Egy napot csúszott az előző leírás, mert egyszerűen a motelekben a letöltési sebesség iszonyat gyors, cserébe a feltöltési tetű lassú! Egy képet 3-6 perc, mire beilleszt, s ha elforgatja közben akkor ugye kezdhetem elölről egy másik képpel. Gond nincsen, folytatom, de kevesebb képet nem akarok csatolni, mert úgyis mindenki azok miatt olvassa a blogot.

Ma úgy volt, hogy könnyebb napunk lesz, aztán minden lett, csak könnyebb nem - bár a szállásra hamarabb értünk a megszokottnál, öttől lógtunk is, de azért a mai nap sem volt eseménytelen!
Természetesen reggelivel nyitottunk, de amikor a szobából kiléptünk megdöbbenve tapasztaltuk, hogy nagyon hideg éjszakán vagyunk túl - látszott a leheletünk, dér borította a füvet és a kocsiban megfagyott a nedves törlőkendő!
Ezeken túllépve azonban jó reggelit kaptunk, volt kolbász, tojáslepény, joghurtok, gyümölcsök, péksütemények és a szokásos gyümölcslevek.

Reggeli után fel is kerekedtünk, célba vettük a Zion nemzeti parkot, ami egy jó órányira volt a szállástól. Az úton aztán egyből csodát láttunk: valami gazda öntözte reggel a földjét, de mivel fagyott, a vízpermet jéggé dermedt és beborította a fákat, bokrokat. A kelő nap fényében ez olyan volt, mintha Jégországba kerültünk volna, ahol minden jégből van.

Ezt úgy képzeljétek el, hogy visszafordultam az úton, hogy Petra kiszállhasson fotózni - s mivel Viberen küldte át, sajnos a minősége erősen romlott, de az igazi kép visszaadja a csodát!

Ezután a kis kitérő után lendületesen haladtunk tovább a nemzeti parkig, igazából eseménytelen utunk volt oda, a reggeli tájban gyönyörködtünk, meg örültünk nagyon, hogy a helyiek még alszanak, vagy legalábbis nincsenek az utakon.
A nemzeti parkba megint ilyen beengedő kapun lehetett bemenni, immáron az éves bérletünkkel regisztráltuk magunkat. A parkőr, mikor látta a személyimet megkérdezte, hogy Magyarországról jöttünk-e, mert pár perce engedett be egymás után 5 autót tele magyarokkal, és hogy mi is velünk vagyunk-e. Szóval nem egyedül voltunk otthonról a parkban ma!

A nemzeti parkban először megálltunk egy Canyon Overlook Trail nevű ösvénynél. Erről azt kell tudni, hogy gyönyörű kilátáshoz vitt minket, ugyanakkor vannak konkrétan életveszélyes részei. Persze nem kell megijedni, ha az ember nem hülye, biztonságban van, de vagy pár szakasz, ahol valaki elkezd ugrabugrálni, sztároskodni, akkor meghal. Itt örültünk nagyon, hogy a Kopasz ilyen kis megfontolt - már-már gyáva - gyerek, mert tudtuk, hogy őt itt nem fogja baj érni, messzire elkerült minden veszélyhelyzetet.
Egyébként megérte felmászni, ilyen látványban lehet gyönyörködni az ösvényen, illetve a csúcson:

Amit a képen láttok útvonalat a völgyben, azon jöttünk végig a kanyonban. De a csúcson azért készültek még érdekes felvételek...

Ezután a kis séta után - olyan két kilométer lehetett maximum - folytattuk utunkat a Zion Nemzeti Park szíve felé. Egyébként elég nagy volt a forgalom, szép volt az idő és az amerikaiak szeretnek kirándulni - meg is van hozzá minden felszerelésük! Jó bakancsok, vízhatlan nadrág, kockás ing, kalap, és vesznek hozzá egy partvisnyelet, amin van egy szalag - ez a vándorbotjuk. Nagyon vicces, 30 dollár körül van darabja, de mondom, konkrétan egy partvisnyél, szalaggal! Aki nagyon májer, annak ilyen természetes ágból faragott vándorbotja van, de azt is boltban veszik, gumis alja van, hogy ne kopjon, illetve a tetejébe be van építve egy iránytű. Pazar!

