Mint utólag kiderült, ez a nap lett a legjobb - persze ez is csak arra volt jó, hogy azután bosszankodni tudjak rajta...

Ma volt ugye a Kefalóniai kirándulás. Elég korán vett fel minket a busz, ráadásul Bendegúz megint nem volt jól, úgyhogy ismét nem jött reggelizni, szóval nem indult valami fényesen a nap. Szerencsére kiváló orvosságot találtam a rosszullétére: amennyiben az állapotában nem áll be drasztikus javulás, este nem lesz Thor, mivel nyilván beteg, le van gyengülve, tehát pihenésre van szüksége, ami korai fekvést jelent.
Ez hatott.

A busz késett ugyan 15 percet - most először - de olyan szép tájakon vezetett utunk, hogy a látvány kárpótolt. St. Nicholas kikötőjéből megy a komp Kefalóniára az odaúton - és egyébkén a nap folyamán kb végig - az idegenvezető a sziget történelméről, mitológiai eseményekről beszélt. Egy busznyi magyar gyűlt össze, egy-két kivétellel mondhatom, hogy normális volt a társaság, semmi okom nem volt bosszankodni.

A komp hatalmas, buszokat, személyautókat is szállít és jó másfél óra az út a két sziget között. Sajnos az elég hamar kiderült, hogy Kefalónia sokkal szebb, mint Zakynthos, rendezettebb, gondozottabb, jobbak az utak és jóval kevesebb a turista. Ez azért sajnos, mert egyből arra gondoltunk, rossz szigetet választottunk, itt kellett volna megszállnunk. Ez az érzés szerencsétlen módon egész nap megmaradt bennünk, szóval a tanulság: szép Zakynthos, de ha valaki kedved kap Görögországhoz akár ezen blog révén, inkább Kefalóniát javaslom.

Első utunk a sziget védőszentjének, St. Gennariosnak a kolostorához vezetett. Ebben a kolostorban apácák élnek és azt kell tudni, hogy a kápolna alatti barlangban élt a szent, aki egyébként a kápolnában nyugszik ezüstkoporsóban. Különleges alkalom volt, ugyanis mikor megérkeztünk egy savanyú képű apáca háromszor megkondított egy harangot, amire az idegenvezető teljesen megdöbbent, ugyanis a három kolompolás azt jelenti, hogy megnyitják a koporsót. Ez nagyon ritka esemény, ő maga még egyszer se látta a szent maradványait, szóval iszonyat szerencsénk volt. A kápolna alatt még ott van a barlang, ahol a szent meghúzta magát. Ez egy picike üreg, egy létrán lehetett lemenni, de kérték, hogy nagyon ne menjünk le, mert csak 15 percünk van erre az állomásra. Azért időigényes a barlang látogatása, mert egyszerre csak egy ember mehetett le és meg kellett várni a többinek, míg az kijön. Mivel elsőnek értem be a templomba - és a barlangban nem volt senki - természetesen azonnal lementem. Csináltam lent egy fotót, de igazából csak egy aprócska barlang - talán 5 m2 lehet -, másrészt ez a tetves blog megint elforgatva töltötte fel, szóval kitöröltem.
Nem voltam lent 30 másodpercet, de már látom, hogy az egyik hülyegyerek a buszról jön le a létrán - már mikor leindultam is laposakat pislogott, de megvárta, míg leértem. Na, én lentről szóltam neki, ha már az anyja nem, hogy ugye világosan elmondták a buszon, hogy egyszerre csak egy ember lehet lent és meg kell várni, míg kiér? Erre megindult visszafelé, hallottam, hogy panaszkodott az anyjának, hogy őrá rászóltak és picit fel is lelkesültem, hogy az ügynek lehet folytatása odafent, de mikor felértem az anyja csak kézenfogta és megindultak a koporsó felé.

A koporsó tényleg nyitva volt, a helyiek és a zarándokok sorban álltak türelmesen, várva, hogy megcsókolhassák a szent lábát. Hát ez elég gusztustalan, úgyhogy kihagytam. Közben meg a pópa a koporsó fejénél énekelt, mint utóbb megtudtam ilyen cetlikre le lehetett írni az ember nevét, s ő azt felolvasta - pontosabban felénekelte - áldást kérve az illetőre.

Egy darabig elnéztem ezt, de a racionális elmém ezt sokáig nem tudta befogadni, szóval megindultam kifelé a templomból, mielőtt ott a helyszínen lángra kapok.

Ami szép volt, az a templom kertje, valamint az új templom, amit a régi mellé építettek, de általában zárva van - minek is kinyitni, a híveknek ott a régi templom.

Innen mentünk tovább a következő állomáshelyre, ami egy kisebb cseppkőbarlang volt. Odaúton megtudtuk egyébként, hogy St. Gennarios a testi és értelmi fogyatékosok védőszentje és évente egyszer van egy nagy búcsú, amire az egész országból érkeznek a betegek a szent közbenjárását kérni a gyógyulásért.

