Ez a nap is eljött, utolsó napunk Madeirán. Eddig mindent megnéztünk, amit beterveztünk, utolsó napra maradt a Telefrico-Monte kirándulás, aztán a hazaút. A csomagokat az apartmanban hagyhattuk, ezt már előző este tisztáztuk, szóval mehettünk amerre kedvünk tartotta, úgyhogy papíron semmi akadálya nem volt, hogy felmenjünk a hegyre kirándulni a hazaút előtt.

Na, ez a nagy terv már reggel dugába dőlni látszott. A kikötőben ugyan szikrázó napsütést láttunk a teraszról, a hegy felé fordulva azonban súlyos esőfelhőket észleltünk. Mikor Petra és Bendegúz kimentek reggeliért már jött is az sms, hogy keressek B tervet, múzeumokat, óvárost, bármit. Így is lett, de mire megjöttek mintha tisztult volna az ég a hegy felett. Mondom, menjünk fel, meglátjuk mi van, aztán döntünk. Annyi jó ötlete támadt Petrának, hogy volt olyan lehetőség, hogy a botanikus kerti Telefricoval megyünk fel, aztán a másikkal jövünk le a kikötőbe, ezt ki is használtuk.

Már az odaút felénél látszott, hogy nagy túra itt nem lesz ma, alacsonyan voltak a felhők, ködbe veszett a libegőkabinunk. Aztán mikor fent kiszálltunk realizáltuk, hogy igen erősen esik, ilyen esőt itt még nem is tapasztaltunk - konkrétan trópusi eső volt. Beültünk egy buszmegállóba, hogy hátha csillapodik, mert minden internetes időjárás-figyelő azt írta, hogy itt most nem esik, majd egy óra múlva lesz 35% - ehhez képest 15 méterig láttunk el, olyan sűrűn esett. 
Ráadásul, hogy megforgassák a kést a szívünkben három taxis is megállt a buszmegállóban, hogy akarunk-e fuvart Funchalba - hol voltál január elsején, mikor szükség volt rád, hogy a bőr hűljön rád! 
Mindegy is, 10 perc várakozás után mondtuk elég volt ennyi, irány a Telefrico és a kikötő, ilyen esőben én nem mászkálok a hegyen!

Le is lebegtünk, szinte volt egy vonal, ahol felhős, esős idő volt, aztán egy 20 méteres sávon áthaladva megérkeztünk a napsütésbe, a melegbe! Mindegy, elindultunk a kikötőből most a székesegyház felé, azt kívülről láttuk, de belülről nem, gondoltuk akkor ha már ennyi időnk van megnézzük. Az odaúton olyan mellékutcákban mentünk, ahol eddig nem jártunk, hátha látunk szépet, újat - egyébként így is lett.

Megnézegettük az ingatlanirodák ajánlatait, persze, drágák voltak, de annyira nem, mint Magyarországon. A legdrágább ingatlan1,15M euró volt, de ez már 600m2-es telken medencével, 3 garázzsal, 4 hálószóbával valami 300m2 lakótérrel rendelkezett. Amik úgy tetszettek és reálisak voltak olyan 185M HUF körül voltak, hát Budapesten ennyiért tuti nem kapunk ekkora házat medencével, óceánra néző panorámával.

Mindegy is, nem költözünk Madeirára a közeljövőben, csak tájékozódtunk útban a székesegyház felé. Itt szerencsénk volt, mert tettünk egy kört és már mondták is be, hogy bezárnak másfél órára, a hívek legyenek kedvesek elhagyni az épületet. Én mentem egy szó nélkül, a fotókat, amiket akartam már ellőttem.

Ilyen és ehhez hasonló részek voltak bent, nem rakom ide az összeset, egyébként azt kell mondjam elég szép a templom belülről, aki hívő az tuti szívesen vesz részt itt egy misén.

Innen elmentünk a parkba, amit már eddig láttunk, hogy leüljünk picit, de Bendegúz talált valami katonai erődöt fenn a hegyen, s oda rendelt minket, mint szuper hely, látványosság, 4,5 a google-ön, szóval irány a hegy. Eleinte tiltakoztunk, de a gyermekt felhozta, hogy az általunk kultivált turistacsapdák helyett ideje lenne valami tartalmas, autentikus látnivalóra is időt, s energiát áldozni... Hát jól van, végre aktiválta magát, menjünk!
Kiderült, hogy nagy nulla, felbumliztunk oda, rendben, volt némi kilátás, de semmi extra, ráadásul az erődbe be se mehettünk, mert csak előzetes engedéllyel látogatható, hogy fulladjanak meg! 
Mindegy, arra jó volt, hogy szívtuk a gyerek vérét miatta a lefele úton, hogy a Bendegúz Tours első és utolsó szervezett útja volt a semmibe, meg hogy Petra bulgáriai óvárós-víziója után most már neki is megvan a személyes Mohácsa ezzel a marhaság-erőddel fenn a hegyen...

