Tegnap elég erős napunk volt és kialakult bennem egy érzés, egy félsz, hogy a Grand Canyon után lesz-e még egyáltalán bármi, ami akár csak megközelíti ezt az elégedettségi állapotot. Örömmel kezdem azzal a mai nap leírását, hogy nem megközelítettük, hanem inkább felülmúltuk az ötödik napot! Egyelőre annyit mondok, hogy csak én 165 képet csináltam ma - eddig a napi átlag 30-40 volt, Petra pedig 103-at. Sajnos ez gond is, mert nagyon lassan tölti fel a telefon a képeket a tetves One Drive-ba, egy óra alatt egyelőre 7-nél járok, emiatt ezt a bejegyzést csak reggel élesítem, egész éjjel töltöm fel a képeket és ami felmegy, abból válogatok majd illusztrációnak.

A reggeli a Motel 6-ban gagyi volt, konkrétan korlátlan kávé, és semmi más. Ez nekünk nem sokat jelentett - konkrétan annyit, hogy nincs semmi reggelire -, de amúgy is korán reggel ki akartunk érni a Horseshoe Bendhez, úgyhogy abban maradtunk, hogy kimegyünk, megnézzük ott milyen a reggel, aztán hazafelé beugrunk a Walmartba és veszünk valamit enni.

A Horseshoe Bend a Colorado folyó kanyarja, ahol a folyó gyakorlatilag egy U-fordulót csinál egy hatalmas szikla tövében. Levettek minket a helyi navajók 10 dollárra belépéskor, de mint már annyiszor, utólag megint azt mondtuk, ez megérte! Egy 5 percet kell gyalogolni bokáig érő homokban először fel egy dombra, aztán lefelé a szurdokhoz. Nem kell mondanom, lélegzetelállító látvány fogadott - a folyó ugyanis az évmilliók alatt egy elég mély kanyont vájt magának, s fentről lehetett nézni a kristálytiszta vizet a szikla alján. Elég sokan voltak, zömmel ázsiaiak, akiknél nagy divat ez a maszkviselés, mintha a műtőben lennének.

Itt már elkezdtük a fényképezést, elég jó helyek vannak kialakítva, illetve fel lehet mászni ilyen lapos sziklákra még jobb helyekért, amit Petrával meg is tettünk. Molnár Bendegúz? Ő nagyon biztonságos gyerek, csak egy pillantást vetett hova is akarunk felmászni és kijelentette, hogy ő itt lent megvár minket, s tüntetőleg azonnal le is ült egy kőre. Semmi gond, akkor majd jövünk. Talán 6 percig voltunk oda, de mikor jöttünk vissza már állt és végtelenül aggodalmaskodott, hogy hol jártunk idáig, mert az előbb megindultak a sziklák lefelé és jobb, ha mielőbb elmegyünk innen...

Miután kifotóztuk magunkat visszamentünk a hotelbe, kijelentkeztünk s megindultunk az Antilop kanyonba, ahova bizony már a tavasszal lefoglaltuk a helyünket, hogy tutira beférjünk egy túrázó csoportba. Maga a kanyon egyébként a lenti, Lower Antelope Canyon, szintén navajo terület és az indiánok megkérik az árát, hogy a fehérember - meg a barna, sárga, fekete - megnézhesse ezt a természeti csodát. Mert egyébként egy természeti csoda ez, évmilliók alatt az esővíztől megduzzadt ár marta-véste a kanyont a homokkőbe és olyan csodálatos alakzatok jöttek részre, hogy a Microsoft, az Apple is jött ide és használja az itt készült fotókat háttérképnek, képernyővédőnek. Félóránként indulnak csoportok, ilyenkor 5-6 kb tízfős brigád mehet le a kanyonba egy vezető segítségével, aki közben mondja a történeteit, érdekességeket oszt meg a kis csapatával. Nagyon szigorú biztonsági intézkedések vannak egyébként érvényben, még szelfibotot se lehet levinni, semmilyen táskát, fotóállványt, nordic walking botot, semmit, csak egy üveg vizet és a telefont vagy kamerát.

