A legfárasztóbb napon vagyunk túl. A szikrázó napsütés és a pozitív előrejelzés arra sarkallt minket, hogy mára tegyük a Camara de Lobos túrát, ami egy elég komoly menet, hiszen a szállástól a halászfaluig 12,5 km volt és ugye vissza is kellett bumlizni, ráadásul van szintkülönbség is bőven.

Az idő jobb volt, mint kellett volna, mire a kikötőbe leértünk már dőlt rólunk a víz. 21 fok volt csak, de mivel mozogtunk folyamatosan kb 26-nak érződött. Petra már valami ruhaboltot keresett, ahol vehetne valami rövidnadrágot, én meg azon agyaltam, hogy a késemmel levágom a farmerom szárát körbe s onnantól divatos, tépett rövidnadrágként funkcionál. Végül nem tettem meg, mert emlékeim szerint az autómosóban melózó diáklányok hordanak olyan nadrágot, az meg ártana az imagemnek.

Most nyitva volt a piac, megnéztük. Nem nagy szám, kb a Fővám téri piac kicsinyített mása. Petrával az élelmes helyiek megkóstoltattak valami ismeretlen, uborkaszerű gyümölcsöt, ami megízlett neki, szóval vett is egyet - hát kíváncsi vagyok mikor fogja megenni. Úgy néz ki, mintha keresztezték volna az uborkát a kukoricával, a nevét se tudtuk, azt meg pláne nem, hogy kell egyáltalán megenni. Mindenesetre Petrának ott megmuttatták, s itthon a Kopasz este megtalálta a nevét - nagyon találó, ugyanis ízletes gyümölcsnek hívják... Éretlenül mérgező, de éretten nagyon finom, C vitaminban, káliumban és foszforban is gazdag.

Engem a tengeri cuccok érdekeltek, persze mire odaértünk az a rész jóformán kihalt, egy képet azért lőttem.

 A vörös tonhal és a jobboldalt látható haldaraboló eszköz nyerte el leginkább a tetszésemet.

A piactól továbbentünk a kikötőbe és láttunk két vitorlást, amikre kígyózó sorban vártak a turisták - ez ilyen bálna- meg delfinles hajók voltak, de nem modern, hanem teljesen old-school. Íme az egyik:

A másik nagyobb és olyan kalózosabb volt, de arról nem tudtam jó képet csinálni, mert egy anyuka a lányát fotózta a korlátnál, aki mindenféle pózokat mutatott be, mint valami manöken. Én türelmesen vártam, gondoltam 2-3 kép után abbahagyják, de a lány póztára kifogyhatatlannak bizonyult, így eluntam s ráutaló magatartást mutattam, miszerint vagy abbahagyják a divatfotózást, vagy én is rajta leszek a képen. Pofákat vágtak, de szólni nem szóltak - mondjuk a kép amit lőttem se nagyon érte volna meg a szóváltást, mert a hajó orral állt a mólónál.

Mindegy is, családom után siettem - ők nem voltak olyan türelmesek, mint én s már hamarabb otthagyták a vitorlásokat.

Nyugat felé haladtunk, luxusszállodák és lakóházak mellett, helyenként a pálmafák, a napfény és a gyönyörű hotelek miatt olyan érzésünk volt, mintha ez lenne a Beverly Hills. Sokat itt nem fényképeztünk, egy művészi fotót azért készítettem, ami talán valamelyest visszaadja a hely hangulatát.

Lassabban haladtunk, mint általában, sok helyen megálltunk bámészkodni, egyszer hideg italt is vettünk, mert a nagy meleg miatt kellett a folyadék. Körülbelül száz méterenként álltunk le csodálkozni valamin, vagy egy szép házon, kerten, üdülőn, vagy valami növényen, vagy csak a táj volt lenyűgöző. Petra meg is kért, hogy örökítsem meg bámészkodás közben - nem fordult felém, hanem azt kellett elkapni, ahogy bámészkodik... Mit mondjak, csodálatosan sikerült.