A kisebb cseppkőbarlangba mi nem mentünk le, helyette egy fa árnyékában üldögéltünk és jeges teát szürcsöltünk hallgatva a kabócák csiripelését. Itt bántuk meg másodszor, hogy nem itt van a szállásunk.
A nagy show ezután közeledett, a Messinai tavasbarlang, ahova csónakokon lehetett beevezni. Ide természetesen mi is mentünk, hát nem is bántuk meg, ez valóban a természet egy csodája volt!

Tudom, hogy elforgatta, de ez annyira szép, hogy berakom így is. Nem jöttem rá, valamelyik képet elforgatja, valamelyiket nem...

Szóval ez a barlangi tó iszonyat mély, helyenként 39 méter, kristálytiszta a vize, mely félig édes, félig sós. A vízben angolnák és halak élnek - aminek hallatán egyébként egy Győzikére hajazó honfitársunk feltette a nagy kérdést, hogy az angolnák ebben a barlangban mivel táplálkozhatnak? Nem válaszoltam neki, ha akarja majd leguglizza...

Ezután mentünk ebédelni a tengerpartra. Indulás előtt volt kis fennakadás, mert az anyuka a két hülyegyerekével - az egyik mászott a nyakamba a kolostorban -, illetve egy idős pár nem talált vissza a buszhoz időben. Miután előkerültek elmentünk egy festői öbölbe, ahol egy étteremben foglaltak nekünk asztalokat, hogy ott ebédeljünk. A busz nagy része be is ment, mi Molnárok természetesen egy másik éttermet találtunk megfelelőnek - én nem akartam a csürhenéppel ebédelni, Petra meg szeretett volna megnézni egy kisebb, hangulatosabb helyet. Egyébként jól jártunk, 100 méterre onnan egy helyi vendéglőbe mentünk ahol nagyon kedves kiszolgálást kaptunk, a helyiekkel ettünk meglepően jó áron. Bendegúz végre gyrost evett - most először, mióta itt vagyunk -, Petrával mi meg rendeltünk egy kétszemélyes tálat. Mi kaptunk a tál mellé egy-egy pohár helyi bort - robola -, ami egy száraz fehér, sokkal karakteresebb, fűszeresebb, mint az Irsai Olivér, de nagyon jó volt, pincehidegen. Viszünk majd haza pár üveggel, tényleg ízlett - bár nem fröccsnek innám még ebben a nyári melegben sem, ez tisztán volt tökéletes.

A kétszemélyes tálon volt helyi kolbász, tarja, karaj, csirkemell - mindez grillezve - és egy fűszeres darálthúsból készített fasírt, ami egyébként a legfinomabb volt az egész tálon. Jóllaktunk, a maradékot elcsomagolták, úgyhogy elégedettek voltunk teljes mértékben - és még olcsó is volt a helyi viszonyokhoz képest.

Ebéd után lőttünk még pár képet Kefalónián, tényleg nagyon jól éreztük magunkat ezen a szigeten. Ha még valaha visszajövünk Görögországba, alighanem itt fogunk megszállni...

Innen Kefalónia fővárosa felé vettük az irányt, de útközben megálltunk a gyönyörű Myrtos-öbölben, hogy készíthessünk pár képet. Ez az öböl Kefalónia jelképe, tényleg annyira szép, hogy már álomszerű - és a Corelli kapitány mandolinja című filmből lehet ismerős, amit a szigeten forgattak. Természetesen én is fotóztam itt, tényleg valami álomszép az öböl, lett volna kedvem búvárkodni itt:

A sziget fővárosa is szép, busszal innen jó félóra volt az út. Egy angolok által a XIX. században épített híd és a szép utcáiról nevezetes. A hídon sétálva itt is láthatunk teknősöket, többet is láttunk de a ravasz rókák nem nagyon engedték fényképezni magukat, ezért csak gagyibb képeim vannak róluk. Íme az egyik:

A fővárosban egy órát tölthettünk, ettünk egy fagyit, sétáltunk, aztán üldögéltünk az árnyékban várva az indulást - azért ez egy elég fárasztó nap volt.
Mégis, ezt éreztük magasan a legjobbnak, dacára annak, hogy egyetlen percet nem fürödtünk.
A főváros után visszabuszoztunk a kikötőbe és a komppal Zakynthosra. Nagyon későn, nyolc után értünk a szállásra, egy gyors vacsora után pedig jöhetett Thor, ami érdekes módon Petrának nem tetszett, ott is hagyta. Bendegúz is nagyon éretten viselkedett, néztük vagy két órát, utána szólt, hogy állítsam le, mert fáradt, majd holnap befejezzük. Ilyenkor nagyon büszke vagyok rá!

Holnap jön az utolsó nap, már most úrrá lett rajtunk némi melankólia - egyáltalán nincs kedvünk elmenni innen...