Ilyen bevezető után milyen volt maga a kanyon? A világ csodája! Egyszerűen nem lehet szavakba önteni, bámulatos, lenyűgöző, leírhatatlan! Egy bő óra végigmenni, de főleg azért, mert iszonyat nagy a tömeg, főleg az első harmadában és mivel mindenki - mi is - ész nélkül fényképezett, nagyon lassan haladtunk. Persze láttok itt pár fotót, de képzelhetitek milyen hatással volt ránk, ha itt ellőttünk összesen százat...

Ami nagy segítség volt még, az a navajo vezető, aki elég profi tanácsokat adott hol milyen beállítással mit érdemes fotózni. Végig nagyon kedves volt, figyelmes és segítőkész, mikor pedig megtudta, hogy milyen messziről jöttünk meglátogatni az ő kis birodalmát, ha lehet, még kedvesebb lett. Adtam volna neki a végén egy tízdollárost, de mivel a lelkünkre kötötték, hogy csak a kulacs és a kamera lehet nálunk a tárcám is a kocsiban volt, szóval a végén nem kapott jattot - de ezt mondjunk most tényleg bántam.

Az Antelope Canyontól egyenesen mentünk fel a mai szállásunkra, Quality Inn Bryce-ba, ami egy két és fél órás autóút végén várt ránk Utahban. Északnak mentünk a 83-ason, merem állítani az USA egyik legszebb országútján. Itt is volt sivatag, félsivatag, préri, hegyvidék, erdő - csodaszép, változatos táj. Nekem személy szerint a Utahra oly jellemző vörös, lapos sziklák tetszettek amit minden western filmben látni lehet, de a hegyek tetején sötétlő fenyvesek, vagy épp a végtelen préri egyhangúságát meg-megtörő magányos fák is romantikus, vadregényes érzést keltettek.

Áthaladtunk egy Kanab nevű kisvároson, amit azért említek meg külön, mert annyira jellegzetes, csinos kisváros volt, hogy Petra kijelentette, hogy itt vagy ilyen helyen kíván élni. Azt elhiszem, ha az Exxon mondaná, hogy lehetne távmunkából melózni innen, már holnap költöznék... Kopasz ezt a szakaszt átaludta hátul - elfáradt a két túrában délelőtt -, így ő nem tudott nyilatkozni, de kétlem, hogy sokáig tiltakozott volna...

A szállásunk egy vadnyugati fogadóra hasonlít, egy központi épület körül kétszintes faházakban vannak a szobák. A recepciós némi meglepetésre egy indiai fickó volt, de ő is nagyon kedves, segítőkész - ráadásul ez a motel is elég olcsó volt, még magyar szemmel nézve se volt drága, ráadásul a szoba árában itt reggeli is van.

Na, de nem is ez a lényeg, átvettük a szobát, kipakoltunk aztán siettünk is vissza a kocsiba, mert bár a Bryce kanyon jó 20 percre volt csak, a nap már lemenőben volt, nem akartunk sötétben fotózni, barangolni. Azt még el kell mondjam, hogy bár jó szívvel indultunk ebbe a kisebb kanyonba, a Grand Canyon után elég alacsony volt a léc, mondván azt úgyse éri el, ha már itt vagyunk, nézzük meg aztán keressünk egy jó vacsorázóhelyet...
Nem is tévedhettünk volna nagyobbat!
Eleve, már az odaúton áthaladtunk a Red Canyon-on, ami annyira szép volt, hogy konkrétan háromszor húzódtam félre, hogy fényképeket készíthessünk. A lenyugvó nap olyan fényt adott a vöröses-rózsaszínes szikláknak, hogy festeni nem lehetett volna szebbet!

Haladtunk tovább a 12-esen, eljutottunk Bryce Canyon Village-be, ahol megálltunk egy vegyesboltnál szendvicset venni - és úgy általában körülnézni. Ez egy nagyon jó bolt volt egyébként, gazdag kínálattal, de olyan drága volt minden, hogy egy üveg víz és 3 szendvics kivételével nem vettünk semmit. Mióta itt vagyunk keresünk cowboy kalapot mindhármunknak, de itt a legolcsóbb is 40 dollár volt - bár iszonyat jól néztek ki - az igazán menő Stetson kalapokért pedig 80 dollárt kértek. Nos, sose legyen cowboy kalapon ennyiért!

