Nem lennék jó kamionsofőr.
Ma vezettem kb 9 órát, majdnem egyhuzamban, de ennyi elég is volt egy életre az ilyen utakból! Mindezt mondom úgy, hogy egyébként egy ritka élvezetes, változatos és gyönyörű útvonalon autóztunk. De kezdjük az elején!

Bár az egyik legdrágább szállásunk volt Mesquite-ben - tényleg szuper volt - reggelit nem adtak. Ennél fogva Petra és Bendegúz kimentek korán reggel és vettek gazdaságos reggelit: 7 dollárért adtak 5 óriásszendvicset, vettek még 5 fánkot - 50 cent darabja -, valamint tejet. Ez olyan sok volt, hogy ezt reggeliztük, ezt ettük ebédre és még mindig van fánk is, szendvics is.

Reggeli után aztán nekivágtunk az útnak. Tudtuk előre, hogy hosszú lesz, bár a hosszú szó új jelentést kapott a mai nap után. Először a Death Valley-be mentünk, Zabriskie Point és a Devil's Golf Court volt az első két célpont.
Őszinte leszek, a mai eszemmel hagynám a francba Death Valley-t! Oké, olyan, mint egy holdbéli táj, pokoli meleg van még októberben is, de igazából semmi extra. Nagy kopár sziklák, Zabriskie Point is érdekes, de annyit ért az egész, hogy ok, itt is voltunk.

Ennél egy fokkal volt rosszabb a Devil's Golf Court, amit úgy tudok jellemezni, hogy a puszta nagy ótvar semmi kellős közepe. De tényleg, ide mi GPS-szel jöttünk, senki más, csak mi, egy csótri földúton kellett odamenni, s mikor odaértünk láttuk, hogy ott aztán a világon nincs semmi. De komolyan mondom, a kietlen sivatag közepén voltunk, élő ember, állat, növény sehol, ameddig a szem ellát csak homok, kövek, meg a távolban a hegyek. Csináltam itt egy panorámaképet, de nem tudom beilleszteni - tényleg olyan érzés volt, mintha leszálltunk volna egy idegen bolygón. Ja, még annyi haszna volt, hogy a por, amit a Tucson felvert szépen rászállt a kocsira és most már tényleg úgy néz ki, mint egy terepjáró...

A visszaúton még annyi élmény volt, hogy az odaúton látott sovány sivatagi sakál még mindig az út mellett kódorgott, alighanem a turistáktól próbált ennivalót koldulni - ez a szerencsétlen állat nagyon jól jellemzi egyébként Death Valley-t, nem a semmire kapta a nevét, hogy a Halálvölgy...

Szóval nem tagadom, csalódottak voltunk, méghozzá olyannyira, hogy mikor továbbindultunk és elértük a harmadik látványosságot, a Mesquite Homokdűnéket meg se álltunk, kinéztünk az autó jobb oldalán, ott vannak a homokdűnék, hurrá, irány előre.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy Kalapács rosszul viselte az utat, elég nyűgös volt, de Zabriske Pointnál kapott enni, az megnyugtatta, az meg nagyon tetszett neki, hogy potyára beautóztunk a semmi közepére, de azután összekuporodott a hátsó ülésen és végre elaludt.
Nekünk viszont tetszett az utazás ezen szakasza, az út ugyanis olyan volt, mint a hullámvasút, liftezett a gyomrunk rendesen.

Lassan teltek az órák, kijutottunk egy forgalmasabb, nagyobb útra, majd egy olyan szakasz következett, ahol egy autó ment előttünk és kész, se szemből, se mögülünk nem jött senki. Így is volt miért izgulni, mert ugye fogyott a benzin. 160 mérföldnyi maradt az utolsó kútnál, mikor is úgy döntöttem nem tankolok, mert 5,6 dollárt kértek egy gallonért, mondom fulladjatok bele, majmok, rajtam nem tollasodtok meg! Ez itt Amerika, minden bokor mellett lesz benzinkút, kivárom a jobb árat!
Ezután olyan kietlen, elhagyott szakasz következett, hogy nem benzinkút, de még egy elhagyott lakóautó se volt sehol - ezért hívják Halálvölgynek. Mikor 100 mérföldnyi maradt, a távolban láttunk egy települést egy csomópontnál, de nekünk jó 10 mérfölddel hamarabb el kellett kanyarodni, mondom én nem autózok 20 mérföldet benzinért, lesz majd mifelénk is!
Erre mentünk a sivatagban, egyre kisebb utakon, egyre kietlenebb tájon, mondom itt döglünk meg mind, ha kifogy a benzin, mert napokig nem jön erre autó, térerő sincs, jó izgalmas utunk lesz!

