Ugyanaz a fickó jött értünk, aki a reptérről idehozott a Mitsubishivel. Ami különbség volt – és ez nagy különbség! -, hogy ezúttal fényes nappal volt, így egyrészről megtapasztalhattuk curitibai csúcsforgalmat, másrészről világossá vált miért aggódtak a biztonságunkért a helyiek.

A csúcsforgalmat úgy kell elképzelni, hogy egy hatsávos, egyirányú úton lépésben haladunk, vagy inkább állunk – konkrétan a gyalogosok lehagytak minket. Idefelé 30 perc alatt megtettük az utat a reptérről, visszafele gondoltam 40-45 elég lesz, de 40 perc után még nem hagytuk el a belvárost, úgyhogy elkezdtünk aggódni.

Cserébe miután kiértünk a városközpontból olyan helyeket láttunk az út mellett, amikhez képest egy felső-borsodi zsákfalu cigánysora ötcsillagos üdülőtelep! Átmentünk egy felüljárón és a dugónak hála alaposan megnézhettük az út melletti-alatti negyedet. A nyomornegyed dicséret, ilyen bádogból meg kartonból épített, összeszigetelőszalagozott-drótozott kockaházakban éltek az emberek. Áram, folyóvíz látszólag nem volt – villanypóznákra legalábbis nem emlékszem. A negyed közepén volt egy kb 3 méter széles sekéy patak, abban úszott a szemét, a partján bokáig ért a mocsok – a helyiek gondolom abba huggyoztak-szartak -, az egész olyan volt, mint a filmeken. Na, a lakosok, azok pont oda illettek! Ilyen lesoványodott, atlétás, hajas-szakállas formák nagy batyuval a hátukon mentek egyik irányba s a másikba. Mondom, még nappal is elég kemény látvány volt, éjjel ide betévedni, az egy életre szóló élmény lehet...

Ami megdöbbentő volt, hogy továbbhajtva innen egy másfél-két kilométert meg szép kertváros volt, kertekkel, kocsibehajtókkal – mondjuk egy nagy fallal volt körülvéve, egy kapuja volt, amit fegyveres őr vigyázott. Szóval eléggé kettős világ ez, ráadásul megtudtuk, hogy ez a déli régió még a fejlett, itt van az ipar, északon nagy a szegénység... Akkor mi lehet ott???

Mindegy is, megérkeztünk arra a tetves reptérre. Már eleve bosszantott, hogy nem tudtunk online bejelentkezni, de kiderült, hogy még ott, a helyszínen se, mert bár volt kitéve pár masina, a mi azonosítóinkat nem ismerte fel. Sebaj, beállunk egy sorba!

Szerencsére az egyik információs ürge meghallotta, hogy magyarul karattyolunk, odajött és átirányított egy másik sorba, mert kiírva ugye nem volt semmi. Át is mentünk oda, de az meg nem haladt, mert két pultnál lehetett jelentkezni, az egyiknél egy fiatal lány kuporgott, aki szemmel láthatóan első napját töltötte a hivatalban, mert mindent a mellette álló kollégájától kérdezett, de MINDENT. A srác meg valami balhés utasokkal volt elfoglalva – pontosabban nem volt, mert a lány állandóan zaklatta a hülye kérdéseivel. No, álltunk ott vagy 20 percet, mire meguntam és átálltam abba a sorba, ami gyorsabban haladt. Mozgássérültek, meg gyerekkel utazók, diplomaták mehettek abba a sorba. Jellemző, hogy mikor sorra kerültem a kutya nem kérdezte meg, hogy mit keresek ott – pedig már felkészültem a válasszal, hogy jól kiosszam őket, hogy árulják már el miért tart 12 percig becsekkolni egy utast. Aztán később kiderült, hogy hiába készültem magamban a nagy monológra, mert a hölgy nem tudott angolul, mert mikor megkérdeztem, hogy merre menjek a biztonsági ellenőrzésre csak kétségbeesetten mosolygott és a szomszéd fülkében ülő kollégáját szólongatta.

Miután a kolléga útba igazított, sietni kellett, de azért annyira nem, hogy a helyi boltokban ne keressünk egyrészt brazil futballmezt a Kalapácsnak, másrészt jambú cachacát hazahozni. Egyik se volt, cserébe megtudtuk, hogy a gépünk Rióba késve indul. Ez azért volt necces, mert eleve csak 80 percünk volt Rióban átszállni, ha még késünk is ez forró lesz, mert az a reptér is hatalmas, 20 percbe is telhet, mire egyik kaputól a másikig elvergődünk.

