót, amit a múzeumban készítettem, hogy milyen volt egy beteg lábfekély kezelése, illetve hogy nézett ki a műtő:

Mindegy is, ez egy elég sokkoló túra volt, ráadásul mi ugye cipőben mentünk, de még így is kimondottan fájt a talpam a cipőn keresztül is - a legtöbb hadifogoly mezítláb gyalogolt hajnalban az építkezésre ezeken az éles köveken, aztán 10 óra munka után haza... Én nem tudom milyen pénzösszeget kellene felajánlani ahhoz, hogy én csak ezt a 2500 méteres szakaszt oda-vissza megtegyem mezítláb. Mondjuk ha előtte 3 hónapig mezítláb járnék mindenhova, hogy megkeményedjen a talpam talán maradandó sérülés nélkül megúsznám, de most szereintem 200 méter se menne ezen a talajon.

Több borzalomról nem írok, de rakok ide képeket, mert a táj az tényleg szép.

Ja, még annyit, hogy suttyó koromban, mikor még hülye voltam a legfőbb vágyam volt, hogy a Reményivel meg a Vida Gáborral eljussunk a dzsungelbe és ott nindzsázzunk, kússzunk-másszunk, meg ott aludjunk. Később, már nagyobbként, de még mindig hülyeként ugyanezt akartam kommandósként, éjjel behatolni, meg átkelni a folyón, meg a bambuszerdőben eltűnni az üldözők elől.
Mi most másfél órát sétáltunk egy kialakított, lekövezett ösvényen az esőerdőben, szakadt rólam a víz, szintkülönbség se nagyon volt, de alig kaptam levegőt a párától - és mi még jó kondiban vagyunk, kialudtuk magunkat, jó reggelink volt.
Szóval ha visszamehetnék az időbe, meghúznám a saját fülemet, hogy adok én neked dzsungelt, büdös kölök, matekkönyv meg angol könyv, idióta! Nindzsák meg kommandósok...

Az alábbi képen látható völgyet csákánnyal és kalapáccsal vésték ki a sziklából a hadifoglyok. Szerintem ez ma még gépekkel meg robbanószerrel se könnyű meló, de kézi erővel...

Na jó, nem írok többet erről, elég annyi, hogy már a visszafelé úton vettem észre, hogy mindenki hallgat, ilyen melankólia lett úrrá rajtunk. Haladtunk előre, öntudatlanul is szerettük volna magunk mögött hagyni ezt a helyet.

Hazaúton megálltunk még a Kwai-folyó egyik második világháborús hídjánál, ami arról is híres, hogy egy közeli barlangban Buddha szentély épült - egyébként Bendegúz is a buddhizmussal rokonszenvez, mint menet közben megtudtam. Nem leszünk vallásosak ezután se, de tény, hogy a hely spirituális hangulata nyomot hagyott rajtunk.

Nem is érdekel, Bendegúzról ilyen képek vannak, mintha a fogát húznák. Vagy mosolyog, vagy ilyen képek lesznek róla, ennyi.

Na, egy jót találtam:

Innen már hazaindultunk - de Petra és Bendegúz kiszállt a 7 Elevennél bevásárolni, elsősorban fehérjeturmixot, amit edzés után iszunk a Fiatalúrral. Utána ugye a szokásos csendes pihenő - mármint a két delikvensnek pihenő, mert én ilyenkor írom a blogot. Erre is volt kérdés, hogy mikor van nekem időm az írásra, hát akkor, mikor a két makutyi pihenget. De nem panaszkodok, egyrészt szívesen írom - nem kell majd külön mindenkinek beszámolni, mikor hazaértem -, másrésztől meg ők elmennek vásárolni, Petra mos ránk, Bendegúz meg állandóan szórakoztat a panaszaival meg az észrevételeivel, szóval azért van egy egészséges munkamegosztás.

Pihenés után leedzettünk, sakkoztunk aztán jött a nap igazi bombameglepetése, a pozitív csalódás, mely még a hadifogolytábor sokkját is elűzte egy pillanat alatt!
Ugyanis az a döntés született, hogy nem a hotelben eszünk, hanem kimegyünk ide szembe, láttunk egy helyi bungalót, hogy majd ott eszünk. 
Hát ez hatalmas lett, de óriási! Itt nem az volt a kérdés, hogy mit akarunk enni, hanem hogy mennyit - egy fogás volt ugyanis, húsgombócleves babcsírával és tésztával. Mindenki azt ette, telt ház volt, lepucoltak nekünk egy asztalt az út mellett, oda hozták ki a három adagot.

Ez egy fantasztikus leves - vagy inkább egytál étel lett, gazdagon telerakták, de az asztalokon volt még babcsíra is, menta is meg fűszerek, aki akart, rakott még bele. Én a tengernagy eszemmel megszórtam darált csilivel, mondván annyira nem csíphet - maradjunk annyiban, itt mást jelent a csípős, mint nálunk, de legalább az orrom is kitisztította.
Ráadásul az elején úgy ettem, mint a bunkók, kanállal, de aztán kifigyeltem, hogy a helyiek úgy eszik, hogy jobb kézben az evőpálcikák, bal kézben a kanál. Mondanom sem kell, azonnal a magaménak éreztem ezt a módszert, de még Petra is csatlakozott hozzám - sőt, ő hamarabb elkezdte, de ő csak pálcikát használt. De utána helyesen fogyasztottuk mindketten - Bendegúz ügyetlen a pálcikával és gyakorolni se hajlandó, sebaj.

Annyira magával ragadott az érzés, hogy a helyiekkel eszünk, hogy meg se kérdeztem mennyi volt egy adag, úgyhogy az összes pénzünket vittem, mikor mentem fizetni.
Nos, 40 baht volt egy adag, azaz 440 forint. Összesen fizettem 120-at, mikor tegnap csak a teriyaki csirke volt 220 darabja a hotel éttermében. Mivel ez kategóriákkal volt olcsóbb és nyolcadannyit fizettem hármunkra, mint az étteremben a döntést azonnal meghoztam, hogy mostantól itt vacsorázunk.
Ráadásul az asszony, aki főzött jól tudott angolul, eldumáltam vele, honnan jöttünk, meddig maradunk, tetszik-e Thaiföld. Azt is kiszedtem belőle, hogy minden este mást főz, úgyhogy alig várjuk a másnapi meglepetést, mert az tuti, hogy itt eszünk!