A Bank Account Network éves találkozója idén a brazil Curitibában volt, ahova a budapesti bankos szakértővel kettesben mentünk ki. Én hajnali négyre hívtam taxit, mert a gép 6:30-kor indult Amszterdamba, onnan majd irány Rio, végül Curitiba. Előre tudtuk, hogy ez egy hosszú utazás lesz, helyi idő szerint éjfél körül terveztünk a szállodába érni, azaz majdnem 24 órát töltünk majd utazással.

A reptérre normális időben kiértünk, bár a taxiszámlát én sokalltam – 8500-ért vittek ki, azért az nem rossz pénz egy 30 perces fuvarért...

Mivel már előre bejelentkeztünk online és csak két kézipoggyászt vittem nagy gond a biztonsági ellenőrzéssel nem volt. Amszterdamig sima utunk volt, kaptunk valami reggelit a gépen, olvasgattam, nem volt probléma.

Amszterdamban bevettük magunkat az executive loungeba, ami a business class hozománya. Itt elég jól elvoltunk, amire szükség is volt, mert várni kellett a riói csatlakozásig, három és fél órát kellett valahogy elütni. Itt a váróban ez könnyebben ment, vittem Kindle-t, tabletet, enni-innivaló volt rogyásig, szóval sikeresen elszúrtuk az időt.

A gép időben és rendben felszállt és az elég hamar kiderült, hogy az út alatt jól fogok szórakozni. Aludni nem akartam, mert ha alszok a gépen vagy 6-7 órát – és eleve nem voltam még álmos – akkor éjfélkor, mikor a szállodába érek nem tudom majd letenni magam, másnap meg olyan leszek, mint a mosott szar. Úgyhogy megtekintettem milyen filmkínálat elérhető az út alatt. Ezzel nagy szerencsém volt! Viszonylag új és jó filmek voltak, igaz, hogy csak angolul, de némelyikhez volt angol felirat, a többiben meg gondoltam majd fejlesztem a tudásom.

Kezdtem természetesen a John Wick harmadik részével, utána jött egy Captain Marvel, majd a Bosszúállók: Végjáték. Ezután megnéztem a Glass-t, ami a Sebezhetetlen folytatása volt, majd a legvégén az Atomic Blonde című kémfilmet Charlize Theron főszereplésével. Egyiket se bántam meg, talán az Atomic Blonde volt a leggyengébb, John Wick és a Bosszúállók holtversenyben a legjobb. A 11 óra repülési idő ezzel az 5 filmmel el is ment – igazából csak evés-ivással szakítottam meg a mozizást, amire azért volt lehetőségem bőven, mert fejedelmi ellátást kaptunk a KLM járatán.

Rióból nem sokat láttunk, el se hagytuk a repteret, mert csak két óra volt a csatlakozásig. Ez most soknak tűnik, de egyrészt a riói reptér elég nagy, másrészt borzasztó szervezetlen, kaotikus. Eleve, tudták előre, hogy érkezik kb egyszerre 4 gép. Ehhez képest az útlevélellenőrzés 15 fülkéjéből 4 üzemelt, abban is olyan ráérősen dolgoztak a vámosok, mintha nem lenne holnap. Csak egy óra elment azzal, hogy sorban álltunk a csürhenéppel, mert itt már nem volt elsőbbségi átjárásunk a business class miatt.

Na, akkor átvergődtünk az útlevél ellenőrzésen és megkezdtük utunkat a belföldi csatlakozás felé. Ugyan már Budapesten átestünk biztonsági átvilágitáson és azóta nem hagytuk el a terminált, a braziloknak ez nem volt elég, azaz ki kellett menjünk a terminál közös részébe és újra bejönni, hogy átvilágítsanak. Ezzel el is telt 40 perc, szóval a végén pont jókor értünk a géphez. Mindegy, itt már elég fáradtak voltunk, nem lármáztunk, mentünk a többi birkával sorban, ültünk le a helyünkre és vártuk, hogy elinduljunk. Ami viszont érdekes volt, hogy mi felkészítettük magunkat ilyen-olyan szépséges brazil lányokra, de mint minden ilyen történet ez is messze túlzó a valósághoz képest. A nagy átlag enyhén vagy közepesen túlsúlyos volt, aki meg nem, az egyenesen kövér. Majdnem mindenki visel tetoválást, öltözködni se nagyon tudnak, szóval persze láttunk szép nőket is, egyet-egyet, de ez a Brazíliában bombanők vannak duma, ez mítosz.

Curitibába elég jó időben megérkeztünk, 22:53-kor landoltunk, itt már nem volt nagy fennakadás, 23:15 körül már a kijáratnál voltunk, ahol egy helyi sofőr várt ránk és harsány Como estás? felkiáltással üdvözölt. Összekapartam ami spanyoltudásom maradt, morogtam neki valamit aztán mentünk is a kocsihoz – ami egyébkén egy klassz, fekete Mitsubishi terepjáró volt. Azzal vitt minket a szállodába.

A szűk félóra alatt megérkeztünk, nem nagyon volt forgalom az utakon, inkább egy vidéki kisvárosnak tűnt ez, semmint 2 milliós nagyvárosnak, de ekkor még nem tudtunk mi semmit. A sofőrünk végtelenül nyugodt volt, hiába volt miénk az autóút ő nem lépte át a megengedett 70 km/h sebességet. Mindegy is, itt már a forgalom hiánya miatt nem volt ezzel gond, a lényeg, hogy megérkeztünk a szállodába.

Four Points by Sheraton volt a szállodánk, a Marriott lánc tagja. Ehhez képest már a legelején leizzasztottak, hogy ketten egy szobába akarunk-e menni, mert az én foglalásomat nem látják a rendszerben. Természetesen felkészültem és az orruk alá dugtam egyrészről a kinyomtatott visszaigazolásukat, másrészt az emailjüket a foglalási számmal. Ezzel keresgéltek valamit a rendszerben és bólologattak, hogy minden rendben van, meg hogy megtaláltak, de persze hazudtak, mert én egyágyas szobát foglaltam king-size ággyal, de a szoba, ahova küldtek dupla ágyas volt, mindkettő king-size.

Meg is jegyeztem magamban, hogy nehogy nekem többet számoljanak fel a szobáért, ha már ők szúrták el a foglalásom, de a végén kiderült, hogy ezzel nem volt gond, maradtam a nagyobb szobában a kisebb áráért.

Gyors kipakolás és zuhany után valamivel éjfél után már ágyban is voltam, de elaludni nem tudtam még vagy fél óráig. Ennek megfelelően tableteztem, de ez is csak arra volt jó, hogy felmérgesítsen, ugyanis a szálloda wifije konkrétan kétpercenként megszakadt, így se játszani, se filmet nézni nem tudtam – és ez megmaradt végig az ottlétem alatt :(