Talán a legkeményebb, de legszebb nap volt a mai. Nem indult jól, mert hét körül írt a helyi idegenvezető, hogy a rossz idő miatt javasolja a félnapos túra péntekre való mozgatását - ebbe beleegyeztünk, tényleg elég borús volt az idő. De hát ha már itt vagyunk ne tespedjünk a szobában, a listámon volt a "25 forrás vízesése" túra, mondtam, család, ezt csináljuk ma. Reggeli után pakoltunk esőkabátot és kilenc után felkerekedtünk.

Lementünk a kikötőbe a megfelelő buszt megtalálni. Három busz is ment arra, de a megállóját az istennek se találtuk az egyiknek se. Ráadásul a jegyárusító bódénál olyan sor volt, mintha a magyar válogatott a Puskásban játszaná a vb döntőt a románok ellen. Mondtam is a családnak, hogy ennyit én nem várok, megyünk akkor máshova. Annyi egérút volt még, hogy a kikötő mentén végig voltak buszmegállók és volt komoly esély, hogy a piros vonalnak találunk ott megállót - egyébként így is lett. 
4,7 euró volt a jegy fejenként, felpattantunk a buszra, irány Calheta, a Rabacal Nemzeti Parkhoz legközelebbi település. A buszút több, mint másfél órát vett igénybe, mert természetesen megálltunk minden bokornál, minden piacnál, kocsmánál. Sebaj, addig elbámészkodtunk, nagyon szép banán-teraszok vannak ugyanis Madeirán, a banán itt népi étel, termesztik mindenhol, ahol tudják. A Kopaszfejű - bár most inkább Gyapjasnak kellene neveznem, akkora a haja - találóan meg is jegyezte, hogy a vidéki Madeira Ázsiára emlékezteti: mindenhol banánültetvények és kevésbé szép házak...

Az úton volt egy kis félreértés sajnos. Petra ugyanis azt hitte, hogy itt majd olyan túrát csinálunk végig, ami mentén 25 vízesést fog látni. Mikor felvilágosítotottam, hogy itt egy vízesés van, ami fátyolszerű, 25 helyen zuhog félkörben már a Kopasz is hőbörgött, hogy akkor most egyetlen vízesésért utazunk ennyit??? Igazából nem, mert van egy melléktúra egy másik - Levada do Pico -, de hát végtelenül csalódott volt mindkettő - legalábbis egy ideig.

Nagyjából a tervezett időben értünk Calhetába, ahol a buszról leszállva kocsit hívtunk, mert a nemzeti parkba nem megy busz.
Itt jegyezném meg a sorrendet: legjobb a Bolt, olcsó és majdnem mindig van elérhető autójuk, utána jön az Uber, ami szintén nagyon olcsó, de egyetlen egyszer se volt a közelben sofőrjük, majd következik a Taxiin, ami elég gyakran elérhető, de a Bolt árának kb másfélszerese, végül van a rendes taxi, ami szinte mindig van, de a Bolt árának duplája.
Ezúttal egy Joao nevű lelkesmátyás sofőrt kaptunk, aki németül, franciául tudott, de angolul és spanyolul pont nem. Emiatt az elején egyetértettünk, hogy nagyon beszélgetni, szót érteni nem tudunk majd, de ez nem zavarta, mert végigkommentálta az utat egy portugál-német-francia keveréknyelven, amit ugyan kevéssé értettünk, de nagyon élveztünk. Minden növényt megnevezett, eukaliptusz, mangó, papaya, banán, amit meglátott már mondta is a nevét. Később átváltottunk a leegyszerűsített receptekre, miszerint ő nagyon szereti a halat főzőbanánnal és maracujával. Úgy adta elő, hogy mi is megkívántuk, ha lesz ilyen opció eszünk egy tányérral valahol. Lényeg ami lényeg, egy negyedórás kocsikázás után ott voltunk a nemzeti park parkolójában.

Innen egy 2 km-es betonút vezet le a völgybe - lehet menni ilyen kisbusszal is 3 euróért, de az a nyápicoknak való, mi lementünk lábon, mint az élsportolók. Felvettük azért az esőkabátot, mert bár nem esett, de mondjuk hűvöske volt, illetve ha hozzáértünk egy ághoz azonnal a nyakunba zúdult 9 liter víz.
Már itt is nagyon szép volt az út, még le se értünk a völgybe, de már kellett fényképezni.

Családom nagy örömére már a betonút mentén szembesültünk egy örömteli ténnyel - itt tényleg lesz 25 vízesés, ugyanis az út menti falról kb 500 méterenként zuhogott a víz. Egy darabig számolták, hogy tényleg lesz-e 25, de aztán feladták, mert felhívtam a figyelmüket, hogy ők csak a nagyobbakat számolják, a látványosakat, de igazából 10 méterenként van egy kisebb vízesés a gazdag esőzések miatt.