Aztán mikor már 50 mérföldnyi benzin maradt csak, a távolban láttunk valami emberre utaló jeleket, de közelebb érve kiderült, hogy egy régi, elhagyott roncstelep. További 10 mérföld után végre beértünk egy településre, de az meg úgy nézett ki, mintha atomot robbantottak volna - kidőlt-bedőlt falú házak, ólak, putrik, a Katrina hurrikán szebb képet hagyott maga után New Orleansban, mint ez a T-betűs falu. A lakók meg ezek az igazi white thrash népség, fehér söpredék, szóval nem volt valami bizalomgerjesztő - de volt 3 benzinkútjuk! A középsőnél megálltunk és 4,1 dolláros áron tankoltuk a benzinnek gallonját. Ekkor ugyan még valami 40 mérföldnyi volt a tankban, de itt már nem kockáztattam.

Ezután nyugodtabban mentünk, ki is értünk hamarosan egy nagyobb highwayre, majd lassan elértük Lake Isabellát. Ez egy elég szép, nagy tó a hegyek között, előtte sok kisebb tanyán áthaladtunk, békés, szép vidék volt ez, nem kellett sietni, el is bámészkodtam vezetés közben.
Petra pedig ezekbe a kaktuszokba szeretett bele - olyannyira, hogy meg kellett álljak a kocsival, ő pedig bement a sivatagba, hogy fényképet készítsen. Ez azért nagy dolog, mert itt sok a csörgőkígyó, nézett is mindenhova, mielőtt lépett volna egyet is :)

Lake Isabellánál fordultunk rá a 155-ös útra, ami Delanoig megy, és ez volt az út legérdekesebb, legszebb, legizgalmasabb és legnehezebb szakasza! Ugyanis itt megmásztunk egy iszonyat magas hegyet, 35 mérfölddel tudtam repeszteni felfelé, olyan meredek volt a szerpentin, ráadásul olyan kacskaringós, hogy szó szerint 5 méterenként kanyarodni kellett! Az út hatalmas fák között vezetett, egyszer vakító napfény, 5 méter múlva majdnem éjszakai sötétség a hatalmas fenyvesben, ráadásul teremtett lélek nem volt az úton rajtunk kívül. Na most, aki ment már Visegrád felé Pilisszentlászlón keresztül, ott van egy ilyen szakasz, kb 15 perc, sok kanyarral. Ezzel szemben a 155-ösnek ez a szakasza jó másfél óra volt, felfelé azért mentünk lassan, mert nem tudtunk gyorsabban menni, lefelé meg azért, hogy ne zuhanjunk a szakadékba. Először Bendegúz kezdett vonyítani, hogy szédül és hányingere van a sok kanyartól, a vége felé már Petra se volt topon, én meg nagyon élveztem, hogy végre nem egy 100 mérföld hosszú nyílegyenes autópályán kell a kamionokat kerülgetni, hanem egy vadregényes, élő rallypályán lehet gyakorolni az éles kanyarokat.

Most azt hiszitek, hogy ez volt a 155-ös csúcsa, de nem, mert utána jött a farmvidék. Itt is kanyargós volt az út, kétoldalt aranyszínű legelőkön marhacsordák kérődztek, de ami miatt ez érdekes volt, hogy itt egy órán keresztül nem találkoztunk senkivel, pedig itt már simán mehettem 70-80 mérfölddel óránként. Olyan volt, mintha az apokalipszis után járnánk a vidéket, egyetlen túlélő családként. Mikor aztán egy bő óra múlva jött velünk szembe egy lepusztult furgon, nagy örömmel integettem neki, hogy mégse mi vagyunk az egyetlen túlélők.

Fájdalom, Delanonál ráfordultunk az autópályára, az út utolsó órája semmi extrát nem nyújtott, talán annyit tudok említeni, hogy a sztráda két oldalán szőlészetek és gyümölcsösök voltak - nem szeretnék abból a borból vagy gyümölcsléből inni, ami ennyi kipufogógáz mellett érlelt gyümölcsből készült.

Bendegúz nagy örömére ma este La Quinta motelben szállunk meg, ez lett a kedvence, jól felszerelt szoba, adnak reggelit - neki ennyi elég is a boldogsághoz. Bejelentkezés után a feleségem kitalálta, hogy amíg eszünk, kimossa a szennyest. Ennek örömére be is üzemelte a színes és fehért ruhákat, majd vacsora után nagy vidáman informált, hogy a szárítógépbe tette a mosógép helyett a ruhákat - őt is kimerítette az út...
Most, miután megvacsoráztunk - Jack's Burger, 3 menü - és megnéztünk egy Váratlan utazást visszament a mosodába, berakta a mosógépbe a ruhákat, ott kuporog mellettük, hogy amint megvan átrakhassa a szárítóba, hogy aztán ha az a program is lemegy jöhessen vissza és végre alhasson...

Holnap Sequoia Nemzeti Park, majd következik utunk utolsó szakasza San Franciscoval és Santa Barbarával.