A visitor centernél sokáig keringtünk üres parkolóra vadászva, végül csak találtunk egyet, úgyhogy egy gyors vécé után fel is pattantunk egy ingyenes kisbuszra, ami a Virgin-folyó - maximum patak - mentén vitt minket be a kanyonba. Hatalmas sziklafalak között vitt az utunk, a falakon helyenként sziklamászók edzettek - hát akinek két anyja van! Némely szikla 2000 méter magas, felsétálni elég lenne, nemhogy függőleges falon mászni...

Viszont a táj, az valami csodás! Gondolom, hogy unalmas lehet már ezt olvasni minden nap, hogy így a Grand Canyon, úgy a Bryce Canyon, de a legjobb az Antelope Canyon - pedig ez nem mese! Pontosabban, ez a Zion nemzeti park olyan, mint egy mesevilág a kis folyóval, a fákkal, két oldalt meg a hatalmas, égbe nyúló vörös sziklákkal!

Ráadásul itt az élővilág is gazdag, őzek, szarvasok, mókusok, sasok, sólymok, kondorkeselyű - van itt minden, mint a búcsúban. Az embertől nem félnek, de etetni őket nem szabad, mert az 100 dollárodba kerül.
Mikor elértünk a busszal a végállomásra, választottunk egy könnyű minősítésű túrát, Riverside Walk néven futott. Ez jólesett, ebben kellemesen elfáradtunk, de olyan szép környezetben, hogy azt elmondani nem lehet. Egyébként ezt jól csinálják az amerikaiak, erre költenek és ki is használják. Családok, idősek, fiatalok, még magányos túrázók is vígan járják a kiépített ösvényeket és fotóznak ezerrel.

Mikor az ösvény végére értünk, a szívem szakadt meg! Ugyanis itt kezdődött a Zion emblematikus túraútvonala, a The Narrows, ami azt jelentette, hogy a folyónak itt nincs vagy nagyon keskeny a partja, de lehet túrázni tovább a folyómederben! Láttunk is elég sok kirándulót speciális vízhatlan bakancsban és kezeslábasban - a víz néhol combközépig is ért - akik vagy épp most fejezték be, vagy most indultak neki a Narrowsnak. De a legkeményebbek nekivágtak úgy, ahogy voltak, farmerben, bakancsban - láttunk nem egy figurát, akik a mederből visszatérve a folyó mentén szárítgatták a bakancsukat, zoknijukat a köveken. Hát ezt a túrát is nekem találták ki, csak én éjjel mennék, mikor kiengedik a medvéket meg a pumákat!

Viccet félretéve, ez is olyan hely volt, ahol egy teljes hetet el lehetne tölteni kirándulva, kempingezve.
Miután kibosszankodtam magam, hogy a legjobb részről megint lemaradok visszaindultunk a buszállomáshoz, ezúttal a másik szögből csodálva meg a tájat.

A visszaúton a sofőrünk érdekes történetekkel szórakoztatott minket, például az egyik kanyarban két hete sziklaomlás volt, egy hatalmas homokkő tömb levált a hegyről és megindult lefelé, de akkora robajjal, hogy a környékbeli megállókban azt hitték vihar jön és dörög az ég. A kanyarban épp volt egy busz, aminek az utasai szó szerint az első sorból figyelhették, ahogy a háznyi tömb megindul a lejtőn az út felé.
Az utat végül nem érte el a szikla, senki sem sérült meg, de pár turista záróizmai megadták magukat a látvány hatására és a végállomáson gatyát kellett váltaniuk...

A Visitor Center után már csak a mai szállásig kellett eljussunk, további egy óra autózás egy államközi főúton. Mesquite nem nagy szám, arra volt jó, hogy pihengessünk és lassan-lassan feltöltsem a képeket a blogba. Domino pizzát vacsoráztunk, Váratlan utazást néztünk s készültünk a mai, embert próbáló 9 órás autóútra a Sequoia Nemzeti Park felé.