Mindenek előtt köszöntöm a blog új olvasóit, kiemelten azokat, akik nem futnak el kígyó elöl még Németországban sem! Egyben figyelmeztetem is az olvasóközönséget, hogy a mai blog hosszú lesz egymillió képpel, szóval majd idő kell a befejezéséhez!

Ma ugyanis csoda napunk volt, nem hiába ismételgette Petra, hogy okkal kerültünk Lombokra, egyet kell értsek vele. A 3 szigetet érintő körutazásunk befért volna bármely utazási magazinba! A nap végén abban maradtunk, hogy toronymagasan ez volt a két hét csúcsa, a legjobb nap, csak emiatt megérte talán még a két órás várakozás is a reptéren beutazáskor. De mi is történt pontosan?

Ahogy eddig mindig, ismét a müezzin hangjára ébredtünk és ezúttal visszaaludni se tudtunk, mert amint abbahagyta az éneklést folytatták a kihangosított Korán-felolvasással. Felvettem diktafonnal, de sajnos nem adja vissza a hangerőt, úgyhogy nem csatolom ide, mindenesetre azt eldöntöttük, hogy elég kemény dolog muszlimnak lenni, tisztelet a kitartásukért és türelmükért!

Reggeli után indultunk is, végül másfél millió rúpia volt az egész napos program díja, ez tartalmazta a hajót és a búvárfelszerelést is. Ez a program a hotel szervezésében történt és bármilyen hihetetlen, ez a másfél milka volt a legolcsóbb ár, amit láttunk erre a körútra.  Mivel ebédeltünk s jattot is adtunk végül kétmilliónál álltunk meg - ez forintban 44 ezer...

Jó másfél órát kellett autózzunk a hajóig, amit egy családi vállalkozás működtetett a tengerparton egy mangrovemocsárban.

A hajóval járt egy "kapitány" is, ő is velünk volt egész nap, kedves fickó bár angolul kevésbé beszélt - itt a sofőrünkre kellett támaszkodjunk, aki szintén jött velünk a szigetre is. Ami nagy előny volt, hogy csak mi hárman voltunk utasok, nem kellett senkihez alkalmazkodni, akkor mentünk és oda amikor mondtuk. Ez tetszett.

Első utunk Gili Nanggu-ra vezetett, ez egy helyi búvárparadicsom. Itt jegyezném meg, hogy a gili az kis szigetet jelent, minden gili, ami kicsi sziget, van belőle több száz. Vannak felkapottabbak, vannak kevésbé ismertek, de mindegyik csodálatos. Az első, ahova mentünk kimondottan a szabad tüdős búvárkodásáról híres.

Már ahogy közeledtünk láttunk a búvárokat a sekély vízben, talán 2-3 tucatnyian lehettek, igazán nem voltak sokan. Mielőbb bementünk volna a vízbe kaptunk a sofőrtől - a nevét sajnos nem kérdeztem meg - egy kifúrt félliteres pet-palackot, amibe kenyeret tömködött. Mikor felengedtük tengervízzel és megnyomtuk, a lukon kiáramlott a vízzel elkeveredett, oldott kenyér és morzsafelhőt hozott létre a víz alatt, odacsalván a halakat. Megerősítem, ez nagyon működött!

A víz alatt varázslatos világ várt ránk, konkrétan olyan volt, mintha egy trópusi akváriumban úszkáltunk volna. Talán kéttucatnyi faj vett körül minket, nem ismertem fel, csak párat: a Némó nyomában meséből megismert bohóchal - csak kettőt láttam és elég picik voltak, gömbhal - ez elég ritka itt, szerencsések vagyunk, hogy láthattuk - vitorláshalak, de a legnagyobb kedvencem volt a Picasso-hal, ami konkrétan majdnem megölt, de önhibáján kívül. 
Az történt ugyanis, hogy úszok a vízben, majd szembe jön velem ez a hal:

Mondom magamba, veled mi történt, komám, hogy így nézel ki? Elkezdtem röhögni rajta, de ilyenkor ugye az ember orcája megemelkedik. Na, ez víz alatt, búvármaszkban nem szerencsés, azonnal aláfolyt a víz, kapálódzhattam, hogy mielőbb olyan helyre érjek, ahol meg tudom igazítani. Ezentúl ha ilyen halat láttam harapni kellett a nyelvem, hogy fájjon, a nevetést elkerülendő.

