Szerencsére a kuta-lomboki müezzin ma reggel sem aludt el, öt órakor elkezdte panaszos, imára hívó énekét amivel persze nem csak az igazhívőket, de engem is felébresztett. Komolyan mondom, holnap reggel felveszem az énekét s berakom ide valahogy a hangfile-t, hogy mindenki átélhesse az élményt, amiben naponta ötször részünk van.

Reggeli jó volt, én banános palacsintát kértem, Petra croissant-t, Bendegúz pedig ránntottát. Általában a jeges narancslét isszuk mellé és teát. Evés után felkerekedtünk és elmentünk taxival az egyik közeli strandra, Tanjung Aan Beachre. Amíg a kocsira vártunk - az ipse annyiszor eltévedt, hogy végül a hotel managere felhívta és útba igazította -, megbeszéltük holnapra Lombok csúcsprogramját: a Gili-szigeteki búvárkodást. A szállásunk ugyanis vállal ilyen egész napos utakat és ahogy osztottam-szoroztam, az általuk elkért másfél millió rúpia három főre a leggazdaságosabb - pláne hogy ez tartalmaz mindent, beleértve a harmadik Gili szigeten átélt naplementét. 

Na de a part! Ez nincs is messze a bungalótól, 15 perc volt csupán és amint megpillantottuk igazolni látszódott a hírneve. Hófehér homok, türkizkék víz, ráadásul alig voltak fürdőzők - turista meg annál is kevesebb. Kibéreltünk egy nagy napernyőt, mert elkelt az árnyék aztán belevetettük magunkat az Indiai-óceánba.

Amint látható is, ez a partszakasz nem volt zsúfolt...

Ez a tengerpart nagyon biztonságos, lassan mélyül, a vize kristálytiszta kivéve a part egy 2 méteres szakaszát, ahol a hullámok felverik a homokot. A víz sajnos nem frissít, kimondottan meleg, akármennyi időt el lehet benne tölteni - mondanám olyan 26 fokosnak. Persze a 33 fokos levegőhöz képest jó, de én jobban örültem volna, ha maximum 23 fokos.

Ami itt is elsőre nyilvánvalóvá vált, hogy a helyiek konkrétan ruhában fürdenek. De nem úgy kell ezt elképzelni, hogy van egész testet eltakaró fürdőruhájuk, hanem úgy, ahogy vannak, nadrágban, ingben, esetleg pólóban. A nők is bemennek burnuszban, hijábban, még alá is merülnek, hihetetlen. Mi persze fürdőruhában mentünk fürdeni, emiatt egész nap nagy vidámság volt körülöttünk, nevették, hogy majdnem pucérak voltunk. Eleinte ez szórakoztatott, aztán egy idő után kezdtem unni és legszívesebben szóltam volna nekik, ne röhögj, te majom, nem én fürdök ruhában...

Végigsétáltunk a parton, Petra közben kagylókat gyűjtött s úgy megörült egy-egy nagyobb vagy szebb példánynak, mint egy gyerek. Én meg a helyieket figyeltem és azt kell mondjam, akármilyen szegények, nagyon boldogok itt az emberek! Sok család volt kint, a gyerekekre nagyon figyelnek, mindenki nevetgél, fröcskölik egymást, lerí róluk az életöröm. A felnőttek is bohóckodnak, prüszkölnek a vízben a kicsik nagy örömére.

A parton van egy szikla is, arra lépcső vezet fel, jó képeket lehet csinálni az öbölről és a környékről.

Ide mi is felmentünk Petrával, nagy tumultust keltettünk mert egy iskolás csoport a nyomunkba eredt. Kiabáltak, igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, kérdezték angolul, hogy mi a nevem. Egy ideig figyelmen kívül hagytam őket, de konkrétan körbeálltak és bámulták bármit is csináltunk. Aztán a legbátrabb előlépett és megkérdezte megint hogy hívnak. Mondom, hogy Gábornak, és téged? Mondja vagányan, hogy Heikel. Kezet ráztam vele, hogy örülök, hogy találkozunk, Heikel - erre az összes úgy elkezdett nevetni, volt pár aki lefotózta volna a kézfogást, de helyette összerogyott és szó szerint a földön fetrengtek a nevetéstől. Gondolom azt hitték majd makutyi leszek és elsompolygok onnan nagy zavarban, vagy nem tudom mire számítottak, de a kézfogásra nem, az tuti.
Egyébként  ez ment egész nap, kiintegettek a hajókból, csónakokból és ha visszaintegettem nagyon boldogok lettek. Alighanem ritkán látnak ilyen magas embert, vagy tényleg az fogta meg őket, hogy fürdőgatyában úszok teljes ruha helyett, nem tudom.