Lent a betonút végén van a vendégház, itt van enni- s innivaló, WC, alkalomadtán még szállás is. Itt megpihentünk, ittunk, amíg Petra sorban állt szendvicsért Bendegúz összebarátkozott egy kismadárral, ami morzsákat koldult volna tőle.

Miután Petra bevásárolt nekivágtunk az ösvénynek. Ezt egy közepes nehézségű, négy órás túrának írták, nekünk végül 2,5 óra lett, mondjuk a tempó miatt a nehézséget én egy kategóriával emelném, van benne szintkülönbség bőven, helyenként lépcsőzni kell, máshol mászni, de végig nagyon látványos, izgalmas útvonal - csak sajnos sokan voltak.

A fenti képen tiszán láthatóan megnyilvánul az atya büszkesége, életigenlése és pozitív hozzáállása egy csodálatos családi kiránduláshoz, valamint a gyermek unott, már-már beletörődő melankóliája, az elkerülhetetlen elfogadása - illetve a mikor és mit fogunk legközelebb enni örök, megoldhatatlan rejtélyének képzeletbeli megoldása.

Kisvártatva elértük az elágazást, ahol a Pico vízeséshez vezető ösvény kezdődött. Úgy döntöttünk ezt nézzük meg elsőnek, talán mert ez közelebb volt és itt már nagyon látni akartunk valami nagyot. Itt is hangulatos erdei ösvényen haladhattunk, nem volt veszélyes emelkedő, elég jó tempót mentünk.

Ez a vízesés is szép volt, itt nem is voltak sokan, mondjuk a Kopasz az istennek nem állt a kamera elé, ezért csak a szülőkről készült fénykép.

Innen visszabumliztunk a 25 forrás ösvényére és folytattuk utunkat a fő cél felé, de útközben volt egy vízesés, ami permettel szórta be az ösvényt és ez nagyon megtetszett Kispetrának, aki újra négyéves lett.

Hamarosan visszatértünk a fő útvonalra, de itt sajnos beszorultunk egy szláv csoport mögé, akik nem azt a tempót menték, amit mi elvártunk tőlük, mert folyamatosan pofáztak meg előről hátra, majd hátulról előre üvöltöztek egymásnak. Mivel az ösvény elég keskeny - helyenként csak libasorban lehet haladni - nem tudtuk lehagyni őket, sebaj.
Viszont azt a javukra kell írjam, hogy ahogy bandukoltak az ösvényen konkrétan összeszedték a szemetet, amit láttak azonnal felvettek. Mivel nekem ilyesmi soha még csak eszembe se jutott - miszerint mások után felszedjem a szemetet -, kénytelen vagyok elismeréssel adózni az irányukba.
Végül egy mesterséges hídnál volt egy újabb vízesés, ahol mindenki megállt fényképezni, én villámgyorsan ellőttem egy-két képet és magunk mögött hagytuk a rácokat.

Az előzésnek hála itt egy jó szakaszon már magunk mentünk, úgyhogy készülhettek meghittebb felvételek is.

Ezután viszont lekerült rólunk az esőkabát, mert mostanra alaposan kimelegedtünk - konrétan folyt rólunk a víz. Egyébként az út hiába kemény helyenként, a táj, a látvány bőségesen kárpótol. Meg valahogy izgalmas is - az út jobb oldalán van egy árok, amibe a falról lefolyó jéghideg, de kristálytiszta víz rohan lefelé a hegyen. Az alábbi képen ez az árok jól megfigyelhető a vidám, mosolygós túrázó mellett.

Ez az árok mesterséges, kvázi egy csatorna, amit a helyiek építettek egyébként elég masszívra. Ezt onnan tudni, hogy mikor szemből jön valaki az egyszemélyes ösvényen, akkor erre az árokra, pontosabban a két falára másztunk fel s adtunk utat - máskor meg a szembejövő mászott oda és mi mehettünk tovább. Érdekes, hogy vannak, akik mosolyognak, mások megköszönik a szabad utat, de vannak igazi proletárok is, akik úgy mennek el melletted, mintha természtes lenne, hogy te utat adsz nekik. Az a baj, hogy előre sose tudod, hogy a szembejövő kedves lesz, vagy bunkó. Így csak annyit tudtam, hogy ha nem köszönte meg, jó hangosan mondtam nekik angolul, hogy szívesen, aztán továbblépve még hozzátettem hallhatóan, hogy idióta.
Ezzel az volt a célom, hogy a következő alkalommal, mikor valaki utat enged neki megköszönje. Sajnos sose fogom megtudni, hogy hányan gondolták úgy a velem való találkozás után, hogy milyen igaza volt ennek a kedves, magas fiatalembernek, hogy így helyrerakott és rávilágított milyen bunkón is viselkedtem, ezentúl sokkal udvariasabb leszek...

