Ma is érdekes napunk volt egy nagy meglepetés kalanddal - de haladjunk sorjában!
Szép, napos reggelünk volt, megettük a maradék tetves csirkeszárnyat fokhagymás kenyérrel - már a fülünkig  voltunk a BBQ csirkeszárnnyal, de megettük, ételt nem dobunk ki!

Kilencre vártuk Ricardót az egész napos programra, 8:55-kor le is mentünk becsülettel, de negyed tízkor még nem volt sehol. Petra írt neki üzenetet, de szinte azonnal fordult is be a kanyarban, ezúttal egy másik, nagyobb terepjáróval - ami a nap főszereplője lett, de erről később.

Ezúttal nem magunk voltunk - ezért is kellett a nagyobb autó -, egy portugál nyugdíjas jött velünk az amerikai feleségével és hozták anyut is. A mama mondjuk nem sok vizet zavart, szinte egész nap az első ülésen kuporgott, csak enni szállt ki - és csak portugálul beszélt.

Első utunk a Pico do Aireiro-ra vezetett, ez egy 1810 méter magas csúcs, papíron szép kilátással. Odaúton kicsit megszeppentünk, mert óriási köd lepte az utat és a hegyet, de Ricardo megnyugtatott, hogy a hegytetőn más lesz, mert felmegyünk a felhők fölé. Hittük is, nem is, a legizgalamasabb dolog amit felfelé láttunk néhány istentől elrugaszkodott félvad kecske volt. Ja, itt volt nagy esemény, ugyanis egy kisebb nyáj jött velünk szembe egy hídon, majd az egyikük mellettünk felugrott a híd korlátjára és a mélybe vetette magát. Petra össze is omlott, mint a World Trade Center, hogy szegény kis kecske öngyilkos lett, milyen sanyarú élete lehetett, mire megmutattam neki kicsit távolabbról, hogy a híd alatt szakadék volt ugyan, de a híd korlátja mellett volt egy 2-3 méteres földsáv zöldellő fűvel gazdagon borítva, kecske koma oda ugrott le reggelizni.

Felérünk a csúcsra, hát olyan köd volt, hogy látni nem lehetett, semmiféle panoráma nem volt megfigyelhető.

Tettünk azért pár kört, de nagyon nem volt értelme, ilyen kép tárult elénk a kilátópontokon:

E csodás látvány után megindultunk a parkolóba, de lefelé úton vagy a szél erősödött fel, vagy a felhő vánszorgott odébb, de hirtelen tisztulni kezdett az idő és néhány használható képet is tudtunk csinálni - meglepően jók is lettek közöttük.

Miután kigyönyörködtük magunkat célba vettük utunk második állomását, egy másik kilátót. Ez egy pisztráng-nevelde mellől induló másfél kilométeres séta után volt elérhető. Itt maga a séta is elég szép volt, kultúrált, nem túl nehéz, jól kiépített ösvény vezetett ehhez a másik kilátóhoz, ami arról volt híres, hogy a kilátónál növő fán élő kismillió madár megfelelő morzsák, magvak hatására a túrázó tenyeréből eszik.

Az odaúton egyébként Bendegúz találkozott egy vadmacskával, mi nem vettük észre, ő azért lefotózta.

Na mindegy is, odaértünk a kilátóponthoz. Kismadarak voltak dögivel, meg persze felhő is, szóval nagyon panoráma megint nem volt - legalábbis az elején. Néhány perc múlva tisztulni kezdett, ennek örömére azért néhány fotót tudtunk készíteni.

Innen megindultunk egy kisebb helyi étterembe, ahol az autentikus madeira-i ebéd várt ránk - de itt kezdődtek a kalandok!
Történt ugyanis, hogy letértünk a műútról, hogy átvágjunk egy eukaliptuszerdőn, kis off-road, Indiana Jones élmény, meg ilyesmi. Nem tettünk meg 100 métert, mikor a Nissan elakadt, konkrétan felfutott az első tengellyel a bakhátra. Innen még ki tudott volna jönni, összkerekes volt, de esett az eső, emiatt az agyag csúszott, mint a jég. Negyedóra próbálkozás után Ricardo segítséget hívott, én meg az erdőt - s az utat fényképeztem.

