Gondolom mennyire unalmas lehet ezt olvasni állandóan, de a Yosemite Nemzeti Park is gyönyörű. Mindegyik szép volt, de valahogy máshogy. Ez a Yosemite leginkább erdős hegyvidék egy szép, sekély vízű folyóval. Reggeli után azonnal indultunk, mert majdnem két óra volt az út a szállástól a parkig. Most az egész odavezető út látványos volt, elkerültük a nagy autópályákat, szép szerpentines utakon tehettük meg az utat.

A park bejáratánál ismét nagyon jó szolgálatot tett a minden parkra érvényes bérlet. Mivel szombat volt, elég sokan mentek piknikezni, túrázni, ezért a park bejáratánál hosszú kocsisor fogadott minket. Azonban volt egy ranger, aki járta sorra az autókat, s mikor megtudta, hogy éves belépőnk van, kivett minket a sorból és bemehettünk azonnal. Ennek megörültem.

A legelső kép, amit készítettünk egyben legendás is, a Yosemite emblematikus szikláját, az El Capitan-t tavaly megmászta egy Alex Honnold nevű sziklamászó - biztosítókötél nélkül! Lesz jó pár kép erről a szikláról, már ránézni is félelmetes, nem hogy puszta kézzel megmászni!

Erről egyébként dokumentumfilm is készült, azt ajánlom mindenkinek, egyrészt látványos, másrészt megdöbbentő, végül elég félelmetes, mert bemutatja, hogy hol és milyen megoldásokat kellett alkalmazzon a sportoló, hogy megmássza ezt a sziklát - és egy helyen ugrania kellett egy másfél métert az egyik sziklafalról a másikra, s úgy elkapni valami kis bütyköt... Hááát, nézzétek meg, aztán döntsétek el szeretnétek-e sziklamászók lenni...
Egyébként Alex miatt a sziklafal világhírű lett, millióan fotózták minden szögből.

A sziklafal egyébként nem volt kimondott célunk, a Glacier Pointhoz tartottunk és az odaúton álltunk meg egy-két gyors fotóra. A Glacier Point egy szép kilátó, rövid sétával lehet elérni, de a séta egyéb pontjain is lélegzetelállító a látvány. Itt egyébként én felmásztam egy sziklára s ott ebédeltem - fánkot -, ami nagyon megtetszett a Kopasznak, utánam mászott ő is.

Itt is csomó képet készítettünk, illetve beszédbe elegyedtünk egy kedves öreg hölggyel, akivel váltottunk pár szót, honnan jöttünk, mit láttunk eddig - még tanácsokat is adott, hogy San Franciscoban hol érdemes enni, illetve Santa Barbara felé javasolt egy kevéssé ismert helyet, ahol sok az oroszlánfóka, de kevés a turista.

Miután kipihentük magunkat visszafelé indultunk, innen 2 mérföldre ugyanis kezdődik egy nagyobb, de annál látványosabb túra, a Sentinel Dome-ot lehet megnézni, pontosabban onnan a kilátást. Ez egy közepes nehézségű út és amiatt lett érdekes, hogy Kalapácsunk megtalálta a bátorságát, majdnem minden útba eső sziklát megmászott, kérte, hogy fotózzuk le - még olyanokra is felküzdötte magát, amikre én se...

 Elég sokat kellett bumlizni az erdőben, ráadásul egy nagyobb csorda mögött mentünk, akik felverték a port, ezért az első kilátónál mi meg se álltunk, továbbmentünk magunk míg a proletárok fényképészkedtek. Emiatt az út következő szakasza lényegesen kellemesebb lett, 2 fiatal lány tartott még velünk, ami annyiból hasznos volt, hogy lefényképeztek mindhármunkat amikor csak kértük - és még port se csináltak.

A Sentinel Dome aztán egyben gyönyörű és nagyon félelmetes. Én nem tudom, néhol tesznek ki korlátot, máshol a józan észre bízzák, hogy ne menj a szélére, mert erős a szél, lefúj róla s megdöglesz. Érdekes módon itt senki sem vagánykodik - mi se tettük -, kimentem ugyan a peremig, de megtámasztottam a lábam és nagyon figyelmes voltam. Itt nagyon jó képek készültek, iszonyat magasan voltunk és alattunk a nagy semmi, több száz méter mélyen húzódott a kanyon, nagyon messzire el lehetett látni a tiszta időben.

