Az utolsó nap is a konditeremben kezdődött. Eléggé megszerettem ezt a kis termet, mert bár limitált lehetőségket garantált, mégis valahogy hangulatos volt. Ráadásul néha-néha más is bejött, akkor meg jókat tudtam derülni a helyi sportolók edzésmódszerein. Összesen egy fickóval találkoztam, aki normális, emberi módon edzett, a többi olyan gyakorlatokat talált fel, amik youtube-ra kívánkoznak...

Mivel előző este nem vacsoráztam, arra számítottam, hogy farkaséhes leszek – ezzel szemben meglepően enyhe éhségérzetem volt csupán. Azért a szokásos reggelimet megettem, nem tudván, hogy mi vár rám délben – de erről később.

Reggeli után kijelentkeztünk a szállodából és csomagostól elbumliztunk az irodába. Itt már úrrá lett rajtam némi melankólia, mivel amennyire nem vártam ezt az utat, annyira jól sült el – a helyiek időt s energiát nem kímélve próbálták számunkra emlékezetessé tenni ezt a pár napot, és a java még hátravolt!

Délelőttre megint hoztak snacket, de mondták a brazil kollégák, hogy nagyon ne lakjunk jól, mert megint valami klassz helyre megyünk ebédelni. Mivel hozták megint ezt a cochina nevű fokhagymás csirkével töltött olajban sült tésztafalatkáikat úgy kalkuláltam, hogy ez a tuti, ez a biztos, azért csak csipegetek belőle, ki tudja mit hoz az ebéd! Be is csipegettem vagy hatot.

Persze rosszul tettem, mert az egész brazil út csúcspontja következett – egy gyors szupermarket/bevásrlás kitérő után elvittek minket egy all-you-can-eat / kilo rendszerű brazil barbecue étterembe! Itt az volt a rendszer, hogy volt középen egy nagy kétszintes asztal, azon voltak saláták, zöldségek, gyümölcsök, szusi, meg ezer féle marhaság, amikkel az ember megszedte a tányérját. Aztán leült egy asztalhoz, s a felszolgálók kötényben hozták helybe a grillről frissen levett nyárson a forró húsokat, a marha különböző részeit különböző módon pácolva, sütve. Az embernek volt egy kis csipesze, ha kért az adott húsból elkezdtek vágni egy szeletet, a csipesszel megfogtuk és a tányérra tettük – már lehetett is enni! Na most, ezidáig is ettem itt nagyon jó húsokat, a szerda esti csapatépítés még ebből a mezőnyből is kimagaslott és azt könyveltem el a csúcsnak, de be kell lássam, ez az étterem agyonverte azt a garázst! Ez az hely egyszerűen a húsevők mennyországa, a legjobb minőségű marhahúsok, csirke, kolbászok, oldalas, vesepecsenye, itt minden volt! Különlegességként megkóstoltam a helyiek egyik kedvencét, mikoris csirkeszívet szúrnak fel nyársra, megfűszerezik és úgy sütik meg. Itt ez nagyon népszerű, én is megettem párat, de nem lett a kedvencem – bár be kell valljam, sokkal jobb volt, mint vártam. Inni itt is a guaranát ittam, ezt eléggé megszerettem, jólesett a húsok mellé.

Nem kell mondanom, itt pukkadásig ettem magam, de a rosszullét határáig. Eleve nem voltam éhes a cochina miatt, de hát elhoztak ide, hát csak nem vallhattam szégyent! Úgyhogy csak kértem a szelet húsokat a nyársról egymás után...

Itt kávét nem kértünk, mert már a hét elején megígérték a helyi kollégák, hogy elvisznek egy különleges kávéházba, ami talán a legjobb a városban. Én ugyan kávét nem iszok, de a társaság és az érdekesség kedvéért velük mentem. Odaúton lefotóztam a Kopasznak egy Renault Dustert – ugyanaz, mint a Dacia Duster, csak Dél-Amerikában a Dacia márkanév nem ismert, ezért a Renault emblémája alatt futtatják.

Na, kávéház! Hát, a mérete alapján nem tudtam miért lenne ez különleges, semmi extrát nem láttam benne. Itt két dologgal foglalkoznak, első ugye a kávé, a második pedig a kézműves kenyér és péksütemény. Hangulatos kis hely volt, a brazil kollégák tolmácsolásával meg is tudtuk, hogy itt vagy húszféle kávét adnak, húszféle pörköléssel. Én ugyan nem iszok kávét, de mondom ajándékba jó lesz, ajánljanak valamit. Végül nem adtam alább a legjobbnál – a leghíresebb brazil kávérégió tavalyi szüretelésének legjobb eresztéséből bettem két zacskóval. Ez nyilván nem volt olcsó – a többiek nem is nagyon vettek, hogy hiába kávérajongók, ennyit nem adnak érte -, de én abban voltam, hogy aligha jövök újra Brazíliába, egyszer meg belefér.

Azért én is megkóstoltam ezt a kávét, mert rendeltünk is az asztalhoz 3x3 decit, ebből nekem is kerül fél deci. Én nem vagyok tapasztalt kávéivó, mikor csillogó szemekkel kérdezték a helyiek, hogy milyen, mondtam, hogy keserű – és ezzel le is tudtuk a témát. Sejtem, hogy gondolták, kár beléd ez a kávé, bunkó...

Ez az ebédszünet egyébként jó két órásra sikerült, de nem bánta senki, nagyon a vége felé járt már a workshop. Visszabumliztunk az irodába, lezavartuk a hátralévő témákat aztán mi Danival léptünk le fél ötkor, mert hétkor indult a repülő. A hazaúton is volt érdekesség, arról a +1 napon számolok be...