Petra Bendegúzzal is elment sétálni - a fiúnk búvárkodott is valamennyit, de az idő zömében a pálmaernyő alatt feküdt s várta, hogy induljunk haza. Hol a murénáktól rettegett, hol a napsugaraktól, hol az árusok bosszantották - mondjuk ez utóbbi joggal, szó szerint 10 percenként jött valaki, hogy vegyünk tőle pólót, karkötőt, bokaláncot, szárongot vagy gyümölcsöt. Udvariasak, de elég kitartóak, négyszer-ötször is el kell mondani, hogy nem kérek, köszi - akkor feladják, de úgy mennek el, hogy talán majd később... Ezt általában rájuk hagytuk.
Egy kölyöktől vettem Petrának egy bokapántot amíg ők a Kopasszal sétáltak, ez a srác odaült mellém az öccsével, elbeszélgettünk egy kicsit - azt játszottuk, hogy mondott egy országot s nekem ki kellett találjam a fővárosát, aztán cseréltünk. 5-1-re elvertem - Perunál voltam sötét, Quzcot mondtam Lima helyett. De aztán az afrikai országokkal bedaráltam - úgy tudta a fővárosokat, hogy a turistáktól kérdezte meg, hogy mi a hazájuk fővárosa oszt megjegyezte. Én meg taktikusan arra gondoltam, hogy Afrikából kevés turista érkezik, úgyhogy Nigéria, Mozambique, Dél-Afrikai Köztársasággal lenyomtam. 
Eladni is akart, persze, de mondtam, hogy én nem szeretem az ékszereket, nem veszek semmit. Erre mondta, hogy ne azért vegyek, mert szükségem van rá, hanem azért, hogy segítsek rajtuk. Átkozott Bali, elpuhultam, mondom veszek egyet. Harmadára alkudtam le a bokaperecet, de szerintem még lejjebb is mehettem volna, mert a többi árus még olcsóbban kínálta, de hát ha segíteni akarok rajtuk akkor 10 ezer rúpia nem nagy segítség...

Ráadásul Kispetrám nagyon megörült az ajándéknak, egyből fel is kötötte.

Dél felé a Kopasz már nagyon unta magát, elkezdett nyavalyogni, hogy meddig kell még itt legyünk. Bár úgy terveztük maradunk, végül mondtuk, hogy kettőig, de már egykor eljöttünk mert kezdett idegesíteni az állandó puffogása. Mostantól Kindle nélkül sehova se mehet - ráadásul holnap egész nap odaleszünk, hát nem tudom hogy bírja majd.

Ami necces volt, hogy nem találtunk a strandon Grabet, konkrétan nem járt arra senki sofőr, aki elfogadta volna az ajánlatot. Beszéltem hát a surf-iskola egyik emberével hol találok taxit, de inkább elhozott maga. Ez azért volt jó, mert egyből fel is ajánlotta, hogy elvisz majd az utolsó napon a kikötőbe jobb áron, mint a hotel vagy a grab tenné. Ennek megörültük, ajánlatát elfogadtuk.

Itthon nagy alvás volt, amire Kopasznak szüksége is volt, sokat nyekergett már, ilyenkor vagy fáradt, vagy éhes. Pihenés után Petra és Bendegúz besétáltak a városba rágcsát szerezni, pénzt kivenni - megjegyezném, hogy Bendegúz lassan megszokja a szigetet s a kutyákat, önként jelentkezett az útra és már-már élvezte is a sétát. Amíg odavoltak én a blogot írtam, ilyen jól felosztottuk a tennivalókat. Miután megjöttek - tanulván az előző estéből - a vacsorát jó előre megrendeltük hatra, előtte így meg tudtunk nézni egy epizódot a sorozatból. Jó vacsoránk volt megint, előételnek tavaszi tekercseket és vietnámi tekercset ettünk - ez utóbbi ilyen hártyatésztába tekert rák zöldségekkel. Petra és Bendegúz fokhagymás spagettit ettek garnélával, én parasztosan a fish and chipset választottam. Mellé jólesett a hideg mojito.

Vacsora után még megnéztünk két részt a sorozatból- de mielőtt elkezdtük volna kopogtatnak a bungaló ajtaján. Hát a manager érkezett, hozott ajándékot, bizonyos rambutan nevű gyümölcsöt, hogy kóstoljuk meg, ajándék. A két epizód között ki is próbáltuk - nemhogy nem ettünk eddig rambutánt, de azt se tudtuk, hogy a világon van.

Kellemes, egy nagy magja van, nem túl édes, lédús gyümölcs ez, talán a lichi-re emlékeztet. Megettük a fürt harmadát, aztán megnéztük a második epizódot. Már kilenc óra volt, úgyhogy a többiek lefeküdtek aludni, én meg tovább sakkoztam, ami jó volt, mert 2600 Élő-pontos meccset játszottam a gép ellen, ez az új rekordom.