Miután elkészítettük a fotókat visszaindultunk a kocsihoz - de itt már látszott, hogy a Kopasz elfáradt. Szedtünk ugyanis emlékbe óriástobozt. No nem akkorát, mint a Giant Forestben, de azért ezek se voltak kicsik. Vigyázni kellett, mert a frissek még gyantát engedtek, meg aztán nagyokat is akartunk hozni, szóval válogattunk. Végül hármat hoztunk, egyet-egyet mindannyian. Kisvártatva Bendegúz úgy döntött, hogy az övé nem kell, elég kettő. Viszont a sajátját nem eldobta, hanem szépen óvatosan lerakta - egy tüskebokorba. Na, természetesen itt egy tüske megszúrta az ujját, vonyítani kezdett. Megnéztem a sérülést, hát kb egy enyhébb tűszúrás, de csak sóhajtozott, vinnyogott, hogy így fáj, úgy fáj. Megkérdezte mi lesz most, mondom, mi lenne, semmi, majd a kocsinál vízzel lemossuk, hogy ne fertőződjön el. Ismét kérdezett, hogy mi lesz, ha elfertőződik? Mondom, begyullad, végső esetben üszkösödni kezd, elveszted az ujjad, legrosszabb esetben a karod. Na, hogy akkor fussunk a kocsiig, hogy mielőbb lemoshassuk, nehogy elfertőződjön. Ilyen veszély nem fenyeget, de csak nyekergett, úgyhogy Petra bekötötte neki ragtapasszal.
Most meg az volt a baj, hogy túl szoros a ragtapasz, nem érzi az ujját. Nem folytatom, egy jó húsz percig a halálán volt, mindkettőnket jól felidegesített, aztán a végén ráhagytuk, hogy akkor vinnyogjon - mondom, fáradt volt már.
Mire a kocsihoz értünk már nem fájt neki, mire este a szállásra értünk - itt akarta ugyanis alaposan lekezelni - már el is felejtette, hogy őt sérülés érte.

A Dome után ugye visszaértünk a kocsihoz és megjelöltük következő szállásunkat, immáron San Franciscoban. Ez egy erős 5,5 órás út lett volna, de egyrészt megálltunk még pár helyen fotózni, másrészt - mivel szombat volt - sokan voltak a parkban piknikezni, kirándulni ezért helyenként dugók alakultak ki.

Az út maga olyan volt, mint eddig, vidéken csodálatos tájakon kvázi egyedül haladtunk, közeledve a parthoz és a nagyvárosokhoz autópálya, interstate jóval nagyobb forgalommal. De minden eltörpült amellett, mikor megérkeztünk San Francisco alá. Hatsávos autópálya, zsúfolásig autóval, ráadásul egy ilyen fizetőkapu a híd előtt le is lassította a forgalmat - 16 kapu volt, de lépésben haladtunk. Ráadásul értelme se volt, mert mi ugyan nem fizettünk egy fillért se - vagy az autókölcsönző kifizette előre egész évre, vagy majd utólag ráterhelik a hitelkártyámra, de simán átjöttünk a kapun.

Fel is lélegeztem, hogy akkor ennyi volt a dugó, de a hídon is vagy harminccal tudtunk menni - mérfölddel -, utána meg jött a horror, még egy órája se voltam San Franciscoban de már utáltam az egész várost. Millió autó, agyonzsúfolt utak, lépésben haladás - mikor kiírta a GPS hogy 6 mérföld a hotel, onnan még 35 percet vezettem...

Ráadásul a szállást se volt könnyű megtalálni, végül csak meglett - a jó hír a nap végére az volt, hogy a szoba kiváló - pedig ez csak 2*-os hotel, de mondom, nagyon jól felszerelt, tágas szobát kaptunk.
Mivel én vezettem, Petra és Bendegúz kimentek vacsoráért, ezúttal is mexikóit ettünk, Petra salátát, Bendegúz quesadillát, én meg ismét burritót - sokkal nagyobbat adtak itt, mint Mariposában!
Vacsora közben néztünk egy Váratlan utazást aztán lefeküdtünk aludni.