Sziasztok,

Petra vagyok, az egyenlő munkamegosztás érdekében a mai blogot én írom.

Nagyon jó napunk volt, kocsikázni voltunk a hegyekben, jó idő is volt, nagyon jól éreztük magunkat. Sajnos képet nem tudok feltölteni, mindig hibazüzenetet kapok, úgyhogy igazából ennyi, holnap Gábor jön újra a hetedik nappal.

De tényleg nagyon jó volt minden, sok puszi!

Jól van, írom én, mindenki jobban jár...

Hadd kezdjem egy előző napi látvánnyal, ilyen naplementénk volt az apartmanból nézve:

Gyönyörű, napsütéses reggelre ébredtünk. Reggeli után gyorsan összekészültünk, mert kilencre érkezett Ricardo, hogy a félnapos hegyi programot levezényelje nekünk. 
Egy khakiszínű négykerék-meghajtásos, nyitott katonai terepjáróval érkezett, ezzel már meg is előlegezte a jó hangulatot és a kalandvágyat, ami szinte azonnal úrrá lett rajtunk. Hátul kellett utazni, ami elsőre szokatlan volt, mert az egész autóban nem volt sehol biztonsági öv - még elöl se -, de nagyon hamar megszerettük ahogy a menetszél kócolta a hajunkat és minden más autós minket irigyelt. 

Ricardo is nagyon jó benyomást keltett - mondjuk ezzel a névvel csak vagány fickó lehet -, első pillanattól kezdve szimpatikus volt, laza, informatív és nagyon segítőkész.

Campra de Lobosba akart vinni minket először, de mondtuk, hogy ott már jártunk gyalog, úgyhogy egyből nekivágott a hegynek valami rövidebb titkos úton. Ez mondjuk Petrának annyira nem jött be, meredek, egysávos utcák, parkoló autók mellett elcentizve, reménykedve, hogy szemből nem jön semmi - viszont mi a Kopasszal nagyon éltük!

Azt kell mondjam, hogy talán most először volt olyan napunk, amit Bendegúz maradéktalanul és felhőtlenül élvezett. Fülig ért a szája és egyfolytában azon morfondírozott, hogy egy ilyen autó kellene Csicsóra, milyen vagány lenne ezzel lemenni a Balatonra meg ott a környékbeli hegyekben off-roadozni vele.

Ricardo helyenként megállt és a banán gazdasági jelentőségéről beszélt nekünk, valamint a termesztéséről, elkészítési módokról - lényegében nyersen a legjobb. 
Mindegy is, az első úticélunk egy hegyi falucska volt, ami lassú kihalásra ítéltetett. Ezek itt ugyanis zöldségtermesztésből élnek, a partvidék boltjainak 60%-át látták el friss zöldséggel, azonban a hegy másik oldalán nagyüzemi zöldségtermesztésre váltottak, ráadásul közvetlenül felettük egy bánya is megnyílt, ahol dinamitot használnak a kitermeléshez. A robbanások aztán sziklaomlást eredményeztek, amik nyilván veszélyesek és letarolják a házakat, földeket. Az egész falut ki akarták telepíteni, felajánlottak nekik új házakat másutt, de az itt lakók - zömmel öregek - saját felelősségükre maradtak, hiszen a két kezükkel építették fel a falut.

Hogy a baj csőstül jön mutatja, hogy esőben nem jár ide busz se, mert a csapadék meglazítja  a sziklákat és az idevezető úton is gyakori a sziklaomlás, főleg esőben, szóval ilyenkor bizony gyalogolni kell.
Ettől függetlenül a falu gyönyörű helyen van s Ricardo elárulta, hogy nem meglepő módon nagyon olcsók itt a házak is.

Termesztenek itt szőlőt, tököt, banánt, maracuját, papaját, mindent, aminek föld kell. Mondjuk elég kemény, keserves munka a hegyoldalban görnyedni naphosszat, láttunk egy öreg szárcsát, megvolt vagy nyolcvan éves, sarlóval a kezében bandukolt a gumicsizmájában egykedvűen az újabb napi robot felé - szerintem őt már nem kárpótolta a látvány semmiért se...