Itt már nagyon lassan lehetett csak haladni, sebességkorlátozás volt érvényben és úgy vettem észre, hogy a helyiek ezt elég komolyan veszik - míg nálunk, Magyarországon a sebességkorlátozást csak ajánlásnak veszik az autósok... Hamarosan meg is értettük miért, az úttól pár méterre szarvascsorda legelt, máshol egy mókus futott előttem keresztbe - épphogy nem gázoltam el...

Egyszer csak elértük a nemzeti park kapuját - végre. Itt is ugyanaz volt a rendszer, mint a Grand Canyonnál, miszerint fizessünk 35 dollárt, egy kocsiért és az egy hétig érvényes. Igenám, de az amerikaneked tanácsolta, hogy van belépő, ami minden nemzeti parkra érvényes, érdemes azt megvenni. Kedves szőke lány volt a parkőr, meg is kérdeztem, hogy van ez, tudok-e nála venni ilyen bérletet. Nagyon megörült és elmondta, hogy 80 dollárért vehettünk egész éves belépőt, ami az USA összes nemzeti parkjára érvényes!
Mondtam, ok, hol kell aláírni? De ezzel még nem volt vége! Mivel látta a szélvédőn a Grand Canyon matricát, elkérte és mondta, hogy azt levonja a 80 dollárból mivel ott már kifizettem 35-öt, így most csak 45-öt kell fizessek.
Álljunk meg itt egy pillanatra, két dolgot szeretnék tisztázni!
Először is, nem a lehúzás megy itt, nem kifosztani akarják a turistákat, hanem tényleg segítenek és tanácsokat adnak nekik, korrektek és azt nézik, hogy tehetnek jót a vendéggel. Másrészről, ha belegondoltok, 80 dollár az egész éves belépő mindenhova, ráadásul nem fejenként, hanem egy autóra - megintcsak, nem a megkopasztás, hanem a buzdítás, hogy egy jelképes összegért - azért 80 dollár egy évre még egy magyarnak is vicc - járd be az USA természeti kincseit, tanulj, élvezd, kirándulj!

A parkolóban hagytuk a kocsit és megindultunk gyalogosan a kanyon felé. Szeretném ismét hangsúlyozni, nagyon alacsony volt a léc, minimális elvárásokkal mentünk neki - aztán mikor először megláttuk magát a kanyont a lemenő nap vöröses fényében, ott állva maradtunk. Tudom jól, hogy a Horseshoe Bend, az Antilope Canyon és a Grand Canyon leírásánál már áradoztam, litániát írtam a táj szépségéről és elkoptattam az összes jelzőt, de semmi nem mérhető a Bryce kanyonhoz!

Először fent, a peremen sétáltunk, de mint a gyerekek az édességboltban, mutogattunk, hogy odanézz, azt figyeld, aztán rátaláltunk a Navajo Loop nevű ösvényre, amit a parkőrlány javasolt a park bejáratánál, s levitt minket a kanyon mélyére.

Ezt nem tudom szavakba önteni, hogy ott lent sétálhattunk a vízmosásban, a hatalmas falak tövében - ráadásul ott fák nőttek, bokrok, burjánzó vegetációra bukkantunk! Maga az ösvény nem volt hosszú, de az elején leereszkedtünk a kanyon mélyére valami 130 métert, aztán a másik végén fel is kellett ám mászni! Nagyon elfáradtunk, ez volt a harmadik túra egy nap alatt. Eleinte sokan voltak körülöttünk - különös túratársunk volt egy indián nő, aki valami csörgőt rázott az ösvényen és kántált, mondom ez bolond! Aztán később - mivel mi megálltunk minden bokornál, nyiladéknál vagy érdekes formájú sziklánál fényképezni - utolértük egy furcsa fa előtt kuporgott és valami szertartást végzett. Akkor beláttam, hogy ő ebben hisz, semmivel sem nevetségesebb ez a szertartás, mint bármely keresztény, hindu vagy muzulmán hitgyakorlat.

