Erőt, egészséget!

Ma leleplezem nektek a nagy Santorini-átverést! Elmentünk oda, hogy nektek ne kelljen, s most lerántom a leplet a nagy legendáról, bemutatva a rideg - pontosabban a forró - valóságot!

Reggel 5:40-kor keltünk, hatkor már reggeliztünk, mer 6:40-kor jött értünk a busz. Ennek annyi előnye volt, hogy láttuk a majdnem napkeltét.

A busz elvitt minket a Heraklioni kikötőbe, ahol óriási katamaránnal vittek át minket Santorinire. A katamaránt nem hagyom bántani, nagyon simán siklott a vízen, azt se tudtuk, hogy a tengeren vagyunk. Olyan helyünk volt, mint egy repülőn, de itt még a lábunk is elfért. Próbáltam aludni, de Szent Nikolaosz újfent bosszút állt a tegnapi - egyébként fergeteges - vicceim miatt, ugyanis tízpercenként volt valami tetves bejelentés, amit olyan hangos zenebona előzött meg, mint a végítélet harsonái! Nemhogy én felébredtem rájuk, de a víz mélyén szunnyadó föníciai kalózok, mínoszi kereskedők, ión és dór hadigályák szerencsétlen vízbe fúlt matrózai is és alighanem megindultak a felszín felé, hogy a mélybe rántsák a még élőket...

Szóval nem tudtam aludni, sebaj. A buszon csak magyarok voltunk, elég vegyes társaság, az elején semmi bajom nem is volt velük, ráadásul az idegenvezetőnk, Puszai Péter igyekezett Santorini történelmével, érdekes görög anekdotákkal szórakoztatni minket. Itt tudtam meg egyébként, hogy Santorini a nevét Saint Irene bizánci császárnéről kapta, aki egyébként Árpádházi Piroska néven látta meg a napvilágot I. László lányaként, kis hazánkban Szent Irénként tisztelik - ez lett a bizánci neve.
Illetve azt is megtudtuk, hogy a mínoszi kultúrát elpusztító cunami egy Santorini szigetéhez közeli tenger alatti vulkánkitörés eredménye, ami letartolt itt mindent, eltüntetve az egész civilizációt.

Első állomásunk Oía nevű városka volt, ami arról híres, hogy a Santorini szigetét futtató képek a hegyoldalban helyezkedő hófehér házakkal és sötétkék tetőkkel itt készültek. Na most, Oía egy kisváros, lényegében falu. De az a turistaáradat, ami ellepte, az konkrétan próbára tette megújult, békeszerető, zen-karma-kumbaya énemet. Hát a szűk utcákban hömpölygő csürhenép olyan szinten felmérgesített, hogy megálltak minden boltnál, meg fényképeztek, de negyvenet, hogy a mínoszi civilizációt előpusztító cunami nem zúdult a krétaiakra olyan erővel, mint a harag, amit én magamba folytottam!
Eleve, itt meleg van. Az egész sziget egy nagy tetves szikla, nem nő rajta semmi, egy kopár kő az egész, ami veri vissza a hőt a pofádba. Erre idehordják a világ minden tájáról az influenszereket, járni alig tudó nyugdíjasokat vagy a gyerekeiket fegyelmezni képtelen Z generációs szülőlet csak azért, hogy engem felbosszantsanak... Nálunk is volt egy brigád, nem túlzok, 100 métert nem tettünk meg a busztól az egyértelmű úton, de már hívták az idegenvezetőt, hogy ők eltévedtek, nem látják a csoportot, várjuk meg őket!
Lett volna kedvem mondani, hogy mama, akkor ne induljál el otthonról, ha 100 méter gondot okoz, üljél ki a kertbe és hallgasd, ahogy nő a fű, vagy nézd az ablakból a forgalmat, de nehogy már az egész busz toporogjon a tűző napon, mert te azt se tudod merre vagy arccal előre! 
Az idegenvezető valahogy látta rajtam, hogy esetleg türelmetlen lehetek, mert gyorsan elmondta, merre is kéne menjünk, ha magunktól szeretnénk felfedezni a városkát - így is lett.