Hogy visszahozzam a jó hangulatot a lassan elhaló falut elfeledtetve íme egy kép, ami még idefelé készült - Ricardo javasolta, ha van kedvünk álljunk fel hátul a terepjáróban, s úgy vágassuk magunkat a menetszéllel, mint az igazi sukár gyerekek. Ezt a Kopasszal persze azonnal ki is próbáltuk. Az elején picit félt, az látszott, de hamar felengedett és onnantól nagyon élvezte ő is az utazásnak ezen vagány módját:

Innen elmentünk egy kilátóhoz, közben meghallgatuk a környékbeli fauna történetét, miszerint az eukaliptusz fákat hajóépítés céljából telepítették be a portugálok a XV. században, mert magasra nőnek, egyenesek és általában jó alapanyagok a hajókészítéshez. Ezek a fák csak 1000 méteres tengerszint feletti magasságig nőnek, az ennél magasabban fekvő területeken már fenyveseket látni.

Mindenesetre a kilátó az Apácák völgyére nyílt, ami onnan kapta a nevét, hogy a katolikusok ide, a sziget közepére rejtették az aranyat és az apácákat a sziget kikötőit kifosztó kalózok elől.

Na, innen indult az igazi kaland, ugyanis itt elhagytuk a civilizációt s ilyen sáros, gödrös, bakhátas földúton mentünk tovább egy igazi sűrű erdőben. Itt is felállhattunk hátul, az óriási volt, Petra itt még kevésbé élvezte a terepjárást, de később megenyhült valami folytán, de ezt majd ott leírom.
Mindenesetre ezen a földúton vágtunk át egy eukaliptuszerdőn, közben meg-megállva Ricardo mentát, oregánót, passiógyümölcsöt mutatott nekünk, valamint egy érdekességet is: mivel a mimóza és az eukaliptusz közös családba tartozik néhány növényen mindkét faj levelei láthatóak, ahogy a gyökereik vagy a hajtásaik összekeverednek a talajban, szóval tépett nekünk mimózát, amin konkrétan eukaliptuszlevél is volt - ilyet eddig én nem láttam a természetben, csak mesterséges gyümölcsoltás következményeként.
Közben meg szívtuk magunkba az eukaliptuszillattal átjárt jó hegyi sportlevegőt - más ember pénzt ad a légfrissítőért, ami itt végtelen mennyiségben elérhető.

Egy újabb kilátóhoz jutottunk, itt kiélhettem művészi hajlamaim, mert láttam egy szép virágot.

Itt be lehetett sétálni a parkolóból pár métert, onnan szép kilátás nyílt.

Ráadásul a Kopasz is megbátorodott hirtelen, talán a terepjáró férfias hangulata acélozta meg az idegeit, de megmászott egy sziklát s ott bemutatta klasszikus, az amerikai körutazásról is ismert pózát:

Innen visszaindultunk a völgybe, útközben megállva egy helyi bárban - nevezhetjük kocsmának is -, ahol ittunk egy-egy ponchát, ami a helyi ital, ugye, ilyet ittunk a halászfaluban is. Amíg az italra vártunk Ricardo átment a pult másik oldalára - jóban volt a helyiekkel -, hogy ő készítse el nekünk az italt. Igen ám, de a rumosüveg üres volt. Na, emberünk feltalálta magát, hátrament és kihozott egy nagy üvegdemizsont, hogy akkor amíg a tulaj szerez új üveg alkoholt, addig kóstoljuk meg ezt - ezzel kitöltött két pohárkába egy barna, konyakszerű italt.
Elmesélte, hogy ez portói, ráadásul 37 éves - nem is adott sokat, csak talán két centit. Kiemelte, hogy a szőlősgazdák a portóit itt elrejtik az asszonyok elől - a bort ihatják a férfiak, de a portóit nem támogatja a helyi fehérnép. Volt eset, hogy úgy került elő egy-egy demizson, hogy a férj meghalt a feleség meg rendberakta a pincét s ott rábukkant az elrejtett kincsre. 
Na most mi még sose ittunk portóit, pláne nem ilyen öreget, de meglepően finom volt, Petrának is nagyon ízlett! Miután megitta a ponchát is nagyon megbátorodott ő is, olyannyira, hogy a következő off-road szakasznál már előreült a sofőr mellé és ott királykodott ő is.