A gép végül 10 percet késett, ezt be is hoztuk az út alatt, ezzel nem volt gond. A távolság azonban így is nagy volt és itt is volt persze ellenőrzés. Annyiban jobb volt ez a reptér, hogy a KLM küldött oda egy dolgozót a kijáratunkhoz aki útba irányított minket a csatlakozáshoz.

Itt is voltak útközben boltok, végre brazil mezt is találtam, de 100 amerikai dollárt kértek érte. Most nem az, hogy nem fér bele, de elvi okokból nem adtam ennyit egy mezért – volt 70 dollárért egy másik mez, de még azt is sokalltam arra, hogy a Kalapács majd itthon leigya kakaóval...

Kerestük itt is a jambu cachacát, de itt se volt, csak sima – azt idd meg te, mondtam és kijöttem az üzletből. Whiskyből persze volt vagy hatféle! Ezen is tudtam mérgelődni!

Tudtunk venni viszont hűtőmágnest, azt se nagyon láttunk korábban, persze ennek is jó ára volt, de egyrészt rohanni kellett, másrészt üres kézzel mégse állíthattunk haza. Ami baj volt, mert miután kijöttünk ebből a részlegből útban a KLM járathoz volt még két szuvenir bolt, ahol egyrészt sokkal nagyobb választék volt hűtőmágnesből, másrészt feleannyiba került, illetve ha az ember vett bármiből hármat, akkor ötöt kapott. Szerencsére itt volt futballmez is, ráadásul nem dollárért, hanem reisért, vettem is a Kopasznak egyet, majd megörül neki! Egyébként forintba átszámolva harmadannyiba került, mint a lenti boltokban... Ravasz rókák ezek a brazilok!

A végén már majdnem futni kellett, utolsó figyelmeztetés volt a kapunál, emiatt nem tudtunk ebben a boltban jobban körülnézni, pedig itt szerettem volna, szuper cuccaik voltak jó áron – de most már mindegy.

A KLM óceántúli járata ugyanolyan szuper volt, mint idefele. Annyit változott a terv, hogy itt viszont aludni akartunk, mert a 11 órá út után 6,5 óra várakozásunk volt Amszterdamban. Úgyhogy megnéztem a Könyvelő című filmet, megvacsoráztam majd aludtam 7 órát. Egyszer-egyszer légörvény miatt felriadtam, de összességében nyugodt, csendes utunk volt. Az utolsó két órában még belefért egy Ip Man 3 című kínai kung-fu film, valamint egy fél óra Angry Birds is.

Amszterdamban visszatértünk a civilizációba, minden ki volt írva, könnyen megtaláltuk a KLM üzleti váróját, ahol étel-ital korlátlan mennyiségben, valamint megbízható wifi várt minket. Olyan hamar elment az a 6 óra, hogy észre se vettük – végig ment a Clash Royale, Dani meg valami filmeket nézett a telefonján.

Természetesen az utolsó átszállás se volt zökkenőmentes. Már a gépen ültünk, mikor a kapitány bejelentette, hogy késünk picit, mert az egyik utas valami állattal akar utazni és ez fennforgást okozott. Utána egy szőke lányt ki is hivtak, aki fogta a kis hátizsákját és leszállt a gépről. Vártunk vagy 10 percet, mikor kínosan mosolyogva visszajött, de ekkor a kapitány bemondta, hogy mivel lekéstük a számunkra kijelölt felszállási intervallumot tovább kell várjunk, amíg a torony talál nekünk egy rést – kb 40 perc további várakozást jelentett be...

Itt felmerült bennem, hogy felállok, megnyálazom az ujjam és egy keresztet rajzolok vele ennek a hülye libának a homlokára, hogy én egy ősi cigánybáró vagyok és mivel késedelmet okoztál nekem, ezért megátkozlak és a rühes kutyádon kívül mostantól senki nem fog szeretni – de mivel a gép fele magyar volt, a helyzet inkább komikus, semmint félelmetes lett volna, szóval letettem a tervemről. Pedig egy csomó filmben az ilyesmi beválik...

Mindegy is, a kapitány újabb 10 perc után szólt, hogy kaptunk egy helyet a sorban, felszállhatunk, így kb fél órát késtünk csak, amiből behoztunk a levegőben 15 percet, szóval olyan nagy fennforgás nem is volt – én meg megátkoztam volna szegény lányt egy életre. Néha örülök, hogy nincs ilyen természetfeletti hatalmam...

Rendben leszálltunk és újabb 8500 forint fejében a City haza is vitt – éjfélre otthon voltam.

Ennyi volt a brazil út, pár hét múlva viszont indul a Nagy Kaland, a családi körutazás a Vadnyugaton!