Még egyszer volt hasonló esetem, de ott magamnak köszönhettem a dolgot. Használtam ezt az etetőt, elég komoly halraj vett körbe, mindenféle színben és méretben, egyáltalán nem féltek, de vagy százan. Mondom, beljebb úszok a mély vízbe, ott még jobb lesz, még több hal, így is lett. Aztán ahogy ott úszkálok közöttük, eszembe jutott, hogy a ravasz rókák elhitették velem, hogy barátságosak, beúsztam a mélybe s most rámrontanak és széttépnek a francba - hát ettől a gondolattól úgy elkezdtem nevetni megint, hogy a maszk megtelt újra, csak itt nem volt korall, amire felállhattam volna, hogy megigazítsam. Szóval le kellett szedjem a maszkot aztán a felszínen úszni a part felé amíg le nem ért a lábam, de még ott is röhögtem a saját hülyeségemen, ilyen halakról feltételeztem a támadást:

Íme Petra kedvence:

Egy másik legenda:

Ilyenek is voltak:

Bendegúz és Petra is élvezték az úszkálást, bár a Kopasz hamar megunta. Itt most a murénáktól rettegett - látott a tenger alján lukakat és rájött, hogy ott élnek a murénák, csak arra várva, hogy ő arra ússzon, egyből előjönnek és széttépik. A sekély vízben nem voltak lukak, de ott meg ugye sütött a nap, az bőrrák, szóval mindig talált valamit, amitől félhetett - ki is ment az árnyékba kütyüzni.

Mi meg úszkáltunk, mint a gyerekek, főleg Kispetrám, integetett a halaknak, saját bevallása szerint telepatikusan beszélgetett is velük, hogy sziasztok, itt vagyok, jöttem hozzátok - szóval teljesen hülye.

Láttunk kék tengeri csillagot - azt se tudtam, hogy ilyen létezik, meg annyiféle korallt, hogy le se tudom írni!

A legjobban tetszett az, ami emberi agyra hasonlított - ez nem szúrt, rá lehetett állni megigazítani a maszkot. 
Egy baj volt csak, a víz olyan meleg volt, majdnem mint a kád. Semmit, de semmit nem frissített. Itt a sekélyesben a fehér homok visszaverte a napsugarakat, ezáltal a víz simán volt 26-27 fok. Voltak persze területek, ahol hűvösebb volt, meg a mélyben se volt ilyen meleg, de ott is talán lement 24-re, szóval egy ilyen gyerekmedence volt.

A parton volt nap - azt kerültük, mert azért itt égetett az 50-es faktor dacára -, de volt árnyékos hely is ezekkel a cölöpházakkal, én is egy ilyenen pihentem ki az akvárium fáradalmait.

Ebédelni egy másik gilire mentünk, teljesen autentikus, helyi "étterembe". Ez is egy család által üzemeltetett vállalkozás volt, hozzáillő félszemű felszolgálóval.

Petrával sült halat rendeltünk, Bendegúz maradt a biztonságos csirkénél. Mikor mondtuk, hogy hal lesz, a pincér hívott, hogy menjünk vele. Mondom minek, hozd a halat aztán hadd együnk. Nem, mert ki kell válasszuk mit süssenek! Na, ez hatalmas volt, azonnal felpattantunk, s mentünk utána. Egy ládához vezetett, amiben jégen volt vagy 20 hal, mindenféle színben és méretben. Mondtuk, hogy szálka nélkülit mutasson, ki is vett párat, abból választottunk azokat sütötték meg nekünk, kábé ezer forintért darabját...

Amíg vártuk az ebédet jól elbeszélgettünk egy hűs fa alatt, hideg kólát hoztak, azt kortyolgattuk, Mikor elkészült a hal kihozták, a friss, forró étel holtversenyben első helyen végzett a Villa Kiranival szemközti seafood bódéval. Egyszerűen fantasztikus volt!