Persze ettől még a többi busz által kiokádott csürhenép hömpölygött a szűk utcákon, de semmi gond, béke, szeretet, magamban fortyogtam, fényképeztünk mi is, még egyszer-egyszer udvariasan félreálltam, mikor valami szerencsétlen jött szemből a bőröndjeivel. Egyébként csináltunk szép képeket mi is, azt el kell ismerni - de ezért kár ideutazni, erre van a Google Images.

Na, innen mentünk a fővárosba, Firába. Ez egy nagyobb város, ami azzal az előnnyel járt, hogy pont az a tömeg ami Oíából átbuszozott jobban eloszlott, itt nem is békétlenkedtem annyit. Egy ebéddel kezdtünk, de már itt is uralkodni kellett magamon, ugyanis itt hatszoros áron ettünk Heraklionhoz képest. Pontosan háromszor annyit fizettünk - 120 eurót 40 helyett - három főre azzal a kitétellel, hogy kb feleannyi ételt kaptunk. Hogy korrekt legyek, az étel finom volt és a 120 euróban benne volt egy pohár bor is, amit Petra kért - megitta fröccsnek. A végén nemhogy nem maradt kaja, de szerintem a Gróf úr még éhesen is állt fel az asztaltól, bár nem mondta, mert őt is zavarta az ár. Mindegy, egyszer belefért, ezen hamar túlléptem, hát nyaralunk, vagy mi!
Persze nem  is szabad összevetni egy az egyben a két éttermet, itt egy frekventált helyen voltunk, egy sziklaszirten, tengerre néző kilátással, Heraklionban meg egy sima étteremben, de akkor is!

Ebéd után bejártuk Firát, fotózgattunk és tényleg készültek szép képek, ez nem hagyom elvenni Santorinitől, de ezért tényleg kár idejönni, egyszerűen az ár-érték arány nagyon alacsony. Petra legalább megkóstolta ezt a helyi fagyasztott joghurtot gyümölccsel, az ízlett neki - egyébként tényleg jó volt, hogy ne csak károgjak.

Ezután bolyongtunk még egy kicsit a szűk utcákban, jókat nevettünk az árakon - a kalap, amit a Kopasz választott a fő sétálóutcában 56 euró volt 16 euró helyett, igaz, később megtaláltuk egy sikátorban 20 euróért is. Lehet, hogy az előbbi valami designer kalap volt, vagy valami menő márka, mert azért a sétálóutcában kiemelt boltok voltak.

Visszamentünk a buszhoz - és hogy dícsérjek is -, minden útitársunk időben visszaért, háromkor mehettünk vissza a komphoz. Az idegenvezető még mesélt elsüllyedt hajókról, meg egy görög törvényről, miszerint ha bárki egy addig lakatlan szigeten egyfolytában elél húsz évig anélkül, hogy elhagyná, akkor a törvény szerint az övé lesz a sziget. Ez azért volt érdekes, mert elmentünk egy vulkáni sziget előtt ahol egy paraszt már tizenhét éve tengődött - a szigeten konkrétan nincs semmi, csupasz szikla, a helyiek visznek neki még vizet is, de már a fél ország szurkol a szerencsétlennek, hogy még három évig húzza ki, hogy övé lehessen az a szikladarab...

A komp ugyanolyan jó volt hazafelé is, mint odafelé, kényelmes, olvastunk, pihentünk. A buszút a hotelbe is nyugodt volt, közben megbeszéltük, hogy nagy marhaság volt ez a nap és jobban jártunk volna, ha a hotel medencéjében pacsálunk - anyagilag mindenképp. Petra hetest adott rá, Bendegúz hat és felet, én meg hatot, úgyhogy összességében ez egy 6.5 nap volt a tízből, ami mondhatjátok, hogy átlag feletti, de ezért a pénzért azért legalább egy nyolcast vártam... Ráadásul megégett a nyakam, Petra meg már olyan fekete, hogy egy nigériai turistacsoport vonszolni kezdte magával, hogy menjen már, mert indul a busz. Egyedül a Gróf úr fehér még, mondjuk azért vettük a kalapot, hogy megvédje - hát meg is védte.

Szóval megcsináltuk, odamentünk helyettetek és megnéztük milyen, hogy első kézből mondhassuk: eszetekbe ne jusson odamenni, pláne nem nyáron, mert az agyatok felforr és azért a 7-8 képért meg a túlárazott ebédért kár odakompozni.