Lassan elhagytuk a többi túrázót, volt, aki lassabban jött, volt, aki másik ösvényre tért át, így csakhamar magunk maradtunk - nekem innentől tetszett a dolog legjobban! Mentünk a saját - egyébként gyors - tempónkban, ott álltunk meg, ahol akartunk, a fényképekbe nem lógtak bele idegenek - nagyon jól éreztük magunkat! Az út második felé ismét emelkedni kezdett, de itt is jó képeket csináltunk, egyre lejjebb ment a nap, egyre tompább, vörösesebb lett a fénye, egyre szebbek lettek a sziklák.
Egyébként - komolyan mondom - a felfelé vezető úton meg is világosodtam! Én ugye nem vagyok vallásos ember, racionális materialista vagyok, szóval számomra ez a kanyon a szikláival, fényeivel és színeivel évmilliók eróziójának, a szél és a víz természetformáló erejének - valamint az ásványok bizonyos kombinációjának -  eredménye. Ugyanakkor mikor félúton felfelé visszapillantottam az alant elterülő tájra, elhittem, hogy egy hívő ember ebben a kanyonban meglátja Istent, illetve a keze munkáját.

Mire felértünk a nap épp nyugodni készült, s ahogy a nyugati hegyeken álló fák között átszűrődő fénypászmák megfestették előttünk az erdei utat, az valami mesebeli tájjá varázsolta az egész nemzeti parkot. Ráadásul az úttól 2-3 méterre egy szarvascsorda is legelészett, nem riadtak meg az autótól, Petra le is tudta fényképezni őket. Nem fekete-fehér a felvétel, egész egyszerűen egy árnyékosabb helyen ilyen szürke volt minden, 15 méterrel odébb, ahol épp még elérte a napfény, ott minden az ősz színeiben pompázott.

Emelkedett hangulatban autóztunk vissza a szállásra, s el is döntöttük, hogy a mai napot bizony egy éttermi vacsorával koronázzuk meg! Szerencsére a fogadónak volt étterme is - egy igazi western saloon -, ahol egy death metal sapkát viselő pincér serénykedése által megvacsoráztunk. Ami vicces volt, hogy itt nem volt étlap, hanem a legény jött egy táblával, amire filccel fel volt írva a napi menü, és tartotta előttünk amíg választottunk.
Először steaket akartam enni, de 40 dollárt még egy ilyen nap után se adok ki egy steakre, akármilyen nagy és jó is az. Úgyhogy a Kopasz bolognait kért, Petra és én pedig sült sertéskarajt.
Amíg a főételre vártunk a felszolgáló hozott egy-egy csésze levest és forró, pirított bagettet meg vajat - ez is finom volt. Maga a főétel kiváló volt, a karajt puhára sütötték, nem volt száraz - Petrát zavarta, hogy leöntötték édeskés barbecue szósszal - engem meg az zavart, hogy az asztalra kirakott csípős szószt még pikánsnak se deklaráltam volna, de hát lehet itt más a mérce.
Végül 80 dollárt kellett fizessünk borravalóval együtt, most azt mondom, egyszer-egyszer belefér egy ilyen is.

A szobába visszaérve volt egy videobeszélgetésem Orbán úrral  - jó egészséget az egész családnak! -, majd megnéztük, hogy a Váratlan utazás aktuális részében Gus Pike el meri-e hívni Felicity Kinget az Avonlea-i téli fesztiválra.
Elhívta.

Holnap lazább nap lesz, Zion nemzeti parkot látogatjuk meg, a szállásunk pedig majd Mesquite-ben lesz, egy igazi western fogadóban - legalábbis a képek alapján olyannak tűnik.
Fájdalmamra ez a tetves OneDrive 17 képet töltött fel a telefonomról 3 óra alatt. Mindegy, reggelig hagyom, aztán ami fenn lesz, abból válogatok illusztrációnak...