Amíg vártunk kaptunk egy tál mogyorót, erre a családom úgy vetette rá magát, mintha ilyet még nem is láttak volna! Rájuk is szóltam, hogy nehogy már itt előadjátok az éhenkórász magyarokat, hagyjatok mogyorót, így is lett. Közben Ricardo hozott ilyen apró, sárga gyümölcsöt - mondta a nevét, de nem jegyeztem meg -, hogy kóstoljuk meg. Kiderült, hogy ilyen mandarinszerű gyümölcs, édes-savanykás íze van, megettük mindkettőt.
Közben a mogyoró csak elfogyott, mert a Kopasznak nagyon megízlett, végül megint rászóltam, hogy alig van már a tányéron, de mentegetőzött, hogy ezt a párat már csak nem hagyjuk itt, úgyhogy a maradékot is megpucolta s befalta.

Fizetnem csak a két poncháért kellett valami jelképes összeget, de vastag borravalót hagytunk mert nagyon kedvesek voltak velünk itt is. Innen a terv az volt, hogy átvágunk a hegyen és elérkezünk a mai program utolsó állomásához, a Cabo Girao kilátóhoz. Kérdezte, hogy betonúton menjünk körbe vagy mehetünk át az erdőn - hát eddigre ezt már meg se kellett volna kérdeznie!

De az off-road szakasz előtt volt még egy nagy vicc, ahogy megyünk le a faluban mutat nekünk Ricardo ilyen csapokat, hogy artézi kút, a mélyből jön a kristálytiszta víz, ez a legjobb, vegyszermentes, satöbbi. Jól van, hümmögünk neki, persze, mindenki ezt mondja, hogy nála van a legjobb, legtisztább, legegészségesebb víz. Aztán megáll az egyik kútnál, hogy ő iszik. Igyál, barátom, igyál! Kopasz is mondja, hogy adjam már oda a kulacsát, mert ő ugye nem kapott se portóit, se ponchát, a mogyorót meg felzabálta, hát szomjas. Elő is veszem, el is kezdi inni. 
Na, meglátja ezt Ricardo, jön s kéri el a kulacsot - mondom, semmi baj, Kopasz, add oda neki, amit leittál majd visszatölti, újra teli kulacsod lesz. 
Ricardo viszont máshogy gondolta, mert ami a kulacsban volt azt kilocsolta a járdára, hogy bár Funchalban iható a víz, de tele van vegyszerrel, klórral, de majd ő ad a Bendegúznak jó hegyi vizet.
Igen ám, de a kulacsban nem funchali csapvíz volt, hanem valami citromos üdítőital - sebaj.

Mentünk tovább a kilátó felé, off-road, keresztül a hegyen. Mikor megindulunk a földúton, szól, hogy két opció van, mehetünk a sima földúton, vagy mehetünk az Indiana Jones úton is, az sűrűbb, kalandosabb. Most már Petrában is dolgozott a portói, döntött is, hogy Indiana Jones kell nekünk, úgy is lett. 

Ezen az úton aztán volt tócsa, gödör, féloldalas út, emelkedő, éles kanyar, bokrok, szóval igazi dzsungeltúra lett végül, Petra még rögzítette is egy-két nagyobb tócsán való átgázolásunkat, két méter magasra vertük a sarat a kocsi mellett! Ez nagy élmény volt, olyannyira, hogy mikor kiértünk az erdőből Kopasz oda is fordult, hogy édesapám, most érzem, hogy élek, ez egy életreszóló élmény volt és a halálos ágyamon ha eszembe jut arra gondolok majd, milyen boldog voltam itt veled!
Nem is kapott portóit, mégis nagy filozófus lett - hát még ha ivott volna...

