A mai nappal végre nekem is elkezdődött a nyaralás - elhagytuk a civilizációt és mostantól 7 napig a vadonban leszünk! Jól indult a nap, a tegnapi - általam drágának tartott - vacsora után ma reggel a híres/hírhedt 7/11 boltba mentünk reggeliért, aminek eredményeképpen 8 dollárból degeszre zabáltuk magunka igazi amerikai junkfooddal - én ettem egy óriáshotdogot három dollárért, Bendegúz két szelet pizzát kapott 2,50-ért, Petra pedig kapott 3 dollárért ilyen fűszeres rudakat, amikből egyet én ettem meg végül, mert csípős volt. 8 és fél dollárból megvolt a teljes család bőséges reggelije, ez volt az az Amerika amire én suhanckoromból emlékeztem.

Reggeli után kijelentkeztünk és nagy fába vágtuk a fejszénket: elmentünk tankolni! Itt elég hülyén van megoldva a tankolás, előre kell fizetni, aztán annyit tankolhatsz, amennyit kifizettél, illetve ha kevesebbet, akkor nem vonnak annyit a számládról. Na most, ez így nem bonyolult, de a kútnál nem tudtunk kártyával fizetni, mert a tranzakcióhoz ZIP kódot kért - ez ugye nálunk az irányítószám. Ez Amerikában 5 jegyű, a hitelkártyánkhoz nincs ilyen rendelve, hiába írtuk be, hibaüzenetet kaptunk. Mögöttünk meg állt egy autó, de elég türelmes volt. Miután másodszorra se sikerült, hátramentem - két öreg rája ült benne - és mondtam, hogy idefigyeljenek, jöjjenek és mutassák meg mi itt a rendszer mert sose végzünk. Erre kiderült, hogy ők is európaiak és tőlünk akarták ellesni mi a csízió. Na, vak vezet világtalant! Meguntam, bementem a boltba, kihívtam egy nőt, az megmutatta, minden jó volt utána, a lényeg, hogy most már tankolni is tudunk.

Irány a Hoover-gát! Nagyon érdekes út volt. Vegas ugye a sivatag közepén van, a gát pedig Nevada és Arizona határán. Háromnegyed órát kellett autózni, majd egy rövid biztonsági ellenőrzés után - egy öreg mókamiki behajolt az ablakon a gát előtt és megkérdezte van-e nálunk fegyver. Mondom micsoda? Erre mondja, hogy beng-beng. Mondtam, nincs bengbeng, akkor intett, hogy mehetünk. Kezdem érteni, hogy szeptember 11 hogy történhetett meg...

Viszont maga a gát, az valami csoda! Tegnap Petra a szememre hányta, hogy nem tudok ennek az útnak örülni, fancsali pofával sétálok a Stripen, nem mosolygok - hát itt mosolyogtam. Iderakok pár képet, hogy miért is örültem annyira:

Ez a gát hatalmas egyébként, lepillantva róla az autók matchbox méretűek, szédítő magasság és elismerésre méltó mérnöki tervezés jellemzi - pláne, hogy 1931-35 között építették kábé lapáttal meg csákánnyal...

Miután kicsodálkoztuk magunkat visszamentünk a parkolóba és elmentünk egy Lakeview Overlook nevű helyre, ami - a nevéből adódóan - szép kilátással kecsegtetett. Itt se csalódtunk, egy rövid szerpentinen felmentünk a gát fölé magasodó hegyre, annak a tetején volt kialakítva egy kis parkoló, ahonnan a tájban lehetett gyönyörködni:

Sajnos a panorámakép nem fér ide, mert 11 megás és itt 5 megabájt a limit, de higgyétek el, lélegzetelállító volt a sivatag közepén ez a felduzzasztott tó!