Kisvártatva megint közvetlenül a parton vitt tovább az út, itt láttuk ezeket a medencéket, amiket már több helyen is megfigyelhettünk, csak azt bántuk, hogy nem volt velünk fürdőruha - egyáltalán nem hoztunk -, mert megmártóztunk volna a 21°-os vízben. Egyébként elég sokan fürödtek, úsztak, de őszintén szólva mi magunk nem hittük volna, hogy januárban fürödhetnénk az óceánban - hát majd ebből tanulunk.

Ahogy mentünk az út mellett láttunk egy sziklát, amibe lépcsőket vájtak, na, oda fel kellett menjünk, nyilván nem véletlenül vannak azok a lépcsők odavájva, hát csak valami csoda lehet fent! Fel is mentünk, ez a páratlan, utánozhatatlan és felejthetetlen látvány fogadott:

Mindegy, ha már felküzdöttük magunkat csináltam a családról egy képet, hogy ne legyen teljesen hiábavaló az erőfeszítésünk. Végülis, rossz nem lett, de azért többet várunk a szikla tetejétől.

Az odaúton még egy érdekesség volt, egy kisebb vízesés, azt megörökítettem.

Mindenesetre 11:50 körül megérkeztünk úticélunkhoz, egy kis öbölbe, ami egy halászfalut rejtett, ami színesre pingált csónakjairól híres. Szép látvány volt elsőre:

Itt nagyon tiszta volt a víz, de sokat nem bámészkodtunk, mert nagyon éhesek voltunk már. Mielőtt azonban éttermet kerestünk volna beültünk az árnyékba, mert folyt rólunk a víz s úgy mégse akartunk a civilizációba menni. Amig üldögéltünk - és hűltünk - böngésztünk a helyi éttermek között, végül egy Hét Tenger nevű taverna mellett foglaltunk állást. Dél előtt pár perccel fel is kerekedtünk, hogy legyen helyünk.
Hát helyünk az volt, mert a taverna ugyan déltől nyit, de a felszolgálók ezt úgy értelmezték, hogy akkor kell kihordani az asztalokat, megteríteni, úgyhogy azt mondták várni kell 10 percet. Jól van, megvártuk - na nem azért, mert ilyen elnézővé váltam, hanem mert nem nagyon volt másik hely, ami ennyire tetszett volna. 
Végül előbb végeztek, úgyhogy 12:05-kor mi voltunk az első vendégek - itt később kelnek, később reggeliznek, később ebédelnek, szóval minden csúszik. Mindegy, mi tartottuk magunkat a közép-európai szokáshoz és rendeltünk amint lehetett - ez jó volt, mert 10 perc alatt elfogytak a kinti asztalok, úgy látszik nem csak mi akartunk délben ebédelni.

Mit ettünk? Petra kikért egy tál fokhagymás olajban sült, majd fehérborban párolt rákot.

Én tonhal steaket kértem, mivel reggel a piacon megtetszett nagyon a vörös tonhal textúrája. De a legbiztosabbra Bendegúz ment, akinek esze ágába nem volt ilyen helyi huncutságokat tesztelni, úgyhogy kért egy natúr csirkemellett extra adag hasábburgonyával. Jó hogy nem majd Madeirán tengeri ételeket fogyaszt!

Ittunk mellé egy helyi italt, ponchát, ami olyan édes és tömény volt, mint a méz, úgyhogy én gyorsan leittam a felét aztán feltöltöttem a hátizsákból szódával - így már élvezhető volt.

A hazaútra erőt gyűjtve egy körül kerekedtünk fel s indultunk vissza Funchalba. Jó három óra volt az hazaút a melegben, ráadásul a végén ott volt a másfél kilométeres emelkedő az apartmanig. Hát az ebben a melegben, 24 kilométer után már nagyon kemény volt, úgyhogy hideg zuhannyal kezdett mindenki itthon.

Én nekiálltam blogot írni, a többieknek szabad foglalkozás volt, majd közös vacsora után egy dupla JAG résszel zárult a nap. Ja, igen, JAG! Ez egy TV-sorozat a kilencvenes évekből, ami a haditengerészeti ügyészség eseteit taglalja eléggé bulváros felütéssel - szóval egy könnyed kis marhaság, semmi komoly.

Holnap a félnapos túra jön, illetve délután Bendegúznak egy felvételi feladatsor - hát nem is tudom melyiket várom jobban...