A kilátó is nagy szám volt, levettek minket fejenként 2 euróra, de megérte, hiszen a csodás panoráma mellett a padló itt plexiüvegből volt, ki is volt írva, hogy a talpunk és az óceán között 580 méter van - szóval mire leérünk éhenhalunk. 
Viszont itt nagyon jó képek készültek: 

Innen már hazaindultunk, elmúlt dél. Megkérdeztük Ricardót tud-e javasolni valami helyet, ahol felmarhatunk némi ebédet, volt is egy jó ötlete, közel a szálláshoz, ott búcsúztunk el tőle. Ez egy ilyen kis BBQ bár volt, mikor bementünk láttuk, hogy három féle étel van: csirkeszárny, csirkecomb és oldalas, mind sütve. Mivel Ricardo a csirkeszárnyat javasolta fokhagymás kenyérrel amíg Petra elment a mosdóba én megrendeltem a kaját elvitelre.
Kérdezi a pultoslány, hogy hány adagot kérek? Mondom hármat. 
Csak néz.
Mutatom az ujjammal, hogy hármat, visszakérdez, hogy hármat? Igen, hármat.
Erre mondja, hogy egy adagban 14 szárny van. 
Szuper, akkor adjál hármat, meg egy fokhagymás kenyeret.
Na, kiderült, hogy a fokhagymás kenyér egy vekni kovászos cipó, amit bevitt hátra, ott kétujjnyi szeletekre vágták s megkenték jó fokhagymás vajjal s meghintették zöldfűszerrel.
Jól van, kenyér már van.
A  lány meg elővesz egy papírzacskót és mondja, hogy a 3 adagban kb negyven szárny lesz - mondom jól van, csak adjad már.

Hamar kiderült mit értetlenkedett...
Először is, itt egy adag csirkeszárny az kb 1 kg. Továbbá, nem vágják a csirkeszárnyat kettőbe, mint a KFC-ben, hanem egyben hagyják, azaz vettünk 80 KFC szárnyat... Szóval odalapátolta a pultban található csirkeszárny felét a zsákba, olyan három kilót.

 Úgyhogy csirkeszárnyat ettünk ebédre fokhagymás kenyérrel, azt ettünk vacsorára fokhagymás kenyérrel és görög salátával, de maradt még holnap reggelire is, azaz a három adag kilenc embernek felel meg úgy, hogy abból hat én és Bendegúz vagyunk, a két zabagép.
Egyébként a hús nagyon finom volt, fűszeres, a kenyér friss, tényleg jó fokhagymás - a lehelletünk alighanem eléri a NATO-nál a biológiai fegyver minősítést.
Én sose hittem volna, hogy eljön az a pillanat, hogy én jóllakok csirkeszárnnyal, ahányszor KFC jön vacsorára a csirkeszárny mindig elfogy, nem jóllakunk. Hát itt, Madeirán ezt az érzést is megtapasztalhattuk...

Utána volt délutáni alvás, majd kimentünk Petrával zöldségért, innivalóért, Kalapács meg a szálláson kütyüzött. Miután megérkeztünk szabadfoglalkozás volt vacsoráig - csirkeszárny -, mikor is Bendegúz olvasott, Petra a teraszon napozott én meg ezt a kisregénynek beillő blogot írtam. 

Vacsora után megnéztünk két JAG epizódot, közöttük desszertszünettel, mikoris a Gyapjas - nem hívhatom most  Kopasznak annyi haja van - megette a Taco Bell tegnapról maradt desszertjét - ilyen csokis fánkot, ami nagyon ízlett neki -, mi meg befaltuk a két nappal korábban vett "ízletes gyümölcsöt", ami egyébként tényleg elképesztően finom volt, a banán, a kivi és a kókusz ízeinek keverékét adta, valóban megérte az árát.

Ma - mikor ezt kiküldöm - jön Ricardóval az egynapos nagytúra a sziget keleti végébe, autentikus ebéddel - és sajnos az utolsó teljes nappal Madeirán...