Egyébként itt szembesültünk az első kihívással is: ugye offline térképpel megyünk, különben lenne olyan mobilszámla, hogy megbánnánk az egész utat. A kilátónál viszont megadta magát a GPS, egyszerűen nem találta a végcélt se a Petra se az én telefonon, se a GoogleMaps, se a HereWeGo. Úgyhogy szó szerint ott ültünk egy parkolóban a nagy büdös semmi közepén és fogalmunk se volt merre van előre.
Az aggodalomra persze semmi ok, felkészülten jöttünk Amerikába - én írtam egy elég részletes útitervet egy dokumentumban, az fent van a telefonunkon és kiprintelve is nálunk volt. Ebbe leírtam az útvonalat, sőt, egy kis térképet is beillesztettem minden napra. Ezen a térképen megnéztük, hogy merre kéne menni és az útjelzőtáblákat követve nekiindultunk Arizonának :)

Ez egy fantasztikus autóút volt! Nevada és Arizona azon része ugye sivatag, itt kopár, vadregényes tájon mentünk keresztül, egy-egy kaktusz, néha valami csenevész bokor, de kb ennyi. Ahogy haladtunk, lassan változott a táj. Először szépen lassan préri lett belőle, csodálatos ormokkal, hegyekkel, majd ilyen bokros-bozótos területen vitt keresztül az utunk. Ami érdekes volt, hogy itt a pusztában is éltek emberek. Az útról láttunk egy-egy lepusztult lakóautót, tanyát, elképzelésünk se volt milyen körülmények között élhettek ott az emberek!
Később, ahogy elkezdtünk felmenni a hegyekre, főleg Kingman után aztán megjelentek az első fák, majd az erdők. Williams közelében pedig már sűrű fenyvesek fedték a hegyeket és az idő is érezhetően frissebb, hűvösebb lett.

Az út második szakaszában feldobtuk a hangulatot, arról a kismillió cd-ről, amit természetesen legálisan megvásároltam készítettem digitális biztonsági másolatot és egy olyan 140 számot felmásoltam egy pendrivera. Ezt a gát után beraktuk és hallgattuk az út alatt. Elég vegyes válogatás ez, 2Pac, Illés, Omega, Ragman, Sia és Edda váltogatta egymást, de jó pár country és bluegrass számot is ráraktam, hogy emeljék a hangulatot. Ez persze veszélyes volt, mert egyrészről mikor Morricone western számai szóltak, azonnal felmerült bennem a gondolat, hogy nekem nem is kell a műút, én simán elmegyek ezzel a Tucsonnal a sivatagban/prérin is, máskor meg valami gangsta rap hatására 20-szal kéne menjek leengedett ablakkal és kilógó könyökkel stírölni a mellettünk elhaladó autókat...
Itt jegyezném meg, hogy a bérautóban olyan audio felszerelés van, hogy csak pislogtunk a mélynyomót hallva.

A mai szállásunk ugye egy Williams nevű településen volt - a Grand Canyon kapuja -, ez egy olyan városka, mint a filmekben látható. Egyrészt lélegzetelállítóan szép - gondolhatjátok milyen, ha Petra azt mondta, hogy ide szívesen költözne, itt szívesen élne. A szálláson korrektek voltak, egy órával hamarabb érkeztünk, de mondtam, hogy nem akarunk alkalmatlankodni, mondjanak egy steak éttermet és megkajálunk ott, háromra itt vagyunk. De a recepciós mondta, hogy a mi szobánk épp készen van, ha akarunk átvehetjük most is.