Na de akkor a híres vízesés! A helyiek zseniális módon egyirányusították az utolsó keskeny szakaszt, azaz csak a vízesés felé lehet haladni, ott nincs szembejövő forgalom. Ez nagyon hasznos, jó gondolat volt, mert nem kell folyton utat adni a szemből jövőknek. Utána az utolsó talán 200 méteren megint kétirányú az ösvény, de akkor már elég széles ahhoz, hogy elférjen rajta oda- és visszafelé közlekedő is.
Maga a vízesés tényleg szép, de itt azért sokan voltak. Kedves túrázóktól az önjelölt influenszereken át a fáradt, elgyötört családokig mindenféle népséggel találkozhat itt az ember. Itt már mindenki figyelmes, kedves, utat enged a másiknak a vízeséshez, talán az egyetlen kivétel a pózoló influenszerpalánták, akik meg vannak győződve, hogy itt csak és kizárólag ők csinálhatnak fényképeket bizonyos helyekről, lehetőleg negyvenet. De itt még ezekre se mérges az ember, mert jót lehet röhögni a pózokon, amiket levágnak ott a sziklákon - mondjuk ha észreveszik, hogy kinevetik őket akkor nem boldogok.

De íme pár kép a 25 forrás vízesésről:

A képek nem tudom mennyire adják vissza, elég vagány látvány egyébként, tényleg szép. 

Itt megettük a szendvicseket, ittunk aztán megindultunk hazafelé. Most egy másik egyirányú ösvényen mentünk - nyilván - ami ugyan rövidebb volt, de valami iszonyat emelkedővel kezdődött, mondjuk lépcsők segítették a feljutást, de ez eléggé igénybe veszi a túrázót. Felmentünk pihenő nélkül, de itt már Bendegúz is figyelt a légzésére, 2x2 ütemben szívta be s fújta ki a jó hegyi sportlevegőt. Mondjuk ő most már elég jól bírta az egész túrát, nemhogy nem maradt le, de legszívesebben elöl haladt, míg Petra ki nem jelentette, hogy mostantól ő megy elöl, mert mindig lehagyjuk.

A visszaúton is láttunk szépet, tényleg elég vadregényes a táj.

A túra legvége előtt volt még egy elég meredek és hosszú szakasz, de azt leküzdve már csak enyhe emelkedők vártak ránk, rendben el is értünk a turistaházig. Most nem mentünk be, inkább nekivágtunk a 2 km-es betonútnak, amin lebattyogtunk 2,5 órával ezelőtt. Sokat nevettünk a szemből érkező, beöltözött, pulóveres-esőkabátos-sapkás-sálas sporttársakon, mondván, nem sokáig lesz rajtatok az a sok ruha!
Ami még érdekes volt, hogy lejöttek a felhőt, azaz konkrétan az út mellett pár méterrel már felhők voltak - nem értem az utat miért nem lepte el, de kb ilyen volt a látvány:

Később és még feljebb még ennél is sűrűbb volt a pára, talán 2 méterig lehetett tisztán ellátni.

A parkolóba hívtunk egy Bolt autót, ez a sofőr is Joao volt, mondjuk ez egy árva szót se szólt egész úton, cserébe jól és magabiztosan vezetett. Most nem az óceánparti úton haladtunk, hanem az út első harmadában fenn, a gerincen - ez azért volt érdekes, mert ugye, itt is voltak felhők. Legrosszabb helyzetben akkor voltunk, mikor kb 5 méterre csökkent a látótávolság, balra sziklafal jobbra meg 300 méter mély szakadék - ez utóbbit mondjuk csak akkor láttuk, mikor kiértünk egy felhőből. Mindenesetre nem csak Joao, de az összes sofőr nagyon óvatosan és körültekintően vezetett, úgyhogy gond nélkül hazaértünk.
A vicces az volt, hogy ez az út 40 euróba és 45 percbe fájt, míg az ideút busszal és a taxival együtt 35 euróba és két órába - odafelé is Bolttal kellett volna menni, sebaj.

Négy körül értünk haza, forró zuhany után szabadfoglalkozás volt. Bendegúz gyakorolt, Petra videókat nézett, én meg a blogot írtam. Negyed hétre jött vacsora, Uberrel hívtunk Taco Bell-t, mert egy jó madeirai túrát semmi sem koronáz meg jobban, mint egy mexikói gyorskaja. Egy négyszemélyes dobozt eltüntettünk, aztán JAG dupla epizód majd nyugovóra térés - mondjuk mindez érthető, mert összesen 17 km-t gyalogoltunk, 120 emelet szintkülönbséggel. Bár ez csak a kétharmada az előző távolságnak, a sok mászás miatt, meg a nehéz terep - ágak alatt hajlongani, figyelni hova lépünk - miatt sokkal nehezebbnek bizonyult. De mindenképp megérte, aki Madeirán jár és van kondija, ezt a túrát nem szabad kihagyni!

Ha minden jól megy holnap nekimegyünk az idegenvezetős fél napos túrának, péntekre marad az egész napos, szombatra pedig a botanikus kert libegőjével a fenti, Monte botanikus kert a hazaút előtt.