Azért egy képet csináltam, ha már felküzdöttük magunkat ide.

Itt a gyermek kijelentette, hogy elég volt a városnézésből, ebédeljünk. Erre a célra már előre eldöntöttük, hogy Nico's-nál eszünk, a helyi gyorsétterem, ahonnan az első vacsoránkat is hoztuk. Stílusosnak gondoltuk, hogy itt eszünk először s utoljára a nyaralás alatt - de most nem hamburgert, hanem valami helyi szendvicset.

A lefelé vezető úton megálltunk még egy nagy villánál, ami a szieszta miatt nem volt látogatható, de a kertjében azért sétáltunk.

Innen továbbmenve találtunk egy klassz kis parkot még, s hogy táncoljak az éhenkorász fiam idegein itt is megálltunk pár fényképre.

De innen aztán már tényleg mentünk a Nico's-ba, megrendeltük a kaját - nagyon finom volt ez a szendvics is, buci helyett az itt megismert fokhagymás cipóba tettek egy szelet sült húst, tükörtojást, zöldségeket. Mellé adtak hasábburgonyát, fokhagymás majonézt meg egy doboz üdítőt - mindezt 7 euróért. 
Üdítő helyett Petrával mi inkább megittuk a kulacsból a gin-tonikot, amit az utolsó étkezésre tartogattunk - jó volt.

Innen a kikötő keleti oldala felé vettük az irányt, erre van az óváros, azt a részt jártuk be legkevésbé. Lementünk a világítótoronyhoz egy fotóért:

Utána mentünk a Telefrico végállomása felé, itt van egy street-workout park, ahol a délelőtti érkezésünkkor Petra felfedezni vélte Coach Kenny 24-et, egy internetes trénert. Bátorítottam is, hogy menjen s kérjen autogrammot, mert én pontosan tudtam, hogy nem ő az, mert ez a srác aki itt edzett legalább egy fejjel magasabb volt Coach Kenny-nél, de a feleségem már túl jól ismer, szóval amint elkezdtem lelkendezni, hogy tényleg ő az, micsoda véletlen azonnal lelohadt a lelkesedése.

Mindenesetre ha már itt jártunk Áron barátom és edzőtársam kedvéért beálltam a helyi zsiványok közé húzódzkodni - ne menjek már el úgy a szigetről, hogy nem tettem le a névjegyem.

Miután ezzel is megvoltunk továbbmentünk kelet felé, s kisvártatva elértünk egy fal tövébe, ahol kevesen mászkáltak rajtunk kívül, ráadásul Petra nagy, színes rákokat is felfedezett a köveken.

Persze a büdös dögök azonnal iszkolni kezdtek, mikor a fotózáshoz készülődtem, azért kettőt még úgy-ahogy lencsevégre kaptam.
Ezután én leültem a fal tövébe s hallgattam az óceán hullámait, napoztam - ez nem tetszet a Kalapácsnak, hogy akkor most hajléktalanost játszok? De mivel Petra is leült a sziklák fölé, ő is lekuporodott.

A fenti képen egyébként jól megfigyelhető, hogy míg a hím az óceán hullámainak megnyugtató morajlására meditál, energiát gyűjt felkészülvén az élet támasztotta nehézségek hatékony leküzdésére, addig a nőstény és az utód egy elektronikai eszköz parányi képernyőjére mered hipnotizáltan s fürge ujjmozdulatokkal keres valami sekélyes tartalmat, mely esetleg pár pillanatig lekötheti a figyelmét...

Innen az óvároson keresztül igyekeztünk eljutni egy csomópontra, ahova taxit hívhatunk, aki majd felvisz a szállásra a csomagokért. Az óváros egyébként tényleg szép, bár a turistacsábító éttermek picit zavaróak dacára annak, hogy a behívóemberek nem agresszívak, inkább kedvesek.

A szálláson felszedtük a csomagot, hívtunk egy Boltot a reptérre, s amíg a kocsira vártunk elbeszélgettünk a szállásadónkkal, elbúcsúztunk jó szívvel, mert tényleg kiváló helyen tölthettük ezt a nyolc napot. 
A reptér 20 perces út volt, nem is kellett sokat várakozni se a check-innél, se a biztonsági ellenőrzésnél. 
Amíg a kapura vártunk a Kalapács és Petra elmentek a teraszra és nézték a le- és felszálló gépeket, illetve a gyermek dokumentálta is az eseményeket:

Ennyi volt Madeira, összességében sokkal jobb lett, mint vártuk. Az idő 18-21 fok, az utolsó napi esőt leszámítva a hegyen tényleg tavaszias. Ár-érték arányban nagyon megérte, de csak ilyenkor, holtszezonban, mert nyáron minden másfélszer ennyi.
A kaja kiváló és változatos, a helyiek végtelenül kedvesek és segítőkészek, talán most először semmi negatívumot nem tudtunk felemlegetni a nyaralásról. 
Mindenkinek jó szívvel ajánlom, nem fogja megbánni, aki idelátogat!