Itt jegyezném meg a képek közötti különbséget - mikor kaja volt előtte a fiam egyből mosolygott...

Ebéd után sétáltunk a tengerparton, ennek két célja volt. E körül a sziget körül rengeteg hatalmas tengeri csillag élt a vízben, ezekbe Petra beleszerelmesedett. Végül helyi suttyók kihoztak vagy ötöt, természetesen fotó kellett készüljön a tengeri csillaggal is...

De egyébként a vízben is volt bőven, csillag is, sün is, begázoltam s lekaptam párat feleségem legnagyobb örömére.

A fényképezkedés után sétára indultunk a part mentén. Ennek a séta mellet az is célja volt, hogy kincseket keressünk a homokon. Bár sofőrünk mondta, hogy egy tengeri csillagot elhozhatunk, élő állatot nem akartunk megölni csak azért, hogy aztán otthon a polcra kitehessük. De amit a tenger kivetett kagylót, csigát abból válogattunk. Volt egy nagyobb darab, amit se Petra, se Bendegúz nem mert megfogni, mert azt hitték, hogy szemét. Én felszedtem, mert nem tűnt műanyagnak - mondjuk kagylónak se. Kiderült, hogy ez a tintahal hátpáncélja, mikor Petra ezt megtudta ez lett a legnagyobb kincse. Mert ilyen otthon senkinek sincs. Mondjuk tényleg vagányan nézett ki - íme amit gyűjtöttünk:

Ezután mentünk a legkisebb szigetre. Ez nagyon kicsi sziget, szó szerint egy perc körbesétálni, de körbeúszni se volt sokkal több idő. Itt is láttunk csodát, gyönyörű halakat, de itt volt gazdagon gusztustalanság is a víz alatt. Találkoztunk például a spagettiféreggel, amire először azt hittem, hogy valami horgászdamil a tenger alján, de miután tanulmányoztam, észrevettem, hogy a damil mozog.

Már ez se tetszett, de aztán szembetalákoztam a foltos tengeri uborkaféreggel, hát ezt meg egyenesen utáltam, eleve gusztustalan, rengeteg van belőle, ráadásul a sekély vízben kábé 20 centivel felette úszol el, hogy rohadna meg az összes! Ártalmatlan, oké, de miért nincs valami hal, ami pont ezt eszi? Telepíteném rajokban oszt pucolják ki ezeket a francba! Mondjuk, hazafelé, mikor elmeséltem a sofőrünknek elmondta, hogy ezt a férget megeszik emberek, ráadásul nyersen - hát sose legyek ennyire éhes! Egyébként itt van, ha valaki megkívánná:

Akit érdekel írjon s megnézem van-e ilyen konzerv - de akkor meg kell egye, nincs apelláta!

Napnyugtát vártuk egyébként ezen a miniszigeten, mert itt pont a tengerbe bukik a nap és csodás fotókat lehet lőni. Már fél órával korábban lefoglaltuk a helyet magunknak, odavittünk nyugágyakat, mindent, de mások is ezt csinálták - egy népes muszlim család például, de mikor a nap nyugodni kezdett csak odajöttek elénk fényképezkedni, hogy Allah görbítse meg a gerincüket! Nagyon mérges voltam rájuk, majd felrobbantam, mert vagy egy órát napoztam már ott, aztán odahordtuk a nyugágyakat, erre a gyökerek odajöttek. Nem baj, én hazajövök hamarosan, te meg minden nap ötkor kelsz a müezzin üvöltésére és fekete burnuszt kell hordanod a kánikulában életed végéig.

Azzal együtt lettek jó képeink, íme néhány:

Ezután nem történt sok, hazajöttünk, jót aludtunk - talán az eddigi legjobbat, ráadásul a müezzin virnyákolása után vissza tudtunk aludni, ami újabb extra! Mára semmittevés a program, de majd este beszámolok részletesen, illetve összegzem a két hetet is az utolsó blogbejegyezésben.