Először megpróbáltuk mi magunk kihúzni, aztán köveket, ágakat hordtunk a kerekek alá, eredménytelenül. Közben befutott Ricardo egy kollégája, szintén off-road programszervező és megpróbálta kihúzni, de nem sikerült. Ezután jött egy másik, nagyon terepjárós haverja, aki szintén kudarcot vallott. Közben szólt az öccsének, akivel együtt viszik a boltot, hogy nagy a baj. Öccse meg is érkezett három komájával, komoly emelővel, deszkákkal és 6 perc alatt megoldották a helyzetet. Viszont buktunk vagy két órát ezzel a dzsungelben, sebaj.

Innen mentünk ebédelni - de inkább uzsonna lett belőle, mert három körül értünk a vendéglőbe. Ez egy kis, szinte ismeretlen helyi vendéglő, egy helyi farmer futtatta, saját zöldségeiből, állataiból készített itt egyszerű, autentikus ételeket nevetségesen olcsón. Az ebédhez leves, főétel két körettel, egy üveg bor, egy üveg víz és desszert járt.

Sűrű, forró zöldségleves volt az első fogás, ez jólesett mindenkinek, mellé fokhagymás pirítóst kaptunk. Megkóstoltuk közben a bort is, ami nagy meglepetésünkre ízlett, pedig vörösbort kaptunk, amit mi nem nagyon iszunk. Olyan jó volt, hogy Petra is bevert két pohárral belőle - gyakorlatilag megittunk végül két üveggel hárman, de ebben nagy segítségünkre volt a portugál nyugdíjas, akinek nagyon ízlett ez a bor, egy üveggel letolt belőle.
Második fogás vot a képen látható nyárs, kértünk két marhahúsos nyársat, Kopasz meg csirkéset - hát mi jártunk jobban! Nem is értettem, hogy a sok csirkeszárny után mit akar a csirkével, de hát ha ez kellett, hát egye! Ezt faszén parázson sütötték, jól be volt fűszerezve, mind a krumpli, mind a rizs és a friss zöldségsaláta jól passzolt hozzá. Elég sokat adtak, alig bírtuk megenni, pedig már nagyon éhesek voltunk. Desszertnek én kikértem valami madeira-i tortát, jó volt, Ricardo meg hozott valami kávépudingot, hogy kóstoljuk meg, azt is megettük - a torta jobb volt, de a kávépuding se volt rossz.

Innem elkocsikáztunk egy tradícionális madeirai házhoz, ahol egy idős nénike élt. Ingyen be lehetett menni a házába, de ki volt téve egy tálka, ott lehetett adományozni. Ricardo itt kávélikőrrel kínált minket, hát ha már kínálta, két pohárral elfogadtam - ez is nagyon jó volt, öreganyám csinálta aki ott lakott, de nem eladásra, csak a vendégeknek - ez úgy derült ki, hogy mind a portugál nyugdíjas, mint az amerikai felesége nagyon megkedvelte ezt a házi kávélikőrt és faggatták a mamát, hogy adjon el nekik pár üveggel, de csak a fejét rázta a ravasz róka.

A ház meglátogatása után lementünk a tengerpartra egy száznyolcadik kilátóponthoz, itt is volt negyedórán bámészkodni és fotókat csinálni.

 Itt is volt lehetőség művészkedni, óriási kövirózsát találtam:

 Ezután már hazaindultunk Funchalba, de persze valami vicces útvonalon, ahol a Kalapáccsal felállhattunk hátul a terepjáróban, veretni magunkat a széllel. Ilyen apró utcákban haladtunk, meg nádasban, de műúton, úgyhogy elakadásveszély nem volt.
A legjobb volt a mai napban, hogy mivel nem magunk voltunk csak a felét kellett fizessük a napidíjnak, úgyhogy összességében a két nap csak 270 eurót tett ki hármunknak, azért ez nem sok azokért az élményekért, amiket szereztünk.

Itthon forró zuhany, vacsora és két JAG volt a nap hátralévő részének programja, illetve lélekben készülődés az utolsó napra, mikoris a botanikus kert libegőjével felmegyünk a hegyre és ott sétálunk pár órát, mielőtt megindulnánk a reptérre, s azon keresztül a hidegbe, Budapestre.