Eddig ez a legolcsóbb szállásunk, de egyben a legjobb is - otthon 4*-ot kapna, vagy még többet, aztán egy isten háta mögötti városka gazdaságos motelje... Van külön mosodájuk a vendégeknek, ahol 2 dollárért lehet mosni, 1,5 dollárért szárítani a mosott ruhát. El is határoztuk, hogy kimossuk a szennyest ebéd után - csak mosószert kellett venni.
Miután a szobát átvettük elindultunk szétnézni - 4 órát ültünk a kocsiban, jó volt végre gyalogolni, bár a recepción mondták, hogy sétatávolságra nincs étterem. Itt jöttünk rá, hogy a sétatávolság mást jelent egy amerikainak és mást nekünk: kb 7 percet kellett menni a városközpontig s ott volt egy csomó étterem. Steakhouse mondjuk nem volt, de Dairy Queen igen, ott ettünk burger menüt a Kopasszal, Petra pedig két tacót.
Ami szokatlan Kalifornia és Nevada után, az a kinti hőmérséklet. Vegasban egy szál pólóban sétálhattunk a Stripen, még este se volt hideg, de itt, 2000 méter magasan a hegyek között csak 12 fok van, ami minket megütött, de a helyiek rövidnadrágban és szandálban mászkálnak az utcán - mondjuk olyanok, mint a fókák, ha értitek mire utalok, de ezt a témát már korábban kifejtettem.

Érdeksség, hogy a város főutcája maga a régi 66-os út, úgyhogy mikor ezt megtudtam kicsit el is érzékenyültem - már amennyire ez az én esetemben lehetséges -, hogy a régi nagy tervem ha részben is, de megvalósult.

Ez a tetves blog még mindig elforgat néhány képet, de ezt beraktam ide még döntötten is :)

Ebéd után bementünk a helyi supermarketbe. Ugye Petrát kinevettem, hogy tátotta a száját Hollywoodban, de itt én magam is elismertem, hogy ez más, mint amit otthon megszoktunk. Iszonyat, megdöbbentően széles választék, minden kristálytiszta, csillog-villog, olyan hentespultjuk volt olyan hússzeletekkel, hogy legszívesebben ideköltöznék! Zöldség-gyümölcs, tengeri cuccok, minden mennyiségben! Ráadásul van ilyen grill részlegük, ahol bordát, csirkeszárnyat, csirkét és malacot sütnek állandóan és hét dollárért adnak egy fontot. Ehhez lehet választani kismillió köretet, salátát, el is határoztuk, hogy innen szerzünk vacsorát.

Mikor visszajöttünk a motelbe nekiláttunk a mosásnak. Itt utólag megtudtuk, hogy egy dollárért adtak volna annyi mosószert, amennyi kell - hát ezt mondhatták volna előtte is, mert vettünk a supermarketben egy flakonnal, na mindegy, az se volt sokkal drágább, 5 dollár és 5 mosásra tuti elég, lehet, hogy többre is.
A mosás mindenesetre baromi egyszerű volt, a szárítógép pedig annyira elnyerte Petra tetszését, hogy akar egy ilyet otthonra is...

Amíg a ruhák tisztultak illetve száradtak Petra szunyókált, mi meg néztük az NFL-t, ami itt szombat-vasárnap non-stop megy. Szombaton az egyetemi, vasárnap pedig a profi meccseket adják. Eredeti kommentárral jobb, de annyi reklám van közben, hogy az európai ember megbolondul tőle.

Most a Kalapács és Petra kimentek a boltba a vacsoráért - mivel én a DQ legnagyobb burgerét rendeltem ebédre nem vagyok éhes, de a Kopasz az éhhalál szélére került 3 óra alatt, szóval muszáj volt kimenni. Egyébként ez érdekes, a viselkedéséből előbb látjuk, hogy éhes, mint ő maga észrevenné: ilyenkor kezd visszabeszélni, okoskodni, felidegesíteni. Adunk neki valamit enni, és egyből gyémántgyerek hízelgőgép lesz megint. Emiatt mindig van nálunk kaja...

Most vacsora, közben Váratlan utazást nézünk, utána pedig korai fekvés, mert holnap elég hosszú napunk lesz. A Grand Canyon-nál kezdünk, ott túra, aztán irány a Monument Valley, onnan pedig a szállás Paigen - jó lenne odaérni napnyugta előtt, mert van valami fennsík ott, ahonnan csodaszép a naplemente. Holnap meglátjuk mennyire voltunk sikeresek...